Autó-Motor, 1982. július-december (35. évfolyam, 13-24. szám)

1982-07-01 / 13. szám

Ütött a gyermek­­sebészet folyosóján folyosóján, szemben nagy sürgés-for­gás. Csillogó-villogó szerkezetekkel felszerelt oxigénpalackot gurítanak el előttem, s zöld köpenyes műtőslányok szaladnak ki és be. Valahol csöng a telefon, majd ápoló­nő jön, és kihívja a műtőből az or­vost. A nyitott ajtón át kihallatszik: ... igen, állapota stabilizálódott. Nem, nem javult, stabilizálódott... Az el­múlt fél órában nem romlott... Nem, a törött csontok csak később, igen, több, mindkét combcsontja, a meden­céje több helyen, a bal lábszára és al­karja, a koponyacsontja ... Kérem, természetesen mindent megteszünk. Valaki megkérdezi az arra siető nő­vért, mi történt, ki van a műtőben. Ö, meg sem állva: hétéves kisfiú, elü­tötte egy teherautó. Sokkos, eszmélet­len állapotban van tegnap óta. Most sokan azon fáradoznak, hogy kis életének pislákoló gyertyája égve maradjon. Hogy túlélje. Csak ezt kö­vetően kerülhet sor a hosszantartó és fájdalmas rehabilitációs folyamatra a törött csontok összerakására, összeszö­­gezésére, begipszelésére... A soroza­tos műtétek eredményeként a gyer­mek talán ismét lábra tud majd állni. És talán — ha évvesztesként is — újra iskolába járhat. Most még azonban „csak” az életé­ért küzdenek... ÜLÖK AZ AUTÓMBAN, budán a Dé­li pályaudvarhoz közeledve. A lámpa sárgára vált, az előttem haladók lassí­tanak, megállunk. A lámpa piros, üresbe teszem a váltót. És ekkor elzúg mellettem egy Lada ezerötös, Üveg­hangig pörgetett motorral, mintegy nyolcvanas tempóval. A keresztező forgalom zöldre váltó lámpájánál az autók és a gyalogosok már éppen elin­dultak. A gyalogosok történetesen is­kolásgyerekek voltak... ÜLÖK A BUSZON, az egyik budai hegyijáraton. Az utca szélei helyen­ként veszélyesen síkosak. Az egyik kanyar után az út jobb oldalán kor­láttal körülvett mély munkagödör tá­tong. A felfelé kapaszkodó autóbu­szunk vezetője lassít, mert szemből két kocsi közeledik. Az első lassít, vil­lant a busznak jelezvén, hogy beenge­di maga előtt. Nem így a második ko­csi vezetője: 30—40 méterrel az út­szűkület előtt előzésbe kezd. A busz­vezető fékez, és visszahúzódunk a gö­dör mögé, miközben az előzésben levő kocsi­­ a gödör előtt bevág a mege­lőzött felé, majd megfarol, kétszer megpördül, és mögöttünk nagy robaj­jal nekivágódik egy parkoló kocsinak. Az öngyilkosjelölt kocsijában a hátsó ablakon át két kis bojtos sapkás fe­jecskét láttam megvillanni egy pilla­natra.* ÜLÖK A MOTOROMON, Budán, a Szakasits Árpád úton haladva. A Té­tényi úti kereszteződés előtt időben zöldre vált a lámpa. Tempósan for­dulhatok jobbra. Tehetem, ismerem a helyet. Tudom, hogy ilyenkor a Tété­nyi utat keresztező gyalogosoknak pi­rosat mutat a lámpa. De nem minden­kinek! Fiatal pár, 2—3 éves forma kis­gyereket kézenfogva teljes nyugalom­mal vonszol keresztül a piros fény el­lenére. Mintegy másfél méterre sike­rül előttük megállnom. Az apa tekin­tete a még piros lámpára siklik. Za­vart mosollyal visszatolat a járdára, ölbe kapva ordító porontyát. Már csak én állok az útkereszteződés közepén. Dermedten, torkomban dobogó szív­vel.* ÜLÖK GYERMEKEIM szobájában. Szigorú tekintetet erőltetve arcomra strázsálom őket, hogy a lecke is elké­szüljön holnapra. Nézem kipirult ar­cukat, amint a füzet fölé hajtott fej­jel, ■elmélyülten róják a betűket. Hogy repül az idő. Lassan felnőnek. Ha­csak ... De nem! Még rágondolni is rettenetes! Szentpétery István 3

Next