Az Én Ujságom, 1942-1943 (54. évfolyam, 1-52. szám)
1942-12-19 / 12. szám
— 91 — A tündérkék már vártak rájuk. Körbenálltak és meghajtották magukat a kör közepén álló Tündér Boriska előtt. Előbb a virágtánc gyönyörködtette a szívet és a szemet. A kis tündérek virággá változtak s úgy ringtak, lengtek egy ütemre. Utána következett a bogártánc. Azután pedig a lepketánc. A tánc után kis madarakká változtak a tündérkék s gyönyörű madárhangversenyt rendeztek. Volt ott olyan zene-bona, akár egy hangverseny-teremben. A tündérek tánca után egyik kis tündérke Tündér Boriska elé állt és felköszöntötte az ünnepeltet. Királynő lettél most szép Tündér Boriska s e választást senki sem vonhatja vissza. Fényesen lobogó s hű benned a lélek, áldjon meg az Isten ■ százezerszer téged. Ekkor az öreg tündérkirálynő levette fejéről a tündöklő királynői koronát s Tündér Boriska fejére tette. Óh de gyönyörű perc volt az. Halk muzsika zengett, a tündérerdő zúgott a lágy szélben s az arany bogarak szárnya suhogott, de olyan tündéri összhangban, hogy a lélek szinte belekábult. Kabóca-király előkotorászta hatalmas zsebkendőjét. — Óhóh dehe boholdohogva hagyodok, — hüppögte lihegve s az első lábát a szívére szorította. Az ünnepség után lakoma következett. Mulattak a kis tündérek. S mikor a murinak vége volt, az újdonsült királynő összehívta a minisztertanácsot s bölcs törvényeket alkottak. Az egyik bölcs törvény például úgy hangzott, hogy ezentúl minden tündérkének három esztendőn keresztül vándorolnia kell a nagyvilágban és segítenie azokon, akik megérdemlik. Okos törvény volt ez nagyon. Azóta sok-sok jóságos tündérke jár-kél szerte a világban. Betoppannak ide is, oda is és segítik a jó embereket. Egyszer még valamelyikkel ti is összetalálkoztok. VÉGE. Dudus, a furfangos cigány Dudus cigány nevezetes esetét Apámtól hallottam, ő meg az öregapjától. Afféle hírhozó, hírvivő fullajtár volt a furfangos more, dédapámék kúriáján, abban a régi világban, amikor még nem karikáztak sebesen surranó kerékpárok, meg gépkocsik az országutakon. Ám a mi cigányunk megfelelt feladatának efféle ördögmasinák nélkül is, cingár lábikrája csodálatos gyorsasággal röpítette akár a hetedik határba is. Csavaros elméje meg fogott, mint a beretva éle, kellett is, hogy fogjon, mert az írott betűvel hadilábon állott, szóbeli üzenetet hordott csupán. Régifajta pipás magyar volt dédapám, nem szívesen mozdult ki ősi házából. Egy szép napon maga elé szólítja az udvarkertben sündörgő cigányt. — Ide csak, Dudás, tudod-e merre van Ujhely? — Nem tudom, instállom. — Elindulsz az országúton, egyenest az orrod elé tartasz, mígnem egy nagy városba érsz, az lesz Újhely. — Értem a lássan. — No, ha érted, idefigyelj, füstös. Sok pénzt fogsz onnan hozni, ezer pengő forintot. Vigyázz reá, mint a szemed fényére, hatos híjja se legyen, mert. .. Ezzel meglóbálta dédapám a meggyfapipaszárat, ami azt jelentette, hogy elhegedüli vele a füstös nótáját, ha hiba lenne a kréta körül. A cigány megvakarta a tarkóját, majd kibökte: — Csókolom a kezsit-lábát, tessen inkább az Andris kocsist küldeni. — Nem addig van az. Parancs, parancs. Lódulj utadra, akasztófavirág. — Ezser pengő sok pizs, — nyögdécselt a nyúlszívű cigány, — megfognak a zsiványok, felakasztanak ... — Elhallgass, more, — reccsent rá a gazda, — ehol az írás, erre kapod a pénzt. Kenyeret, szalonnát adnak a konyhán két napra valót. Mit volt mit tenni, útnak eredt Dudás. Tömött tarisznyát kanyarított a vállára s meg sem állott Újhely városáig. Most következett a bökkenő, mert írott cédulát nyomtak ugyan a mar-