Az Est, 1915. szeptember (6. évfolyam, 245-274. szám)
1915-09-06 / 250. szám
Hétfő, szeptember 6. Rzeszoviól Ravaruskáig Utazás a feldúlt Galícián át Cs. és kir. sajtóhadiszállis, aug. 20. (A Neue Freie Fresse haditudósítójának jelentése Az Est számára) /A sajtóhadiszállás jóváhagyásával/ Hajnali öt órakor pontosan megjelentem inasommal és csomagjaimmal a rzeszovi pályaudvaron, hogy folytassam utazásomat, de a vonat az orrom előtt indult el, oly pontossággal, amelyre senki sem számított, még maguk a hivatalnokok sem, a valóságos forgalomzavaró pontossággal. A közlekedés, úgy látszik, még annak az udvari vonatnak a hatása alatt állott, amely tegnap este, robogott itt keresztül, nem tudom milyen irányban. De haditerületen nem jön zavarba az olyan ember, aki »nyilt parancscsal« utazik, ha le is késik a vonatról : egyszerűen megvárja a legközelebbi katonai, vagy anyagszállító vonatot, amely félórán belül okvetlenül indul és azzal utazik tovább. Az állomásparancsnok ajánlatára a katonaiélelmezési állomásba mentem reggelizni. A közép-galiciai városok pályaudvarai kivétel nélkül el vannak pusztítva, úgy hogy most a hivatalos helyiségek, a lakások, konyhák, stb. mind deszkabódékban vannak. Három német tiszttel egy asztalnál fogyasztottam el a reggelit. Breszt- Litovszkból, Cholenból és Vladimir- Volinszkijből jöttek,részben a nyugati harctérre, részben észak felé küldték őket különféle megbízással. Mind a háromnak egybehangzó véleménye szerint az oroszok ebben a hadjáratban többé nem tudnak talpraállani, még akkor sem, ha időközben új lőszert, ágyút és emberanyagot kapnak, és abban az esetben sem, ha a háború még évekig tartana. Mert eltörött az orosz sereg tengelye, nincsenek többé kitűnő, rettenthetetlen bátorságú orosz aktív tisztek, és nem is lehet őket pótolni. Az egyik német tiszt elmondott egy esetet, amidőn egy helyen a raj vonalban levő orosz katonák gyáván viselkedtek és soraik meginogtak. Erre megjelent egy hadnagy, korbáccsal a kezében és a németek erős fegyvertüzében állva ment előre a raj vonalba és végigkorbácsolta a katonákat. Amíg a hadnagy köztük maradt, úgy harcoltak, mint az oroszlánok, de amint elesett, az oroszok egy szálig megadták magukat. Amikor végre elutaztam Rzeszovból, érdekes társaságban voltam egy ideig. Egy ulánus ezredessel, egy repülővel, három tábori postahivatalnokkal és egy élelmezési tiszttel utaztam. A repülőtiszt legnagyobb örömömre közölte velem, hogy egyik kitűnő bajtársa megszökött az orosz fogságból, egy olyan kitűnő és vakmerő ember, akiről mindenki, aki csak ismerte, egészen biztosan feltételezte, hogy ki fog szabadulni. Oroszország legtávolibb vidékére vitték, egy olyan városba, amelyet egy régebbi missziója alkalmából ismert. Ott megismerkedett egy apácával, akit rávett arra, hogy ruháit és iratait adja át neki. Apácának öltözve utazott át Oroszországon és a minap jelentkezett a cs. és kir. parancsnokságnál. Kevés város szenvedett annyit a galíciai hadjárat alatt, mint Jaroslau. A Jaroslau előtti San-pozíciót — ha nem tévedek — már a krími hadjárat idején megerősítették. Egy ideig haboztak, hogy Przemyslből, vagy Jaroslauból építsenek-e várat , és végül Przemysl mellett döntöttek, Jaroslau pedig a fővár egy külső védelmi műve lett. A mostani háború első heteiben még jobban megerősítették az itteni pozíciót, mert tartani akarták és Benigni altábornagy lett a parancsnoka. Az oroszok Przemysl első ostroma idején bizonyosnak tartották, hogy a mieink két nap alatt kiürítik Jaroslaut és ekkor történt, hogy egy orosz csendőrezredes autóján egyszerűen berobogott Jaroslauba, hogy átvegye ott a rendőri közigazgatást, de legnagyobb meglepetésére vette észre, hogy ott még a mi katonáink vannak. Elfogták podgyászával együtt, amelyben több láda finom női fehérneműt találtak, amelyet az ezredes úr Galíciában gyűjtött össze magának. Az oroszok ezek után kénytelenek voltak a jaroslaui pozíciókkal szemben fölfejlődni és Benigni altábornagy csak ekkor határozta el a visszavonulást, melynek megkezdése előtt a védőműveket, hidakat és raktárakat felrobbanttatta. Három hétig időztek az oroszok Jaroslauban, mert október 10-ikén visszafoglalták és november elejéig tartottak is. A város ez alatt a rövid idő alatt is már kétszer kapott az oroszoktól tüzet és egyszer tőlünk. Az ezután következő harcban majdnem egy hónapig bombázták a várost az oroszok. A város ezután egészen május közepéig orosz uralom alatt maradt. Ebben az időben foglalták végleg vissza csapataink Jaroslaut. Arz, Kralicek, Roth és Krilek hadtestei szereztek babérokat ebben a harcban. A nagy barokszilű templom északi tornyának hiányzik a csúcsa, a délinek pedig a tetőzete. Nincs olyan fal, sőt még olyan távirópózna sem, amelyen lövések nyoma ne volna látható. A temető rendkívül megnövekedett. A sok kereszt között egy helyen egy légcsavar helyettesíti a fejfát, itt egy bátor pilóta aluszsza örök álmát. A jaroslaui pályaudvaron végleg el kellett határoznom, hogy Przemyslen és Lembergen át tovább utazom-e kelet felé, vagy pedig Ravaruska irányában. Az utóbbit választottam és mint utóbb kiderült, okosan tettem, mert azt a katonai parancsnokságot, amelyhez utaztam, keleten nem találtam volna meg. Egy német szállítmányhoz csatlakoztam, amelyet egy őrmesterhadnagy vezetett. A legénység éppen ennivalót kapott, szép fehér kenyeret, kolbászt, ajókát és eidami sajtot. Az étkezés ideje alatt ott állt a közelükben egy orosz fogoly és tágra meresztett szemmel nézte végig az étkezést. És alig keltek fel a németek az étkezéstől, rávetette magát a sajtmaradékokra, valamennyit összeszedte, leült egy sarokba és héjastól megette az egészet. Ezeket az oroszokat sohase lehet jóllakatni. Éppen annyit kapnak enni, mint a mi katonáink, de azért mindig éhesek. Az orosz aratómunkások a nyers kalászt szétmorzsolják és megeszik a búzamagokat. Százezernyi oroszt lehetne Galiciába rendelni, hogy az elpusztított városok és falvak felépítésében segítsenek, de ki tudná őket élelmezni ? Az őrmester-hadnagy mellé egy 55 éves káplár volt beosztva, aki már rég nem katonaköteles, de önként jelentkezett, mert négy fia van a harctéren és ő sem akart otthon maradni. Amikor érdeklődtem az iránt, hogy miért tette ki magát a háború fáradalmainak, így felelt : azért jelentkeztem, hogy ha a gyerekek egyszer hazajönnek és háborús élményeikről beszélve nagyokat találnak mondani,azt mondhassam nekik: »Holló, gyerekek ! Ez nem egészen igy volt ! Én is ott voltam a háborúban és láttam, hogy történtek a dolgok.« Az öreg már előre nevetgél magában és már most örül, hogy hogyan fogja majd ő lefőzni a »gyerekeket«. Az őrmester-hadnagy egész után oroszul tanult egy kézikönyvből. Általában ha látja az ember a német, magyar és osztrák katonákat a háborúban, különösen a tiszteket, csodálkozva kérdi magától, hogy hová lettek a békeidők szürke nyárspolgárai ? Hová lett a gyámoltalan tanárjelölt és a politizáló csizmadiák ? Nagy időket élünk ! A színész lóra ült és úgy harcol, mint valamikor régen a lovag, a szerkesztők őrségen állanak és kémlelik a sötét éjszakát, a levélhordó vérző tagokkal, haldokolva terül el egy véres ütközetben, az ágyú mellett, amelynek kiszolgáló legénysége közül ő maradt meg utolsónak. A tanítók, diákok és a parasztok túlzsúfolt katonavonaton egymást túlharsogva éneklik a Wacht am Rhein-t, majd egy aktuális dalt, melyből ez a két sor maradt emlékezetemben : »So lang ein Tropfen Blut noch lliesst, Wird jeder Russe aufgespiesst...« A merre csak a szem ellát, szent sírok domborulnak mindenfelé ebben a szerencsétlen országban. Nagyszerű emberek sírjai, akiket mind el fognak felejteni. Mellettük kettős kereszttel jelölt orosz sírok és a sisakos német sírhelyek. Különösen megható volt Horyniecben egy német lövésznek a sírja. Ez volt a felírása : itt nyugszik Lorenz muskétás a 22. bajor gyalogezredből. A keresztre oda volt szegezve az elesett hős vállrózsája és egy piros-fehér-zöld szalag, melyre egy Mária-érem volt kötve. A siron tábori levelezőlapok, amelyre az elesett bajtársai írták rá utolsó üdvözletüket. A sir zöldre festett kerítéssel van körülvéve és pelargóniák virulnak rajta. — Nálunk halt meg,— mondta egy fiatal leány. — Súlyosan megsebesült egy shrapnellövéstől. A mikor behozták hozzánk, utolsó erejének megfeszítésével még levelet írt a feleségének, melyben megírta neki, hogy meg fog halni, megcsókolta még egyszer az arcképét, leragasztotta a levelet és meghalt. Mi temettük el. Innen egy müncheni főhadnagy társaságában utaztam tovább. A sírokról beszéltünk és a főhadnagy a következő történetet mondta el: Kelet-Galiciában előnyomuló csapataink egy nagy gonddal díszített sírhelyet találtak. A sírfelirat szerint egy német ezredparancsnok aludta ott örök álmát. A dolog azonban meglehetősen homályos volt, mert az illető ezred parancsnoka nem esett el és egyáltalában olyan nevű ezredest, akit a sírfelirat megnevezett, senki sem ismert. Végre elhatározták, hogy felbontják a sirt. A sirban tényleg egy német ruhába öltöztetett halott feküdt, s már-már újra befödték a sirt, de az egyenruha kissé gyanús volt s ezért valamivel lejebb ástak, mire a tulajdonképpeni sir alatt egész raktár orosz fegyverre és lőszerre bukkantak. A gyors visszavonulás közben, úgy látszik, ezt már nem tudták magukkal vinni az oroszok és így akarták eltüntetni az üldözők szeme elől. Útközben érintettük Lubacov városát is, amelynek csak északi részében pusztítottak az oroszok, a város többi része épségben maradt. Végre megérkeztünk Ravaruskába. Szerencsémre herceg Windischgraetz, a magyar Vöröskereszt egyik főmegbizottja meghívott egy vasúti kocsiban lévő szállására, mert különben alig kaptam volna éjjeli szállást ebben a koleragyanús városkában. Boda Boden ma Agyuharc a bukovinai határon Csernovic, szeptember 5. /Az Est rendes tudósítójának távirata) Még mindig heves tüzérségi harc folyik Bukovina és Besszarábia határán. Tüzérségünk tegnap és tegnapelőtt hatásosan dolgozott. A foglyok vallomása szerint két telitalálattal 25 oroszt megöltek és 180-at megsebesítettek. Baján és Novoszietkca között egy orosz lőszerraktárt robbantottak fel. A repülők is élénk tevékenységet fejtenek ki. Tegnap a mieink egy vosz repülőgépet erős tűz alá vettek és végül leszállásra kényszentelték. W. Gy. A német trónörökös és Enver pasa táviratyitása Berlin, szeptember 5. (Az Est tudósítójától) A német trónörökös meleghangú táviratot intézett Enver pasához ,s gratulált neki a török csapatoknak a Dardanelláknál kivivott sikereihez. A trónörökös azt a reményét fejezi ki, hogy a török katonák, akiket büszkén vall bajtársainak, győzelmesen fognak kikerülni a harcokból. Enver pasa válaszában csodálatát fejezi ki a német csapatoknak Oroszországban elért győzelmei felett, amelyeknek az orosz hadsereg megsemmisítését kell eredményezniük. Ez a siker — úgymond Enver pasa — nagyrészben a nyugaton lévő német csapatok vitézségének tulajdonítható, mert ezek a csapatok szilárdan és törhetetlenül állottak ellent a számra nézve túlnyomó ellenséges haderőknek. Mi, törökök büszkék vagyunk arra, hogy a Dardanelláknál kifejtett ellenállásunkkal hozzájárulhattunk a szövetséges hadsereg sikereihez és reméljük, hogy az angolokat és a franciákat nemsokára ismét a tengerbe szoríthatjuk. 7. Odal. Kiadótulajdonos: Az Est lapkiadó r.-t. Igazgató: Sebestyén Arnont