Az Érdekes Ujsag, 1918. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1918-01-31 / 5. szám

5. sz. ■sokkal nagyobb kutyák vannak, mint ő, úgy nézett rám, mintha azt mondaná: — Ah, oui . . . Bucarest . . . Autriche? Ilyenkor nem bocsátkoztam amúgy is fölösleges földrajzi és közjogi fejtegetésekbe, hanem rámordultam: — Boy, va t’en! Amivel azt a szerény óhajtásomat jeleztem, hogy Boy távozzék a dumáról, mert lefeküdni akarok. Boy nagyon jól tudta, hogy miről van szó; a gyakorlati élet és a tapasztalás már régen meggyőzte arról, hogy neki előbb-utóbb távoznia kell a dumáról. De a távozás pillanatát mindenféle ravaszsággal próbálta halogatni. Előbb azt mímelte, hogy nem hallotta a fölszólítást. Majd, amikor szigorúbban ismételtem, a fejét csóválta és nevetett. Vagyis, azt akarta velem elhitetni, hogy én tévedésből vagy szórakozottságból magyarul szóltam hozzá és ő most nem ért meg. Mikor aztán az egyszerű fölszólítást megtoldottam mindenféle gyöngéd jelzővel, mikor kényeztetőn „mon petit chien“-nek neveztem, akkor dühös ugatásba vagy keserves vonításba tört ki, abban a reményben, hogy megijedek ettől a lármától, amely a szomszédaimnak kellemetlen lehet és lemondok az ő eltávolításáról. Csak akkor adta be a derekát, amikor belátta, hogy ez sem használ, hogy nincs menekülés. Akkor a kellő filozófiával megvakarta a fülét, egyet nyújtózott, leugrott az ágyról és, mintha csak akkor vett volna észre, szívélyesen üdvözölt. Ott ugrált körülöttem, szeretettel nyaldosta a kezemet és mire elfújtam a gyertyát, ő már a karosszékben szundikált. Dehogy szundikált! Csak szimulálta az alvást, behunyt szeme álnok tettetést és gaz számítást takart. Megvárta, amíg elalszom, aztán csöndesen, óvatosan elfoglalta előbbi helyét a dumán. Néha nagyon lefűztem, mert még jobban szimuláltam, mint ő. És amikor kényelmesen el akart helyezkedni a sötétben, kajánul ráordítottam: — Boy, va fen! Ilyenkor rémülten menekült és félóráig moccanni sem mert. De a dolog vége mindig és mégis csak az volt, hogy amikor reggel a szememet kinyitottam, első tekintetem Boyra esett, aki mennyei nyugalommal szendergett a dumán. Kivéve azokat az eseteket, amikor ő ébredt föl hamarabb. Mert ilyenkor elmenekült és tüntetően mímelte, hogy a kényelmetlen karosszékben töltötte az éjszakát. Még ma is bánt, hogy olyan szamárnak nézett, aki ezt elhiszi neki. Olyankor rettenetesen mulatott magában, halkan nevetgélt és olyan mozdultokat csinált, mint amikor a kárörvendő ember a kezét dörzsöli. Aztán mentünk ebédelni. Hajrá, Roy végigvágtatott az utcán, meg sem állt a vendéglő ajtajáig. Ott türelmesen megvárt. A kis korcsmában mindenki ismerte. Boy résztvett minden fogásban. De jaj volt nekem, ha egyszer-másszor elaludtam az ebéd idejét és korcsma helyett be akartam ülni valamelyik kávéházba, fekete kávéra. Boy ilyenkor szemtelen volt és kihívó, az utcán összeszedte a legöregebb csontokat, piszkos ujságpapirost és mindenféle szemetett evett és olyan szemrehányón nézett rám, mintha azt akarná mondani: — Látod, ilyesmit kell ennem, mert tőled ugyan éhen halhatnék. Miért nem megyünk ma a vendéglőbe? Nincs pénzed? Akinek nincs pénze, ne tartson kutyát magisnak. Olyan megvetéssel, olyan lenézéssel éreztette velem az éhségét, hogy néha majd a földbe sülyedtem szégyenkezésemben. Hogy nincs pénzem ... ez a gyanúsítása mindenek fölött bosszantott. Dühösen csörgettem a zsebemben a frankjaimat és veszekedni kezdtem vele: — Hallod, hogyan csörögnek? Hallod, te állat? Van pénzem és mégsem megyünk a vendéglőbe. Azért se megyünk, többé sohasem megyünk. Majd megtanulak emberségre! Odamegyünk, ahova nekem tetszik, mert én vagyok az úr, te csak kutya vagy, közönséges kutya, ha százszor foxterrier is. Ha jössz velem a kávéházba, jó, ha nem jössz, mehetsz a sárga pokolba! Boy egy pillanatig tétován állt meg. Aztán, amikor én látszólag közömbösen mentem tovább, mint az őrült rohant utánam. Szent volt a béke! Boy adta az előkelő urat, akinek nincs étvágya és unatkozva várja a vacsorát. Vacsora után pedig mentegetődzött és bocsánatot kért: — Tévedtem ... Ne haragudjál . . . van pénzed ... joggal tarthatsz kutyát! Derék és hálátlan Boy! Egy szép nap m mindörökre eltűnt. Megunta-e a fantasztikus életet, megszökött-e tőlem vagy elveszett-e, ezek kideríthetetlen rejtélyek. Megvan-e még valahol, jobb sorban, vagy elzüllött, elpusztult? A jó Isten tudja. Tíz év egy kutya életében is nagy idő. De ha még megvan valahol, bizonyosan éppen úgy megemlékezik ma rólam, ahogy én őróla. És ha írni tudna, ő sem sajnálna tőlem egypár barátságos és jó szót, megsimogatna gyöngéden és szeretettel, ahogy azokat kell, akikhez rossz napok és hideg éjszakák emléke köt minket. HEH cserebefi. Az emberek meséiben a tél megtizedeli a verebeket. A valóságban megtízszeresednek. Tele van a város verebekkel és egyéb fajta madarakkal. Egy-egy fán százával ülnek, mintha télire csicsergő leveleket hajtana a vadgesztenye és a platán. Csízeket is látni, és stigliceket, vörösbegyes madarakat, sőt rigókut is igen nagy számmal Mindnek nem tudom a nevét ami madarat az úgynevezett kertünkben látok, mint ahogy az embereknek se tudom a nevét, a foglalkozását, az élete módját, akikkel az utcán szembe találkozom. Az ember nekem mind ember (bár mindenkinek az volna), a madár, az mind veréb. Sőt olyan nagy veréb is van, amit a vidéken úgy hívnak, hogy varjú. Pesten csak fekete varjút látok, pápista varjas. A szürke, a kálomista, úgy látszik Debrecenbe jár télen. Miből él ez a temérdek sok madár ? Ezekkel a lét csakugyan úgy bánik, ahogy az angol szeretne velünk cselekedni, kiéheztető politikát folytat ellenük. S a csacsi verébnek magtára sincsen, rekvirálni se tud, fészke sincs, ahol élelmiszert halmozhatott volna fel, s módja sincs rá, hogy maximális áron felül vásároljon. Ami elvétve mégis akadna, elhullatott kincsei a bölcs természetnek, azt belepte a hó. A veréb nem tudja kiásni az elrejtett gabonát. Úgy látszik, még szervezett csendőrsége sincsen. És mégis él a veréb. És csiripel, ugrál, fürdik a hóban, kergetőzik a faágakon, sőt szerelmi kalandokban is bűnös. Egy kis aszfaltbetyár vereb van a kertünkben, megfigyeltem , minden nőt megszólít. Ezt a kis csirkefogót néha kenyérmorzsával Irak tótom. Persze szűköcskén, nekem is csak jegyre, adják. Az ablakpárkányra hintem a morzsa,at, s ő mindig eljön abrakolni. Ilyenkor a gonosz sohase hoz nőt magával Araga zabát. Igen fürgén, szaporán eszik a madár. Én egy félnapig gyűjtöm a morzsát, ő egy per, ahol megeszi. S utána szemrehányó pillantást vet rám. Nincs megelégedve. Kevés neki. S mit csinált a minap ? Amikor megette a morzsáit, elröpült. S aztán kopognak az ablakon. Kinézek. Visszajött a veréb. Ő kopogott a csőrével. S mit tartott a szájában ? Egy szabályszerű, e hétre érvényes kenyérjegyei. 15