Autó-Motor, 1982. július-december (35. évfolyam, 13-24. szám)
1982-07-01 / 13. szám
Ütött a gyermeksebészet folyosóján folyosóján, szemben nagy sürgés-forgás. Csillogó-villogó szerkezetekkel felszerelt oxigénpalackot gurítanak el előttem, s zöld köpenyes műtőslányok szaladnak ki és be. Valahol csöng a telefon, majd ápolónő jön, és kihívja a műtőből az orvost. A nyitott ajtón át kihallatszik: ... igen, állapota stabilizálódott. Nem, nem javult, stabilizálódott... Az elmúlt fél órában nem romlott... Nem, a törött csontok csak később, igen, több, mindkét combcsontja, a medencéje több helyen, a bal lábszára és alkarja, a koponyacsontja ... Kérem, természetesen mindent megteszünk. Valaki megkérdezi az arra siető nővért, mi történt, ki van a műtőben. Ö, meg sem állva: hétéves kisfiú, elütötte egy teherautó. Sokkos, eszméletlen állapotban van tegnap óta. Most sokan azon fáradoznak, hogy kis életének pislákoló gyertyája égve maradjon. Hogy túlélje. Csak ezt követően kerülhet sor a hosszantartó és fájdalmas rehabilitációs folyamatra a törött csontok összerakására, összeszögezésére, begipszelésére... A sorozatos műtétek eredményeként a gyermek talán ismét lábra tud majd állni. És talán — ha évvesztesként is — újra iskolába járhat. Most még azonban „csak” az életéért küzdenek... ÜLÖK AZ AUTÓMBAN, budán a Déli pályaudvarhoz közeledve. A lámpa sárgára vált, az előttem haladók lassítanak, megállunk. A lámpa piros, üresbe teszem a váltót. És ekkor elzúg mellettem egy Lada ezerötös, Üveghangig pörgetett motorral, mintegy nyolcvanas tempóval. A keresztező forgalom zöldre váltó lámpájánál az autók és a gyalogosok már éppen elindultak. A gyalogosok történetesen iskolásgyerekek voltak... ÜLÖK A BUSZON, az egyik budai hegyijáraton. Az utca szélei helyenként veszélyesen síkosak. Az egyik kanyar után az út jobb oldalán korláttal körülvett mély munkagödör tátong. A felfelé kapaszkodó autóbuszunk vezetője lassít, mert szemből két kocsi közeledik. Az első lassít, villant a busznak jelezvén, hogy beengedi maga előtt. Nem így a második kocsi vezetője: 30—40 méterrel az útszűkület előtt előzésbe kezd. A buszvezető fékez, és visszahúzódunk a gödör mögé, miközben az előzésben levő kocsi a gödör előtt bevág a megelőzött felé, majd megfarol, kétszer megpördül, és mögöttünk nagy robajjal nekivágódik egy parkoló kocsinak. Az öngyilkosjelölt kocsijában a hátsó ablakon át két kis bojtos sapkás fejecskét láttam megvillanni egy pillanatra.* ÜLÖK A MOTOROMON, Budán, a Szakasits Árpád úton haladva. A Tétényi úti kereszteződés előtt időben zöldre vált a lámpa. Tempósan fordulhatok jobbra. Tehetem, ismerem a helyet. Tudom, hogy ilyenkor a Tétényi utat keresztező gyalogosoknak pirosat mutat a lámpa. De nem mindenkinek! Fiatal pár, 2—3 éves forma kisgyereket kézenfogva teljes nyugalommal vonszol keresztül a piros fény ellenére. Mintegy másfél méterre sikerül előttük megállnom. Az apa tekintete a még piros lámpára siklik. Zavart mosollyal visszatolat a járdára, ölbe kapva ordító porontyát. Már csak én állok az útkereszteződés közepén. Dermedten, torkomban dobogó szívvel.* ÜLÖK GYERMEKEIM szobájában. Szigorú tekintetet erőltetve arcomra strázsálom őket, hogy a lecke is elkészüljön holnapra. Nézem kipirult arcukat, amint a füzet fölé hajtott fejjel, ■elmélyülten róják a betűket. Hogy repül az idő. Lassan felnőnek. Hacsak ... De nem! Még rágondolni is rettenetes! Szentpétery István 3