Az Est, 1914. május (5. évfolyam, 103-128. szám)

1914-05-15 / 114. szám

Péntek, május 15. A román közhangulat Egy állomásfőnök. — Egy magyar csendőr — Az Est tudósítása. — Ámulva olvasom idehaza a kül­ügyminiszter, az osztrák, de még a magyar politikusok nagy részének nyilatkozatait. Románia a maga egészében mégis csak a monarchia barátja és olyan szövetségesünk, a­melyikre komolyan számíthatni. Nos , emlékezzenek reá, rövid időn belül citálni fogom e szavaimat: a két-három esztendő nem fog beletelni és az osztrák-magyar had­sereg rettenetes ágyú és puskatüz­­ben lesz az orosz és a szerb had­seregekkel támogatott román had­erővel. Oroszország Romániának tett Erdély-igérete erőfélben levő gyümölcs s Romániának velünk való szövetsége nem más, mint diplomácziánkat ámító sakkhúzás, a­mely azt célozza, hogy az Erdély­ben lakó románság közt szabadon izgathassanak és megerősödhessenek, hogy az osztrák-magyar haderő saját otthonában, Erdélyben ellenséges, a román hadsereg pedig otthonos vidéken legyen, a mozgósítás pilla­natától kezdve. Nem kell félteni az osztrák-ma­­gyar hadsereget, de hogy itthon a tévedés álmában aludjék a közvéle­mény és főleg Erdélyben a romá­noktól gyűrű módjára körülvett ma­gyarság belső lázadás martalékául eshissék: ez botorság. Romániában 1907 óta minden állami cselekedetet Erdély elfoglalásánál a gondolata irányít; bemutattam, hogy a kor­mány milyen térképeket taníttat az iskolában, miket taníttat Erdély­ről, most itt, egy szürke román em­ber szavaiban az egész román köz­vélemény gondolkodását fogom be­mutatni. Tanukra hivatkozom, min­den emberre, a­ki Romániában csak megfordult, egyéni vélemény-e a balaucesti állomásfőnök itt következ­kező beszéde, avagy általános meg­győződés ? Várjon Bretianu­nak, az első ro­mán miniszterelnöknek bukaresti ércszobra ok nélkül mutat-e kezé­vel Erdély felé ? . Beszélgetés az állomáson. A Román­ megyei Halaucest kato­likus klastromából korán délután jöttem el, a román csendőrökkel a sarkomban az állomásra mentem, csak este indul a vonatom. A kis indóház előtt a­hogy el­szalad a sínpár, mindenütt zöld vetések, aranynyal szövi be a ta­vaszi napsugár, az állomásfőnök ott áll az ajtóban, bent egy táviró­­tiszt kopogtat, a fülem hallatára mondja neki a főnök, szó szerint idézem minden szavát: __ Nem értem ezeket a csend­őröket, miért engedik itt csava­rogni ezt a magyart. Mi dolga van itt? — Uram, — mondom neki — csak a klastromban voltam, sehol másutt, igazoltam magamat, tanul­mányúton vagyok. — Mit jön ide idegen ember ? Magát is le kellene csukni, a csend­őrök nagyon liberálisak ... .— Nem annyira liberálisak, mint értették az okos szót. Én semmit sem csinálok itt mást, minthogy megnézem: mi van itt a magyarok­kal ? Ezt csak szabad ? Nemhogy titkot csinálnék e tervemből, ez az egyetlen védőfegyverem. Már sok­szor megmentett a kiutasítástól, a­mit itt önnek is mondok, ha ezért engem kiutasítanak, hiszen éppen ezt akaron, Erdélyből egy hónap alatt kétszáz románt lehet kiutasí­tani ez alatt a cím alatt. Látja, milyen őszinte vagyok, ez az én fegyverem... Az állomásfőnök, magas, igazi román típus, éles, kiálló állat, nagy orral, széles csontozattal, erősen ivett, nagy száj, — nevetett. — Nos, hát üljön le, várja itt meg a vonatot. Nem soká fognak már hencegni maguk magyarok. Jön már a leszámolás ideje... Utálatos népség! Nyugodtan mosolyogtam s mond­tam neki: — Főnök úr, mégis, gondolja meg, hogy most az ön vendége vagyok... Mintha belátta volna hibáját, tört németségével közbevágott: — Különben itt van a pénztárnok úr, az Erdélyben nevelkedett, tud magyarul is . .. A pénztárnokhoz megyek, be­mutatkozom neki, a­ki Erdélyben nevelkedett és tud magyarul is. Végig hagy beszélni, reám néz és csak ennyit mond : • — Azt a nyelvet én nem hasz­nálom ! És elfordult. Kívülről a nyitott ajtón át beözönlött a harmonikus természet májusi ragyogása, itt a küszöbön tajtékos gyűlölet. — Önök, úgy látszik, nagyon gyűlölik a magyarokat. Azt nem tudom, hogy miért. Hiszen orszá­gaink szövetséges államok, valószínű tehát, hogy közös érdekeink ... Nevettek, az állomásfőnök — ne­vét elfeledtem — szólt: — Maguk bolondok. Hát elképze­lik, hogy egy nép, olyan nép, mint a román nép, elfeledje leigázóit ? Miénk volt Erdély, önök elrabolták tőlünk s mi most visszavesszük. Hiába kíséreltem meg a vitát, aztán már csak a tajtékba borult állomásfőnök szavait hallgattam. — Önök meghamisították a tör­ténelmet is. De mi, az igaz, hogy hosszú ideig tartott, a­mig elkészül­tünk, ma már nemcsak itthon, de Erdélyben is elég erősek vagyunk. Máramarostól a Bánátig mi vagyunk többségben Erdélyben. Gondolja, hogy ha az első lépést megteszszük , azok rögtön lángba nem bontják önöket ? Önök olyan elbizakodottak, mi pedig dolgoztunk. A papok a miénk, a legtöbb jegyző, tanító. Mi mindenről értesülve vagyunk s egy második Alba Julia-t csinálunk. (Ez Gyulafehérvár.) Ott a mi had­seregünk úgy összeverte az önökét, hogy a magyar hadtestek csontjai­ból fehér mészgödör lett. Most pedig hamuvá fogjuk égetni mindazt, a­mit önök bitorolnak tőlünk, önökké együtt, hogy a föld végre ismét a miénk legyen. Majd nem fogják mondani: »nem tudom románul, nem tudom románul!« Habos lett a szája az én romá­nomnak, mint a többinek is, ha ró­lunk, vagy Erdélyről beszéltem ve­lük. És folytatta: — Mi ma is már többen vagyunk Erdélyben, mint maguk. És nekünk az orosz fog segíteni. Nézze meg az útjainkat, hogy elkészítettük már egész a határszélig. És azt hiszi, a szerbek szintén nem fognak betörni s az önök szerbjei szintén nem fog­nak fellázadni? Ah, a mienk a jövő! Nézze, most volt ön Bukarestben. Ott láthatta a spanyol hercegeket, ugyanakkor ott volt Enver bey, mit gondol, csak úgy privát mulatság­ból keresik fel minden európai ud­varból a román udvart ? És az­tán mutasson ön Romániában tíz román embert, a­ki nem Erdélybe készül. A németek ? Azok eléggé el lesznek foglalva Oroszországgal s az önök hadseregének nagy része is Galíciában. Mijük van önöknek? Mennyi katonájuk Erdélyben ? Egy hadtest Szebenben. És egy a Bá­nátban, Temesváron. Nekünk hat hadtestünk van az önök közelében. És tudunk mindent, azt hiszi hiába szöknek át a Popp Romuluszok ? __ Ki az a Popp Romulusz ? _ Ki ? Hát azt sem tudja ? Az a csendőr, a­ki önöktől a Meleg­­havason két hete jött át. Nyárson fognak önök sülni, mindannyian, kedves barátom. És remegett az ajka a gyűlölettől. Tréfálva mondom neki: __ Kedves főnök úr, mióta önök a kimerült Bulgária felé sétáltak, azóta nagyon megjött az étvágyuk. A nagy sétától... Majdnem nekem jött. — Elbizakodottak! Nem látták Törökországot. A kis Bulgária hogy leverte elnyomóit ? Pedig ezeknek nem volt pénzük. De nekünk lesz ! Oroszországnak — mi ezt jól tudjuk — előbb-utóbb meg kell tennie a lépést, hogy Franciaország­tól pénzt kaphasson. A háborút nem mi fogjuk csinálni, azt Francia­­ország csináltatja velünk: Orosz­országgal és Romániával és Szerbiá­val. Mi románok csak lessük és sürgetjük az alkalmat. Hogy most szövetségben vagyunk önökkel ? Hát hogyne használnék ki az ellenséget,­­ a­míg lehet ? Ha nem vak és nem süket ön, a­mint itt végigmegyt Románián, csak az utcákon és a vendéglőkben is láthatja­ azt a rengeteg elkeseredést és gyűlöletet, a­mi önök ellen minden román szívé­ben felhalmozódott. "Ebben a kér­désben nincs pártkülönbség. Az egyik sürget, a másik párt hagyja sürgetni magát.. . És így beszélt tovább, három órán keresztül. Elmondta az Albina, a Kultur­liga minden célját, erejét, terjeszkedését. Tudta, hogy tíz éven belül 80 millió korona ára földet vettek Erdélyben a románok. És ez az ember, a­hogy beszélt és ordított, nem egymaga szólt így. Minden román így beszél ma Ro­mániában. Én leírtam ezt az egy beszédet, hogy kinyissam a szemeket. A megszökött csendőr. Aztán, hogy jött a vonat, már a vasúti kocsiban ültem, a főnök oda kiáltott —­ közben nagy embertö­meg állt és helyeselte a főnök be­szédjét —: — A viszontlátásra Erdélyben! — Megengedi ugy­e, hogy mi is ott legyünk, szóltam neki s az em­berek lenézőleg nevettek, egynéhá­­nyan megfenyegettek, két csendőr pedig szintén a vonatra szállt. És hogy most át kell ugranom egy halmaz­eseményt , Adjudeni­s Palánka irányában később haza­felé jöttem, csakugyan láttam az utak építését. Magán a­ határszéli Palánkon legalább négyszáz mun­kás építi a kocsiutat. Vasúti kocsik sokasága hordja az eszközöket, siet­nek. S Gyimesbükknél, a magyar határon eszembe jutott a balancesti állomásfőnök beszéde a magyar csendőrről, Papp Romuluszról. Kiszálltam, kérdezősködtem. Igaz az eset. Április 19-én éjjel egy határszéli csendőrörsből Papp Ro­mulusz csendőrörsvezető megszökött s állítólag nemcsak az Örs kasszáját, hanem fontos határszéli okmányo­kat is vitt magával. Azóta hadbirák jönnek, mennek, jegyzőkönyvet vesz­nek fel. De nemcsak ezt tudtam meg. Verklisek, vándorárusok árasztják el a vidéket és feltűnő sok román nemzetiségű ember jelentkezik magyar csendőrnek. A magyar és román nemzetiség lakta vidék tele van románajku — sokszor magyarul alig tudó — csendőrökkel. Mi lesz itt egy mozgósítás alkalmával ? Mit fog a magyar lakosság csinálni, ha a románok gyújtogatni fognak és a román nemzetiségű csendőrök, nem többet, csak annyit tesznek, hogy későn érkeznek... És a román nemzetiségű csend­őrök közt a Popp Romuluszok mi­lyen szépen, kényelmesen rajzolhat­nak le mindent, tehetnek jeleket... Gyergyó fölött a múlt hetekben repülő­gépek jelentek meg s reflek­torral világították be a havasokat. A hadvezetőség s a közigazgatás figyelmébe ajánlom e soraimat. Fényes Lássac, 6. oldal.

Next