Az Én Ujságom, 1903. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1903-03-29 / 14. szám

|________________________________________________________________ 14 szám. A­Z ÉN ÚJSÁGOM 223 kébe. El is bocsájtjuk, mihelyt kinő a szárnya. Hanem addig se hívjátok Verbőczinek. Jeles embereknek a nevét soha sem illik állatoknak adni. Mond­játok csak Bőczinek. Névből elég lesz neki ennyi. Morzsából adjatok neki többet, meg tiszta vízből. Annak bizo­nyosan jobban fog örülni, így lett a kis veréb a házunk rabja, így lettem én a Bőczi porkolábja. Mert a szárnyaszegett madárkát most már valóságos kegyetlenség lett volna ki­engedni a hóförgeteges szabadságba. A Bőczi hamar beletörődött új hely­zetébe. Néhány nap alatt egészen úrrá lett három szoba talaján. Hogyne! Há­rom helyen talált kenyér­mezőt. A mosdó alatt pedig ott volt a tányérka tiszta víz: ital és fürdő egy csapásra. Senkitől sem félt. De megfogni sem engedte magát. Különben, megfogni nem is lett volna tanácsos. Mint a­hogy ezt világosan mutatta pár piros csípés a Margicza kacsóján. Lassan-lassan számot tevő tagja lett a családnak. Ha később, hetek múltán, véletlen kihibbant eszünkből a gondja: bezzeg, jelentette magát az első kanálcsördülésnél., — Csirip ! Csirip ! Én is itt vagyok ! — No lássa, apuska! — mondogatta a fiam. — Milyen jó, hogy itt van a Bőczi. — Nem is hagy már itt soha min­ket. — Erősítette Margicza. — Nem ám! Hisz ő a kis király. — Jegyezte meg Gizike. S mikor a leperdült morzsák után csámpázó bohókának figurás vidámsá­gát láttam, magam is azt hittem, hogy a rabság kalácsának fehér bele az egy­szer mégis diadalmaskodott a szabad­ság fekete kenyérhéja fölött. Minő csalódás ! Harmadfél hónapos vendégünk volt a Bőczi, mikor egy tavaszi mosolygású februáriusi reggelen egyszer csak azt mondja a nyitott ajtó: Jó reggelt, napkelet ! Arany sugár, de veled! Csalogass ki a szobából Öreget, gyereket ! Megérzem a havon fürdött levegő­nek üde áramlatát, hallok ám az ud­varból lelkendező nagy zsivajgást. Csirip-csip, napsugár ! Kint van a rab madár! Kisietek. Hát a Bőczi a tornácz szé­lén ujong teli torokkal. Mire a verebek száza lepi el a közeli eperfát, baraczk­­fát. Onnan üdvözlik harsány szóval az elveszettnek hitt régi társat. Ó ! Hogy gyűlt ki egyszerre a csöpp­ség szivében a szabadságnak el nem olthatott isteni szikrája! Hogy nőtt! Hogy emelkedett! De mikor boldog örömében oda is akart volna röppenni a kedveseihez, szegényke, csak tehe­tetlenül huppant le a lépcsőn. A csiripoló népség megütődve kapta közre. — Mi bajod, édes párom ! — Mi bajod, édes apánk! — Hova lett a szárnyad, kedves társunk ? Föl sem vették az én közellétemet, a­ki azon aggódtam, hogy szomszéd macskáktól látogatott udvarunkon valami baja eshetik a kis sutának. Arra is húzódtam, a bodzafa felé, mert két sanda csillag már ott tüzelt a kerítés tetején. Az Agócsék czirmosának a két szeme. Bőczi észrevette a mozdulatomat. ! Riadva csaptatott a kút felé. — Levágták a szárnyamat! Nem

Next