Az Érdekes Ujsag, 1913. március-július (1. évfolyam, 1-19. szám)

1913-06-29 / 15. szám

15. szám Utcai panoráma — Budapesti alakok — írta TÁBORI KORISÉL A pesti utcának is megvannak a maga különös alakjai. A sok rendes járókelő, gyalogos, sétáló, kocsinjáró, lótó-futó, üzlet után siető, haragos és vidám férfi- és asz­­szonynép mellett a pesti utcának vannak, hogy úgy mond­juk, specialitásai is. A rendes emberek között járnak olya­nok is, akik nem rendesek. És ha amazok adják is meg a városnak karakterét, viszont az utóbbiak — a nem ren­desek — különös érdekei ízt adnak a pesti utcának, amely nélkülük végkép fanyarul szürke volna. Pántlikás, falusi legény jobbján szemérmes leányzó­val , csak Pest külvárosaiban látható. Ott, ahol még „fa­lusi népek“ laknak, ha nem is szó szerint falusiak, de olya­nok, akik még csak nemrég jöttek fel a faluból Pestre. Ahol nem tudják, nem is akarják végképpen elfelejteni az ő régi magyaros otthonukat. Ezek az emberek, a „tegnapról gyüttek“, amíg csak lehet, amíg csak tudják, a nagy vá­rosnak ebben a mindent egyenruházó és egybeolvasztó forgatagában is szinte ápolják a falu hagyományait, dalait, ruháit, szavait, szokásait. Ez a fiatal pár vőfély és nyo­­szolyóleány. Esküvőre ígér­keznek, még nem a magukéra és úgy tesznek, mintha még otthon volnának a faluban. A régi ruhák és a régi szoká­sok kerültek elő az esküvő al­kalmából és ezen a napon a nagyváros szürke forgatagába magukkal hoznak valamit a faluból. A frisseséget, üde­séget, virágillatot, talán némi ártatlanságot is ... Ám a falu nem rejtőzik mindig a külvárosban. Belő a gazdagabb belterületekre is, hogy kenyeret keressen. A Pest körüli falvak asszony- és leánynépe mostanában már jó kora tavasszal be­hozza az ő virágjait — fehér és lila violát, orgonát, ibolyát, százszorszépet, fehér, sárga és piros rózsát — a városba. A Kossuth Lajos­ utcában, a Duna-korzón és a nagy kör­utakon mindenütt kínálják a friss virágot, ami sovány ke­resetet jelent nekik, de örö­met, sokszor nagy örömet a vevő számára. A tavasz így élénkíti meg a pesti utcát sok szoknyás vidéki asszony­néppel, kofákkal, akik azért a pár kraj­cárért, amit elvisznek, egy kis szint, illatot és hangulatot hagynak itt a nagyvárosban. De térjünk csak vissza a kültelkekre. Mert már csak a kültelkeken látni ilyesmit: üvegező tót legény ül egy félig kiépített, kövezetlen utcában, nagy fának a tövében. Elégedetten majszolja a szűkös, hideg ebédjét, amit keserves munkával keresett meg. Hátán szekrényben hordja az üzletét, ami egyben műhelye is: üvegtáblákat, vágó, csiszoló szerszámot és gittet. Vidéki városban még mindennapos alak az üvegező tót, innét a fővárosból, lassan kint kivész. A beltelkeken a háziasszonyok nem várnak a törött ablakkal, üvegholmival addig, míg valahonnan a Vág völgyéből gyalogszerrel megérkezik egy vándorló legény, s ha reparációs munkára szükség van, egyszerűen Groteszk ellentét : koldusasszony a márványfalu bank előtt (Sz­önyi Lajos felvétele) A legöregebb pesti rikkancs Sü­ketnéma, sánta rikkancs a régi Nemzeti előtt JIDEKESi 13

Next