Az Est, 1914. május (5. évfolyam, 103-128. szám)
1914-05-15 / 114. szám
Péntek, május 15. A román közhangulat Egy állomásfőnök. — Egy magyar csendőr — Az Est tudósítása. — Ámulva olvasom idehaza a külügyminiszter, az osztrák, de még a magyar politikusok nagy részének nyilatkozatait. Románia a maga egészében mégis csak a monarchia barátja és olyan szövetségesünk, amelyikre komolyan számíthatni. Nos , emlékezzenek reá, rövid időn belül citálni fogom e szavaimat: a két-három esztendő nem fog beletelni és az osztrák-magyar hadsereg rettenetes ágyú és puskatüzben lesz az orosz és a szerb hadseregekkel támogatott román haderővel. Oroszország Romániának tett Erdély-igérete erőfélben levő gyümölcs s Romániának velünk való szövetsége nem más, mint diplomácziánkat ámító sakkhúzás, amely azt célozza, hogy az Erdélyben lakó románság közt szabadon izgathassanak és megerősödhessenek, hogy az osztrák-magyar haderő saját otthonában, Erdélyben ellenséges, a román hadsereg pedig otthonos vidéken legyen, a mozgósítás pillanatától kezdve. Nem kell félteni az osztrák-magyar hadsereget, de hogy itthon a tévedés álmában aludjék a közvélemény és főleg Erdélyben a románoktól gyűrű módjára körülvett magyarság belső lázadás martalékául eshissék: ez botorság. Romániában 1907 óta minden állami cselekedetet Erdély elfoglalásánál a gondolata irányít; bemutattam, hogy a kormány milyen térképeket taníttat az iskolában, miket taníttat Erdélyről, most itt, egy szürke román ember szavaiban az egész román közvélemény gondolkodását fogom bemutatni. Tanukra hivatkozom, minden emberre, aki Romániában csak megfordult, egyéni vélemény-e a balaucesti állomásfőnök itt következkező beszéde, avagy általános meggyőződés ? Várjon Bretianunak, az első román miniszterelnöknek bukaresti ércszobra ok nélkül mutat-e kezével Erdély felé ? . Beszélgetés az állomáson. A Román megyei Halaucest katolikus klastromából korán délután jöttem el, a román csendőrökkel a sarkomban az állomásra mentem, csak este indul a vonatom. A kis indóház előtt ahogy elszalad a sínpár, mindenütt zöld vetések, aranynyal szövi be a tavaszi napsugár, az állomásfőnök ott áll az ajtóban, bent egy távirótiszt kopogtat, a fülem hallatára mondja neki a főnök, szó szerint idézem minden szavát: __ Nem értem ezeket a csendőröket, miért engedik itt csavarogni ezt a magyart. Mi dolga van itt? — Uram, — mondom neki — csak a klastromban voltam, sehol másutt, igazoltam magamat, tanulmányúton vagyok. — Mit jön ide idegen ember ? Magát is le kellene csukni, a csendőrök nagyon liberálisak ... .— Nem annyira liberálisak, mint értették az okos szót. Én semmit sem csinálok itt mást, minthogy megnézem: mi van itt a magyarokkal ? Ezt csak szabad ? Nemhogy titkot csinálnék e tervemből, ez az egyetlen védőfegyverem. Már sokszor megmentett a kiutasítástól, amit itt önnek is mondok, ha ezért engem kiutasítanak, hiszen éppen ezt akaron, Erdélyből egy hónap alatt kétszáz románt lehet kiutasítani ez alatt a cím alatt. Látja, milyen őszinte vagyok, ez az én fegyverem... Az állomásfőnök, magas, igazi román típus, éles, kiálló állat, nagy orral, széles csontozattal, erősen ivett, nagy száj, — nevetett. — Nos, hát üljön le, várja itt meg a vonatot. Nem soká fognak már hencegni maguk magyarok. Jön már a leszámolás ideje... Utálatos népség! Nyugodtan mosolyogtam s mondtam neki: — Főnök úr, mégis, gondolja meg, hogy most az ön vendége vagyok... Mintha belátta volna hibáját, tört németségével közbevágott: — Különben itt van a pénztárnok úr, az Erdélyben nevelkedett, tud magyarul is . .. A pénztárnokhoz megyek, bemutatkozom neki, aki Erdélyben nevelkedett és tud magyarul is. Végig hagy beszélni, reám néz és csak ennyit mond : • — Azt a nyelvet én nem használom ! És elfordult. Kívülről a nyitott ajtón át beözönlött a harmonikus természet májusi ragyogása, itt a küszöbön tajtékos gyűlölet. — Önök, úgy látszik, nagyon gyűlölik a magyarokat. Azt nem tudom, hogy miért. Hiszen országaink szövetséges államok, valószínű tehát, hogy közös érdekeink ... Nevettek, az állomásfőnök — nevét elfeledtem — szólt: — Maguk bolondok. Hát elképzelik, hogy egy nép, olyan nép, mint a román nép, elfeledje leigázóit ? Miénk volt Erdély, önök elrabolták tőlünk s mi most visszavesszük. Hiába kíséreltem meg a vitát, aztán már csak a tajtékba borult állomásfőnök szavait hallgattam. — Önök meghamisították a történelmet is. De mi, az igaz, hogy hosszú ideig tartott, amig elkészültünk, ma már nemcsak itthon, de Erdélyben is elég erősek vagyunk. Máramarostól a Bánátig mi vagyunk többségben Erdélyben. Gondolja, hogy ha az első lépést megteszszük , azok rögtön lángba nem bontják önöket ? Önök olyan elbizakodottak, mi pedig dolgoztunk. A papok a miénk, a legtöbb jegyző, tanító. Mi mindenről értesülve vagyunk s egy második Alba Julia-t csinálunk. (Ez Gyulafehérvár.) Ott a mi hadseregünk úgy összeverte az önökét, hogy a magyar hadtestek csontjaiból fehér mészgödör lett. Most pedig hamuvá fogjuk égetni mindazt, amit önök bitorolnak tőlünk, önökké együtt, hogy a föld végre ismét a miénk legyen. Majd nem fogják mondani: »nem tudom románul, nem tudom románul!« Habos lett a szája az én románomnak, mint a többinek is, ha rólunk, vagy Erdélyről beszéltem velük. És folytatta: — Mi ma is már többen vagyunk Erdélyben, mint maguk. És nekünk az orosz fog segíteni. Nézze meg az útjainkat, hogy elkészítettük már egész a határszélig. És azt hiszi, a szerbek szintén nem fognak betörni s az önök szerbjei szintén nem fognak fellázadni? Ah, a mienk a jövő! Nézze, most volt ön Bukarestben. Ott láthatta a spanyol hercegeket, ugyanakkor ott volt Enver bey, mit gondol, csak úgy privát mulatságból keresik fel minden európai udvarból a román udvart ? És aztán mutasson ön Romániában tíz román embert, aki nem Erdélybe készül. A németek ? Azok eléggé el lesznek foglalva Oroszországgal s az önök hadseregének nagy része is Galíciában. Mijük van önöknek? Mennyi katonájuk Erdélyben ? Egy hadtest Szebenben. És egy a Bánátban, Temesváron. Nekünk hat hadtestünk van az önök közelében. És tudunk mindent, azt hiszi hiába szöknek át a Popp Romuluszok ? __ Ki az a Popp Romulusz ? _ Ki ? Hát azt sem tudja ? Az a csendőr, aki önöktől a Meleghavason két hete jött át. Nyárson fognak önök sülni, mindannyian, kedves barátom. És remegett az ajka a gyűlölettől. Tréfálva mondom neki: __ Kedves főnök úr, mióta önök a kimerült Bulgária felé sétáltak, azóta nagyon megjött az étvágyuk. A nagy sétától... Majdnem nekem jött. — Elbizakodottak! Nem látták Törökországot. A kis Bulgária hogy leverte elnyomóit ? Pedig ezeknek nem volt pénzük. De nekünk lesz ! Oroszországnak — mi ezt jól tudjuk — előbb-utóbb meg kell tennie a lépést, hogy Franciaországtól pénzt kaphasson. A háborút nem mi fogjuk csinálni, azt Franciaország csináltatja velünk: Oroszországgal és Romániával és Szerbiával. Mi románok csak lessük és sürgetjük az alkalmat. Hogy most szövetségben vagyunk önökkel ? Hát hogyne használnék ki az ellenséget, amíg lehet ? Ha nem vak és nem süket ön, amint itt végigmegyt Románián, csak az utcákon és a vendéglőkben is láthatja azt a rengeteg elkeseredést és gyűlöletet, ami önök ellen minden román szívében felhalmozódott. "Ebben a kérdésben nincs pártkülönbség. Az egyik sürget, a másik párt hagyja sürgetni magát.. . És így beszélt tovább, három órán keresztül. Elmondta az Albina, a Kulturliga minden célját, erejét, terjeszkedését. Tudta, hogy tíz éven belül 80 millió korona ára földet vettek Erdélyben a románok. És ez az ember, ahogy beszélt és ordított, nem egymaga szólt így. Minden román így beszél ma Romániában. Én leírtam ezt az egy beszédet, hogy kinyissam a szemeket. A megszökött csendőr. Aztán, hogy jött a vonat, már a vasúti kocsiban ültem, a főnök oda kiáltott — közben nagy embertömeg állt és helyeselte a főnök beszédjét —: — A viszontlátásra Erdélyben! — Megengedi ugye, hogy mi is ott legyünk, szóltam neki s az emberek lenézőleg nevettek, egynéhányan megfenyegettek, két csendőr pedig szintén a vonatra szállt. És hogy most át kell ugranom egy halmazeseményt , Adjudenis Palánka irányában később hazafelé jöttem, csakugyan láttam az utak építését. Magán a határszéli Palánkon legalább négyszáz munkás építi a kocsiutat. Vasúti kocsik sokasága hordja az eszközöket, sietnek. S Gyimesbükknél, a magyar határon eszembe jutott a balancesti állomásfőnök beszéde a magyar csendőrről, Papp Romuluszról. Kiszálltam, kérdezősködtem. Igaz az eset. Április 19-én éjjel egy határszéli csendőrörsből Papp Romulusz csendőrörsvezető megszökött s állítólag nemcsak az Örs kasszáját, hanem fontos határszéli okmányokat is vitt magával. Azóta hadbirák jönnek, mennek, jegyzőkönyvet vesznek fel. De nemcsak ezt tudtam meg. Verklisek, vándorárusok árasztják el a vidéket és feltűnő sok román nemzetiségű ember jelentkezik magyar csendőrnek. A magyar és román nemzetiség lakta vidék tele van románajku — sokszor magyarul alig tudó — csendőrökkel. Mi lesz itt egy mozgósítás alkalmával ? Mit fog a magyar lakosság csinálni, ha a románok gyújtogatni fognak és a román nemzetiségű csendőrök, nem többet, csak annyit tesznek, hogy későn érkeznek... És a román nemzetiségű csendőrök közt a Popp Romuluszok milyen szépen, kényelmesen rajzolhatnak le mindent, tehetnek jeleket... Gyergyó fölött a múlt hetekben repülőgépek jelentek meg s reflektorral világították be a havasokat. A hadvezetőség s a közigazgatás figyelmébe ajánlom e soraimat. Fényes Lássac, 6. oldal.