Az Érdekes Ujsag, 1913. március-július (1. évfolyam, 1-19. szám)

1913-06-01 / 11. szám

Zathureczky agarai Az én anyai nagybátyám, Zathureczky Samu volt a legutolsó agarász a vidékünkön. Abban a régi értelemben gondolom az agarászatot, ahogy még nagyjaink foglal­koztak e nemes állapottal. Az agarászat nem csupán múló szeszélyek csillapítója, rossz kedvnek elűzője és ideig-óráig tartó szórakozás volt, hanem olyan szenvedély, amely az egész életet betöltötte. Nohát ilyen agarász volt Zathureczky Samu. Ilyenkor, deres őszben, ha lehunyom a szemem, vágtató lovasokat, elnyúló testű agarakat és rémülten menekvő nyulat látok a honi pusztákon, szorgalmatosan emlékezem az öreg urra. Mint általában , vagyonát ő is elvette, de agglegény volt és senki sem jajgatott emiatt. A költők számára tartatott fönn annak megállapitása, hány faluja, ménje, gulyája volt Zathureczky Samunak. Mert ugyan ki látott már olyan tönkrement urat,­­ hogy későbben, időmúlásával ne emlegesse uradalmait és vár­megyéit? Ez a szelíd túlzás szívesen megbocsáj­tható, hisz a múltnak utóvégre mindegy, hogy mit fogunk reá. A várak épen úgy leomlottak, mint eltűntek a falusi udvarházak. Abban az időben, amely időről e helyen megemlé­kezem, Samu bácsinak három agara volt csupán. A vál­tozatosság kedvéért, — csak meghalt néha egy-egy vén nagynéni, — volt kocsija, lova is, de csupán a három agar birt az állandóság jellegével. Cicke, Fanni és Muki volt az agarak neve és szemre semmiben sem különböztek másféle agaraktól. Ha véletlenül nem a Zathureczky agarai lettek volna, az ördög sem törődött volna velük De hát a Zathureczky agarai voltak ... És annyi bolondos legenda, anekdota, tréfa keringett a három agár felől, hogy sok volna könyvbe szedni. Az öregedő férfiúnak, mintha egyéb dolga sem lett volna, mint folyton-folyvást ús meséket kieszelni az agarakról. Az agarak mindig a sarkában jártak és ahol megfordult Zathureczky, ott meg­szerették, megkedvelték az agarakat, annyit hazudott felőlük. Hívták, csalogatták jobbra-balra és ebéd után már alig várta a vendéglátó gazda, hogy Zathureczky elkezdje : — A Cickével esett meg a minap . . . Az agarakat nyomban a szobába vezették és asszony­kezek megsimogatták dédelgették. Faluról-falura, uri­­háztól-uriházhoz járt Zathureczky az agaraival. Mindenütt kiváncsiak voltak a nevezetes agarakra. Valóságos legenda volt már az, ami a Cicke okosságáról, a Fanni gyorsaságá­ról és a Muki ravaszságáról keringett. — Nero idejében szolgabiró lehetett volna akár­melyik, — mondogatta Zathureczky. Telt, múlott az idő. A három agár szépen eltartotta Zathureczky Samut. Az agarak nélkül tán reggelihez se jutott volna, mert egyébként nem volt valami okos ember és mélységesen hallgatott, ha nem agarakról folyt a dis­kurzus. De mert agarai voltak, szépen megvolt a minden­napi ebédje, vacsorája. Jól tartották a kutyákat,­­ csak nem hagynak koplalni ilyen hires fajtát, — jólakott velük Samu is. Beszterczey Pál egyszer azt találta mondani: írta KRÚDY GYULA — Ugyan Samu, mit bajlódol az agarak ellátásával? Hadd itt őket nálam . . . — Hát aztán én mit csináljak? Persze, persze, mit is csinált volna ! A váltóit az ör­dög se zsirálta volna, ha az agaraknak nem kellett volna enni, meg lakni. A megyei takarékpénztár öreg igazgatója, amikor Zathureczky talán már a századik váltóval ko­pogott nála, így szólott hozzá : — Tudod mit, Samu? Nekünk is jobb lesz, meg neked is. A takarékpénztár megveszi tőled örök áron az agarakat. Zathureczky megvakarta az üstökét: — Aztán mennyit adnátok értük? — Hm, — felelt az igazgató. — Száz pengőt megér mindegyik. Legalább a takarékpénztárnak megér. Zathureczky elgondolkodott. Utóvégre háromszáz pengő szép pénz egy summában, de az agarak se kutyák. — Majd gondolkozom rajta, — szólott és elköszönt. Lement a takarékpénztárból. A három agár ott ker­getőzött a piacon, fölborítva a kofák kosarait, üldözve kisebb ebeket. A Cicke épen egy orosi menyecskének foj­totta meg két csirkéjét és a menyecske nagy kiabálással futott a kutya után, amelyik gazdáját megpillantva, hozzá menekült. — Fizessen az úr ! — kiáltott a harcias menyecske, — mert mindjárt kiszedem azt a kapa után ültetett ba­juszát. Zathureczky megzavarodva keresgélt a zsebében. Biz­ott nem talált semmit. — Mindjárt hozom a csirkék árát, lelkem, — szólott és megfogta a Cicke nyaksziját. Vitte föl a takarékpénz­tárba. — Itt az egyik váltó, — mondotta és fölvette a száz pengőt. Most már volt száz forint, de nem volt meg a Cicke. Beült az arany ökörbe ebédelni és elbusulva nézte két el­árvult agarát. Szomorúan dobálta nekik az asztal alá a csontokat. — Elment a nénétek. Ráütötték a takarék bélye­gét, — morogta. Heti vásáros falusiak jöttek-mentek körülötte. — Ugyan, csak nem beteg a Cicke? — kérdezgették. — Még rosszabb, — felelt Zathureczky és busán nézegetett. Bánatában borral öntögette torkát és mire leszállott az alkonyat, a cigány is hangolni kezdett a félhomályos étteremben. Addig hangolt, hangolt, amig Zathureczky odaintette magához. — Valami keserveset! — parancsolta Ivott, mulatott, bánkódott a Cicke után . . . Reggel kifordította a zsebeit. Egy lyukas hatos koppant a földön. Beintett egy ácsorgó suhancot a piacról. Rámutatott a Fannira. — Vidd a takarékba !

Next