Az Est, 1916. október (7. évfolyam, 274-304. szám)

1916-10-30 / 303. szám

2. oldal Hétfő, 1996 október 30. Hindersburg és nyilatkozatai a harcterek mai helyzetéről és a béke kérdéséről Bécs, október 29. (Az Est tudósítójától) A Neue Freie Presse mai számában Goldmann Pál beszámol arról a láto­gatásáról, a­melyet a német nagy­­főhadiszálláson tett. — Abban a megtiszteltetésben ré­szesültem, — írja ,­ hogy tündén- Ivurg és Ludendorff között foglalhat * t­am helyet. A vacsora nagyon egy­szerű volt, Hering, burgonya, ke­nyér és sajt. A vacsorához bort szolgálnak fel, utána pedig sört. A­ki szereti, a bor és a sör között még konyakot is kaphat. A harctéri helyzet Először a harctéri helyzet iránt érdeklődtem. — A lehető legkedve­zőbb­e­n állunk, — mon­dotta Hindenburg — és min­den továbbra is jól fog menni. Arra a kérdésre, hogy meddig még, Mindehburg vállát vont es így f­iait: — Ez teljesen ellenségeinktől függ. Hálátlan feladat a jósolga­­tás és a legjobb, ha a háborúban egyáltalán felhagyunk vele. A­­há­borúnak még nincs vége, ez bizo­­nyos. Lehetséges, hogy ez 1917-ik­i év hozza meg a döntő harcok­a­t. Éz, nem tudóra, de senki sem tudja. Annyit t­­dok azonban, hogy ezt a háborút végig fogjuk k­üzdeni egésze a dön­tésig. A béke kérdése Most Ludendorff veszi át a szót : — Mi nem gondolunk a békére. Teljesen el vagyunk határozva, hogy tovább folytatjuk a háborút. A szövetséges hadseregek vezető­ségeinek összes intézkedéseiből, a­melyeket ki részletesen nem érint­hetek, világosan kitűnik ez. K­indenburg ezután melegen érdek­lődik a Magyarországon és Ausztriá­ban uralkodó hangulat iránt. Az újságírónak arra a válaszára, hogy nálunk bizakodással várják a jövőt, d­e természetesen épp úgy, mint más hadviselő államokban, nálunk is vár­­ják a háború végét, K­indenburg így nyilatkozik : — Ezt m­egtudo­m , 11 é­n­­. A háború végét kívánjuk mi mind­nyájan. A ma­­gyúr és az osztrák nép ebben a háborúban valóban tökéletesen teljesítette kötelességét. Meghozta mindazt az áldozatot, a­mit meg kellett hozni. De a be­teljesedés ideje még nem jött el. Még új áldozatokat kell hozni, hogy az eddigiek hiábavalóknak ne bizonyuljanak. Ezután ismét Ludendorff vette át­­ szót és a következőket mondta: —­ Mondja meg odahaza a bará­tainak, hogy csal, egyetlen biztos mód van arra, hogy a háborút megrövidítsük. Ez pedig az a szilárd akarat, hogy a háborút győzelme­sen fejezzük be. Mindenkinek át kell hatva lenni ettől az akarattól. Mindenkinek a maga módja sze­rint és a maga hatáskörében részt kell venni a háborúban akár tettel, akár érzelemmel, akár mint kato­nának, akár mint polgárnak. Kell , hogy mindenki tudatában legyen annak,hogy a békének most nincs más útja, mint a h­á­b­o­r . Hogy csak egy példát említsek, felhozom a muníció kérdését. Megengedem, hogy a muníció még nem minden. A döntést nem a gránát fogja meghozni, hanem a katonák szelleme. És a­mi ezt illeti, bizony a német, magyar és osztrák katonának a szelleme nagyon is felül­múlja ellenségeink ka­tonáinak a szellemét.­­ A muníció mégis rendkívül sokat jelent a modern háborúban. A hadviselés egyik legfontosabb fel­adata a muníc­ió előállítása, még­pedig a legnagyobb mértékben, és éppen ezért gondoskodni kell arról, hogy ezen a téren a marian- Bi o­t érjük el. Nem elég, ha egyes fegyvergyárak akármilyen ki­váló munkát fejtenek ki, szükséges, hogy minden munkát a muníció gyártására összpontosítsunk. Ezt teszik ellenségeink, ezt kell tennünk nekünk is. A t,diintő csapás**" A beszélgetés megint csak arra te­relődik, hogy meddig tart még a há­­ború. Az újságíró erre a kérdésre megint csak olyan választ kap, a­mi bizony nem hangzik nagyon biztatóan. Újból kérdezi: — Van-e kilátás arra, hogy a há­borút egy döntő csapással be tudjuk fejezni. — Tatán — mondja Minden­burg. — Az események fejlődése fogja ezt megmutatni. Ugyebár világos, hogy Tannenbergnél nekem sokkal könnyebb volt döntő csapást mérni az ellenségre, mint most, a­mikor keleten egy Dönaburgtól a Fekete-tengerig terjedő frontot kell tartaniDe lehetet­lenség nincs a világon. Az­ oroszok kimerülése — És mi Van az orosz tömegek­kel ? Ki fognak ezek merülni ? — Oh igen, — válaszolja K­in­denburg — ki fognak me­rülni. Erről mindenekelőtt maguk az orosz hadvezérek gon­doskodnak. Természetesen Orosz­országban is új és új tömegek nőnek fel, ez azonban nem tesz semmit. Elsősorban nekünk is van emberünk elég. Németországnak még bőségesen van emberanyaga és Magyarországon és Ausztriában sincs még távolról sem kimerülve minden tartalék. Egyébként pedig az oroszoknak a nagy számától mi soha sem féltünk. Nem isme­rünk semmiféle túlerőt Arra a kérdésre, hogy igaz-e, az uj orosz seregek, a­melyeket a nyáron vetettek harcba, harci ügyes­ségben felülmúlják a régieket, Ili­denburg tagadóan int és a követ­kezőket mondja: — Az uj orosz seregek éppen oly jók, vagy éppen olyan rosszak, mint a régiek. Az a tulajdonság, a­mi az orosz katona hadi ügyességét teljesen kimérik, továbbra is csak a vak engedelmesség. Ka­tonai tekintetben nem fejlőd­tek. Csak az orosz tüzérség telje­sítő képessége jobb most, ennek pedig elsősorban az az oka, hogy francia és japán tisztek képezik ki és nagyrészt vezetik is. A német, a magyar és az osztrák tüzérség még most is felülmúlja az oroszt. Ők egy ideig több munícióval rendel­keztek, mint régen, mert szövetsé­geseik ellátták őket munícióval. Most azonban készletük csökken és a szállítmányok, a­me­lyek eddig Arh­angelsz­­ken és Vladivosztokon át jöttek, a t­elj­esen meg fognak szűnni, mihelyt be­köszönt a tél és a kikötőket jég fogja borítani. Hindenburg haditervei Az újságíró ezután megemlítette, hogy a­mikor Hindenburgot vezér­kari főnökké nevezték ki, általában az a vélemény volt elterjedve: író most végre fogja hajtani Hindenburg az ő régi programját, a­mely abban áll, hogy a háborút csak keleten lehet befejezni. — Az emberek talán nem is sej­tik, — mondja Hindenburg — hogy milyen esztelenséget mondanak ezzel. Nagy igazságtalanság egy hadvezérrel szemben, ha kitálalunk egy pro­gramot és ráfogjuk, hogy ez a hadvezér programja. Nem szabad azt képzelni, hogy a hadvezér vala­mi ivén szépeé kidolgozott haditer­­vet hoz magával s azt időnkint kiveszi a zsebéből, hogy utána néz­zen, hogy vájjon minden rendben van­ e ? Természetes és igaz, hogy a hadvezér fejében kialakul egy haditerv, a háborúnak egy általá­nos képe, a­mely fel­v­onásaiban min­dig világosabbá és világosabbá válik. De szó sincs arról, hogy bármelyik hadve­zérnek kés­z programja v­olna. Legfeljebb csak az, hogy győzzön. Hogy hol és miképp érheti el ezt a gy­őzelmet, azt min­dig a­z e­sem­é­n­y­e­k­ne­k kell megmutatni. És éppen ezért ebben a háborúban a döntés épp úgy lehet keleten, mint nyu­gaton, mindig a szerint, hogy az események itt, vagy ott teremte­nek­ kedvező előfeltételeket. Moltke mondotta: e a stratégia az egészséges emberi értelem alkal­mazása egy bizonyos esetre«. A nyugati front Hindenburg azután így folytatta: — Esztelen­ség azt ál­lítani, h­o­g­y é­n a n­y­u­­­g­a­t­i f­r­o­n­t­o­t m­e­g a­k­a­­r­o­m rövidíteni. Ez a front­­rövidítés bizonyos tekintetben nem egészen tiszta fogatom és nem tudom, hogy mit akarnak mondani vele. Nekem soha sem volt ez az eszemben. Miért is tenném, hiszen a nyugati frontunk sziklaszilárd és ha ellenfeleink tü­zérségük és muníciójuk óriási fel­­halzálásával itt vagy ott némi területet nyernek is, áttörni soha sem fognak. Ha ezt akarják, el­érni, támadhatnak akár harminc évig is, ha van elég emberük. A Somme menti csata ellenségeink­nek már több százezer emberébe került, tehát jó­val többe, mint nekünk. A fran­ciák a mostani hábo­rúban nagy szívóságot tanúsítanak, de ezzel a hadviselési móddal ők maguk pusz­títják ki magukat. .Szívósságuk sem fog használni, éppen azért, mert vé­gül is teljesen elfogynak. Ezt a sorsot is elsősorban az ango­loknak köszönhetik. ■*- A franciák az angolokat hív­ták segítségül és az a segítség, a­mit Anglia nyújt, abban áll, hogy kényszeríti a franciákat, hogy meg­semmisítsék magukat­­ Angliáért. A fromme melletti offenzívában ottmaradt a francia hadsereg nagy része. Ha az angolok tavaszszal új offenzívát követelnek ugyan­ebben a stílusban, akkor Fran­ciaországot megfoszt­ják,hadseregének utolsó részétől. Nekünk ez csak hasznunkra lehet, de csodálatos, hogy a franciák nem veszik észre, hogy mibe kerül nekik a szövetsé­gesük. Az angolok értéke Az angolokról Hindenburg még a következőket mondotta l — Azt a véleményt, a­mely Anglia katonai telje­­sítmén­yének értékéről el volt terjedve, a jelenlegi háború is csak kevéssé fogja megváltoztatni. Nevezetesen most is elmarad­tak a nagy angol stra­té­g­á­k. Csak a fantasztikus galli­­po­li expedícióra hivatkozom, a­mely egy fokon áll a románok rahovói dunai átkelésével. Azokból a háborúkból, a­melyeket Anglia a bumeránggal felfegyverzett vad népekkel folytatott, nem tanult stratégiát, s megvan az oka annak, hogy Anglia egyedül soha sem tu­dott elkészülni egy nagy ellenfelével szemben sem. A legdicsőbb angol győzelmet, a Waterlooit, is mi poro­szok döntöttük el. Mi isit volna Wellingtonból, — a­kinek hadsere­gében nemcsak angolok harcoltak — ha a legválságosabb pillanatban Blücher nem ment volna a segítségére "­ És hogy köszönte ezt meg Wellington Blüchernek­ ? . .. A románok Szóba kerül ezután a román had­színtér. — Erdélyben kitünően mennek a dolgok — mon­dotta Hindenburg. — A románok visszavonulnak és mi majd meg­fizetjük nekik, a­mit megérdemeltek. Egyébként a románok támadását örömmel üdvözöltem, mert hiszen nekik kö­szönhető, hogy megint kikerültünk az állóharcból és végre is­mét friss, vidám had­műveletekre térhetünk á­t. Azokról a vendégekről beszélgettek­­ ezután, a­kik a legutóbbi hetekben a főhadiszálláson jártak. Hinder­burg és lisztjei meleg szavakban emlékez­tek meg Havel pasáról, a bolgár királyról és a mi trónörökösünkről. Vacsora után kedélyes beszélgetés közben elbeszélte Hindenburg, hogy a háború kitörése óta csak egyetlen­egyszer ment két napi szabadságra, hogy viszontlássa családját. A­mikor a társaság egyik tagja csodálkozott azon, hogy hogyan bírja ki a fára­dalmakat ilyen törhetetlen erővel, Ludendorff így szólt : — A jódolog az alvás. A katonának aludni kell tudni. — De hogyan tud aludni egy had­vezér akkor, mikor nagy döntések vannak folyamatban? — Miért ne ? mondotta Hin­denburg. — Rém akarok dicsekedni, de mégis elmondom, hogy 1870-ben, a St.-Privát ellen in­tételt rohamnál, a­mikor én a gárdánál voltam mint segédtiszt, a ló kantárjával a kezem­ben egy szakadékban oly mélyen aludtam, hogy valósággal fel kellett kelteni, a mireor megaindult a roham .

Next