Az Én Ujságom, 1936-1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1937-03-14 / 24. szám
— 392 — MÁRCIUS 15. Hiába is múlnak évek. Rád emlékszünk mindig. Napod fénylő sugarait A lelkünkbe hintik. Akkor zengte „Talpra Magyart" Nagy Petőfi Sándor. A dicső dal szívünkbe zeng Bajban, gondban hányszor. A múzeum lépcsőfokán Ott szaval. Halljátok: Rabok tovább nem leszünk már. Megszűnik az átok! S szabad lett e dicső napon Újból Magyarország. Látjátok, zord börtönéből Táncsicsot már hozzák! Ibolya leng a kalapon S a keblen kokárda. Ó, ezt a szép, dicső napot A magyar hogy várta! Szent idő, rád emlékezünk Egyre jobban s jobban. Szívünkben emléked lángja Soha ki nem lobban. Feleki Sándor: MÁRCIUSI IFJAK. Imádság a ti nevetek Dicső nagyok, dicső bátrak! Ti voltatok megmentői A sírba tett szabadságnak. Imádság a ti nevetek. Amíg magyar él a földön! A ti bátor szavatokra Pattan fel a rablánc, börtön. Imádság a ti nevetek, Duna-tájon, Tisza-tájon. Égő fáklya a telketek Innen és túl a határon! Imádság a ti nevetek. Míg a magyar szíve lüktet! Míg a piros, fehér és zöld Díszítik az ünnepünket! Imádság a ti nevetek. Hajnalokon, éjtszakákon. ■. Örök áldás fénye leng a Márciusi ifjúságon! M. L. Borongós, esőt szitáló nap volt 1848 március 15-ike, mégis milyen világraszóló diadal és dicsőség áradt minden percéből, minden órájából! A múzeum kertjében ezer és ezer ember szoroskodott, örvendezett. Örömükben még meg is ölelték egymást. S amikor Petőfi Sándor a múzeum lépcsőjének a kiugrójáról csodás magyar tűzzel elszavalta a Nemzeti dalt, fergeteg módjára hangzott a tömeg ajkáról... Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! Ugyanakkor a múzeummal szemben lévő ház egyik utcára néző lakásában nagy betegen feküdt Süveges Sándorka. Élethalállal vívódott. Az orvosok maguk se tudták, hogy micoda titkos betegség gyötri a kis tíz esztendős fiúcskát. Az aggódó édesanya hiába csukta be az ablakot, bizony a szabadságért küzdő márciusi ifjaknak és öregeknek az ilyesfajta mámoros örömkiáltásai csak felhallatszottak: „Talpra magyar!... Éljen Petőfi Sándor!... Rabok tovább nem leszünk!... Éljen Kossuth Lajos, éljen a szabadság!...“ A kis beteg lázgyötört teste meg-megrándult ilyenkor. Felriadt és beszélni kezdett: — Mi van az utcán? Kik énekelnek? Miért kiabálnak? Édesapám hol van? Sándorka mindenáron fel akart kelni ágyából. Ki akarta nyitni az ablakot, hogy az utcára nézzen, amerről a szűnni nem akaró nagy zajt hallotta. Édesanyja azonban lefogta jóságos kezével. Visszafektette és édes melegséggel magyarázgatni kezdett neki: — Nyugodj meg, fiacskám! Odakint most csodálatos dolgok történnek, de te nagyon beteg vagy, neked nem szabad most Petőfi odamenni, ahol apuka van. Ünnep, nagy ünnep van ma, édes kicsikém! Feltámadt, talpra állt a sokat szenvedett, sokat büntetett magyar nemzet. Megszületett a magyar szabadság. Ünnepel a város, ünnepel az egész ország. Ünnepli a bátorszívű ifjakat, akik leoldották a nemzet kezéről a bilincseket, kiszabadították az ártatlan rabokat, a bebörtönzött írókat, költőket. Hallgasd csak, Sándorkám! Most Petőfi Sándort, Jókait, Vasvárit, Kossuthot ünnepli, éljenzi a tömeg. Ünnepli, áldja a vezérek vezéreit. Sándorka megint felült az ágyában. Riadtan kérdezte: — Hol van Petőfi Sándor? Anyuska, én látni akarom Petőfi Sándort! Én meghalok, ha nem viszel hozzá ... Éljen a szabadság. . Éljen Petőfi Sándor!... Még akart valamit lázálmában mondani, de erőtlenül visszahanyatlott vánkosára. Az arca egy darabig telálsápadt volt, majd a rózsánál is pirosabbra vált. Zihált a melle. Fel-felhördült, de értelmetlen volt akadozó beszéde. Két orvos is állt már akkor az ágyánál. Tanácstalanul néztek egymásra. Nem tudtak mást megállapítani, csak azt, hogy aggasztó nagy a láza és rendetlen, meg-meglassuló a szívverése. Mikor a két tudós ember távozott, Sándorka apja, anyja odatérdelt a beteg ágya mellé és egész éjjel felváltva virrasztottak mellette. Sándorka mozdulatlan maradt. Reggel egy pillanatra felnyílt a szeme. Bágyadt, élettelen volt a nézése. Aztán nagyon halkan suttogta: — Anyuskám, mért nem jött el Petőfi bácsi? Ha őt megláthatnám, tudom, meg is gyógyulnék !...