Az Érdekes Ujsag, 1915. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1915-01-10 / 2. szám
2. szám i regiment gyermeke HATODIK FEJEZET. Ettől kezdve lett Jóskának kalandosabb az élete. A fejébe vette, hogy valami nagy dolgot cselekszik. Hogy mi lesz az a nagy dolog, maga sem tudta. Az ilyennek hirtelen kell magától adódnia. Csatangolt mindenfelé, mintha a legvakmerőbb előőrs vagy éppen kém lett volna. Mindennemű katonát ismert már. Látott kozákot, orosz gyalogost, nmet lovast, megkülönböztette egymástól pontosan. Beszélni csak magyarul tudott, pedig de sokféle nyelven beszéltek a csukaszürke ruhás katonák is. Hogy olyan apró volt, s fegyvertelenül bódorgott, nem vetettek rá ügyet. — Menekül a szerencsétlen! — gondolták magukban. Fegyveres katona, hogy bántott volna gyermeket. Hiszen apák is voltak köztük sokan. Megesett a szívük rajta, mert a maguk otthon hagyott gyermekét juttatta eszékbe. A háború színhelye, óriási nagy volt, akár hetekig, hónapokig elcsatangolhatott volna. Olyan bolond szerencséje volt Jóskának, hogy rendesen visszatalált a maga regimentjéhez. Mégis csak ott érezte magát otthon. — Te, Jóska, azt mondom, hogy a konyhakerekéhez kötlek! — fenyegette a szakács. — Hol csavarogtál? — Ahová a két szemem vitt, oda mentem. — Láttál-e, hát muszkát? — Láttam, ilyen közelről, mint magát. — Ne mondd! — Mondom, mert igazat mondok. — Nem lőtt le? — Nem a, háttal fordult felém, s a könyökére támasztotta a fejét. Nagy, búsan lelógó bajusza volt, sárgás bajusza — Nem beszéltél vele? — Nem, mert ott hagytam. — Mért nem fogtad el, Jóska? — Elfoghattam volna, hogyha erős kötél lett volna nálam. — Hm, aztán, hogy fogtad volna el? — úgy, hogy csináltam volna hurkot a kötél végére, aztán közelebb sompolyogtam volna hozzá, aztán egy ügyes dobással a nyakára kerítettem volna a hurkot, aztán megrántottam volna erősen két kézzel . . . Nem hiszi, hogy elfogtam volna? — Hiszem én! Tőled, amilyen agyafúrt, bátor fickó vagy még ez is kitelhetett volna. De nem tetted meg. — Én nem, de azért mégis fogoly az a muszka, tudja-e? — Tudom, ha elmondod, hogy lett fogollyá. — Úgy lett, hogy szólottam két huszárnak, megmutattam a helyet, hol láttam őt, s a két huszár elcsípte. — Ezt is láttad? — Hogy ne láttam volna egy nagy fának a tetejéről. Két varjú is látta, azokat riasztottam el a fáról, míg felmásztam, de később visszaszállottak, s mind károgtak. — Kár! . . . Kár! . . . — Jaj, dehogy kár, — mondottam én. Nem volna kár, ha az egész muszka sereget elfoghatnék. — Gyere, egyél, mert látom, hogy megéheztél. — Nem vagyok éhes, sok szilvát ettem, s egy öreg ember kenyeret is adott nekem az erdő szélén. — Hát az mit keresett ott? — Nem tudom, mert más nyelven beszélt. Valakit siratott. Talán a fiát. — Az meglehet. A szakács örömmel hallgatta Jóskát. — Látod, fiú, többet látsz te a háborúból, mint én. — Tudja, mit szeretnék én a legjobban? — Mit? — Ha örökké egy repülőgépen ülnék, s onnan néznék lefelé. Az nagyszerű lehet. Hopp! Most jut eszembe, a tüzérek, már, hogy a mieink lelőttek egy muszka repülőgépet az erdő szélén. A repülőgépen ülő nem láthatta a mi ágyunkat, mert a fák elfedték, aztán nem is volt tüzelés . . . Gyönyörű volt, mikorleesett. — Ezt is láttad . . .? — Hogyne. Akkor három napig megint kuktáskodott, sőt még arra is vállalkozott, hogy ételt visz a lövészárkokba. Nem félt ez a gyerek a világon semmitől. A legények majd sóbálvánnyá változtak, mikor meglátták őt a tele csajkákkal. — Ni a Jóska gyerek! . . . — Hozom a menázsit! Adjanak még csajkákat, nézok maguknak is . . . — Ügyes kis katona vagy! — Nagy katona szeretnék lenni! . . . — Ha megnősz öcskös, lesz is belőled, az már szent! Mindössze az a baja történt menázsi hordás közben, hogy a kalapját egy golyó átlyukasztotta. A kalap alatt pedig a feje volt, de a golyó békét hagyott a Jóska fejének. Ettől kezdve nagy tisztessége volt előtte a lyukas kalapnak. — Legalább elmondhatja magáról a vedlett kalap, hogy ő is volt csatában! ... (Folytatjuk) 33