Az Est, 1915. szeptember (6. évfolyam, 245-274. szám)

1915-09-06 / 250. szám

Hétfő, szeptember 6. Rzeszoviól Ravaruskáig Utazás a feldúlt Galícián át Cs. és kir. sajtóhadiszállis, aug. 20. (A Neue Freie Fresse haditudó­sítójának jelentése Az Est számára) /A sajtóhadiszállás jóváhagyásával/ Hajnali öt órakor pontosan meg­jelentem inasommal és csomagjaim­mal a rzeszovi pályaudvaron, hogy folytassam utazásomat, de a vonat az orrom előtt indult el, oly pontos­sággal, a­melyre senki sem számított, még maguk a hivatalnokok sem, a valóságos forgalomzavaró pontosság­gal. A közlekedés, úgy látszik, még annak az udvari vonatnak a hatása alatt állott, a­mely tegnap este, robo­gott itt keresztül, nem tudom milyen irányban. De haditerületen nem jön zavarba az olyan ember, a­ki »nyilt parancs­csal« utazik, ha le is késik a vonat­ról : egyszerűen megvárja a legköze­lebbi katonai, vagy anyagszállító vonatot, a­mely félórán belül okvet­lenül indul és azzal utazik tovább. Az állomásparancsnok ajánlatára a ka­tonai­­élelmezési állomásb­a mentem reggelizni. A közép-galiciai városok pályaudvarai kivétel nélkül el van­nak pusztítva, úgy hogy most a hiva­talos helyiségek, a lakások, konyhák, stb. mind deszkabódékban vannak. Három német tiszttel egy asztalnál fogyasztottam el a reggelit. Breszt- Litovszkból, Cholenból és Vladimir- Volinszkijből jöttek,részben a nyugati harctérre, részben észak felé küldték őket különféle megbízással. Mind a háromnak egybehangzó véleménye szerint az oroszok ebben a hadjáratban többé nem tudnak talpraállani, még akkor sem, ha időközben új lőszert, ágyút és emberanyagot kapnak, és abban az esetben sem, ha a háború még évekig tartana. Mert eltörött az orosz sereg ten­gelye, nincsenek többé kitűnő, ret­tenthetetlen bátorságú orosz aktív tisztek, és nem is lehet őket pótolni. Az egyik német tiszt elmondott egy ese­tet, a­midőn egy helyen a raj vonal­ban levő orosz katonák gyáván visel­­kedtek és soraik meginogtak. Erre megjelent egy hadnagy, korbác­csal a kezében és a németek erős fegyver­­tüzében állva ment előre a raj vonalba és végigkorbácsolta a katonákat. A­míg a hadnagy köztük maradt, úgy har­coltak, mint az oroszlánok, de a­mint elesett, az oroszok egy szálig megad­ták magukat. A­mikor végre elutaztam Rzeszov­­ból, érdekes társaságban voltam egy ideig. Egy ulánus­ ezredessel, egy re­pülővel, három tábori postahivatal­nokkal és egy élelmezési tiszttel utaz­tam. A repülőtiszt legnagyobb örö­mömre közölte velem, hogy egyik kitűnő bajtársa megszökött az orosz fogságból, egy olyan kitűnő és vak­merő ember, a­kiről mindenki, a­ki csak ismerte, egészen biztosan fel­tételezte, hogy ki fog szabadulni. Oroszország legtávolibb vidékére vit­ték, egy olyan városba, a­melyet egy régebbi missziója alkalmából ismert. Ott megismerkedett egy apá­cával, a­kit rávett arra, hogy ruháit és iratait adja át neki. Apácának öltözve utazott át Oroszországon és a minap jelentkezett a cs. és kir. parancsnokságnál. Kevés város szenvedett annyit a galíciai hadjárat alatt, mint Jaroslau. A Jaroslau előtti San-pozíciót — ha nem tévedek — már a krími had­járat idején megerősítették. Egy ideig haboztak, hogy Przemyslből, vagy Jaroslauból építsenek-e várat , és végül Przemysl mellett döntöttek, Jaroslau pedig a fő­vár egy k­­ülső védelmi műve lett. A mostani há­ború első heteiben még jobban meg­erősítették az itteni pozíciót, mert tartani akarták és Benigni altábor­nagy lett a parancsnoka. Az oroszok Przemysl első ostroma idején bizo­nyosnak tartották, hogy a mieink két nap alatt kiürítik Jaroslaut és ek­kor történt, hogy egy orosz csendőr­ezredes autóján egyszerűen berobo­gott Jaroslauba, hogy átvegye ott a rendőri közigazgatást,­ de leg­nagyobb meglepetésére vette észre, hogy ott még a mi katonáink van­nak. Elfogták podgyászával együtt, a­melyben több láda finom női fehér­neműt találtak, a­melyet az ezredes úr Galíciában gyűjtött össze magá­nak. Az oroszok ezek után kénytele­nek voltak a jaroslaui pozíciókkal szemben fölfejlődni és Benigni altá­bornagy csak ekkor határozta el a visszavonulást, melynek megkezdése előtt a védőműveket, hidakat és rak­tárakat felrobbanttatta. Három hétig időztek az oroszok Jaroslauban, mert október 10-ikén visszafoglalták és november elejéig tartottak is. A város ez alatt a rövid idő alatt is már kétszer kapott az oroszoktól tüzet és egyszer tőlünk. Az ezután következő harcban majd­nem egy hónapig bombázták a várost az oroszok. A város ezután egészen május közepéig orosz uralom alatt maradt. Ebben az időben foglalták végleg vissza csapataink Jaroslaut. Arz, Kralicek, Roth és Krilek had­testei szereztek babérokat ebben a harcban. A nagy barokszilű templom északi tornyának hiányzik a csúcsa, a déli­nek pedig a tetőzete. Nincs olyan fal, sőt még olyan távirópózna sem, a­me­lyen lövések nyoma ne volna látható. A temető rendkívül megnövekedett. A sok kereszt között egy helyen egy légcsavar helyettesíti a fejfát, itt egy bátor pilóta aluszsza örök álmát. A jaroslaui pályaudvaron végleg el kellett határoznom, hogy Przemyslen és Lembergen át tovább utazom-e kelet felé, vagy pedig Ravaruska­­ irányában. Az utóbbit választottam és mint utóbb kiderült, okosan tet­tem, mert azt a katonai parancsnok­ságot, a­melyhez utaztam, keleten nem találtam volna meg. Egy német szállítmányhoz csatla­koztam, a­melyet egy őrmester­hadnagy vezetett. A legénység éppen ennivalót kapott, szép fehér kenyeret, kolbászt, ajókát és eidami sajtot. Az étkezés ideje alatt ott állt a közelük­ben egy orosz fogoly és tágra meresz­­tett szemmel nézte végig az étkezést. És alig keltek fel a németek az étkezéstől, rávetette magát a sajt­­maradékokra, valamennyit össze­szedte, leült egy sarokba és héjastól megette az egészet. Ezeket az oroszokat sohase lehet jóllakatni. Éppen annyit kapnak enni, mint a mi katonáink, de azért mindig éhesek. Az orosz aratómunkások a nyers kalászt szétmorzsolják és meg­eszik a búzamagokat. Százezernyi oroszt lehetne Galiciába rendelni, hogy az elpusztított városok és fal­vak felépítésében segítsenek, de ki tudná őket élelmezni ? Az őrmester-hadnagy mellé egy 55 éves káplár volt beosztva, a­ki már rég nem katonaköteles, de önként je­lentkezett, mert négy fia van a harc­téren és ő sem akart otthon maradni. A­mikor érdeklődtem az iránt, hogy miért tette ki magát a háború fáradalmainak, így felelt : azért je­lentkeztem, hogy ha a gyerekek egy­szer haza­jönnek és háborús élmé­nyeikről beszélve nagyokat találnak mondani,­­azt mondhassam nekik: »Holló, gyerekek ! Ez nem egészen igy volt ! Én is ott voltam a háború­ban és láttam, hogy történtek a dolgok.« Az öreg már előre nevetgél magá­ban és már most örül, hogy hogyan fogja majd ő lefőzni a »gyerekeket«. Az őrmester-hadnagy egész után oro­szul tanult egy kézikönyvből. Álta­lában ha látja az ember a német, magyar és osztrák katonákat a há­borúban, különösen a tiszteket, cso­dálkozva kérdi magától, hogy hová lettek a békeidők szürke nyárspol­gárai ? Hová lett a gyámoltalan tanár­jelölt és a politizáló csizmadiák ? Nagy időket élünk ! A színész lóra ült és úgy harcol, mint valamikor ré­gen a lovag, a szerkesztők őrségen állanak és kémlelik a sötét éjszakát, a levélhordó vérző tagokkal, haldo­kolva terül el egy véres ütközetben, az ágyú mellett, a­melynek kiszolgáló legénysége közül ő maradt meg utol­sónak. A tanítók, diákok és a parasz­tok túlzsúfolt katonavonaton egy­mást túlharsogva éneklik a Wacht am Rhein-t, majd egy aktuális dalt, melyből ez a két sor maradt emléke­zetemben : »So lang ein Tropfen Blut noch lliesst, Wird jeder Russe aufgespiesst...« A merre csak a szem ellát, szent sírok domborulnak mindenfelé ebben a szerencsétlen országban. Nagyszerű emberek sírjai, a­kiket mind el fog­nak felejteni. Mellettük kettős ke­reszttel jelölt orosz sírok és a sisakos német sírhelyek. Különösen megható volt Horyniecben egy német lövész­nek a sírja. Ez volt a felírása : i­tt nyugszik Lorenz muskétás a 22. bajor gyalogezredből­. A keresztre oda volt szegezve az elesett hős vállrózsája és egy piros-fehér-zöld szalag, melyre egy Mária-érem volt kötve. A siron tábori levelezőlapok, a­melyre az el­esett bajtársai írták rá utolsó üdvöz­letüket. A sir zöldre festett kerítés­sel van körülvéve és pelargóniák virulnak rajta. — Nálunk halt meg,­­— mondta egy fiatal leány. — Súlyosan megsebesült egy shrapnellövéstől. A mikor behoz­ták hozzánk, utolsó erejének megfe­szítésével még levelet írt a feleségé­nek, melyben megírta neki, hogy meg fog halni, megcsókolta még egyszer az arcképét, leragasztotta a levelet és meghalt. Mi temettük el. Innen egy müncheni főhadnagy társaságában utaztam tovább. A sírokról beszéltünk és a főhadnagy a következő történetet mondta el: Kelet-Galiciában előnyomuló csapa­taink egy nagy gonddal díszített sírhelyet találtak. A sírfelirat szerint egy német ezredparancsnok aludta ott örök álmát. A dolog azonban meglehetősen homályos volt, mert az illető ezred parancsnoka nem esett el és egyáltalában olyan nevű ezre­dest, a­kit a sírfelirat megnevezett, senki sem ismert. Végre elhatároz­ták, hogy felbontják a sirt. A sir­­ban tényleg egy német ruhába öltöztetett halott feküdt, s már-már újra befödték a sirt, de az egyen­ruha kissé gyanús volt s ezért vala­mivel lejebb ástak, mire a tulajdon­képpeni sir alatt egész raktár orosz fegyverre és lőszerre bukkantak. A gyors visszavonulás közben, úgy lát­szik, ezt már nem tudták magukkal vinni az oroszok és így akarták el­tüntetni az üldözők szeme elől. Útközben érintettük Lubacov vá­rosát is, a­melynek csak északi részé­ben pusztítottak az oroszok, a város többi része épségben maradt. Végre megérkeztünk Ravaruskába. Szeren­csémre herceg Windischgraetz, a magyar Vöröskereszt egyik főmeg­­bizottja meghívott egy vasúti kocsi­ban lévő szállására, mert különben alig kaptam volna éjjeli szállást eb­ben a koleragyanús városkában. Boda Boden ma Agyuharc a bukovinai határon Csernovic, szeptember 5. /Az Est rendes tudósítójának távirata) Még mindig heves tüzérségi harc folyik Bukovina és Besszarábia határán. Tüzérségünk tegnap és tegnapelőtt hatásosan dolgozott. A foglyok vallomása szerint két telitalálattal 25 oroszt megöltek és 180-at megsebesí­tettek. Baján és Novoszietkca között egy orosz lőszerraktárt robbantottak fel. A repülők is élénk tevékenységet fejtenek ki. Tegnap a mieink egy vosz repülőgépet erős tűz alá vettek és végül leszállásra kény­szentelték. W. Gy. A német trónörökös és Enver pasa táviratyitása Berlin, szeptember 5. (Az Est tudósítójától) A német trónörökös meleghangú táviratot intézett Enver pasához ,s gratulált neki a török csapa­toknak a Dardanelláknál kivivott sikereihez. A trónörökös azt a reményét fejezi ki, hogy a török katonák, a­kiket büszkén vall baj­­társainak, győzelmesen fognak ki­kerülni a harcokból. Enver pasa válaszában csodálatát fejezi ki a német csapatoknak Orosz­országban elért győzelmei felett, a­melyeknek az orosz hadsereg meg­semmisítését kell eredményezniük. Ez a siker — úgymond Enver pasa — nagyrészben a nyugaton lévő né­met csapatok vitézségének tulajdonít­ható, mert ezek a csapatok szilárdan és törhetetlenül állottak ellent a számra nézve túlnyomó ellenséges haderőknek. Mi, törökök büszkék vagyunk arra, hogy a Dardanel­láknál kifejtett ellenállásunkkal hozzájárulhattunk a szövetséges hadsereg sikereihez és reméljük, hogy az angolokat és a franciákat nemsokára ismét a tengerbe szorít­hatjuk. 7. O­­dal. Kiadótulajdonos: Az Est lapkiadó r.-t. Igazgató: Sebestyén Arnont

Next