Az Ojság, 1920 (1. évfolyam, 1-15. szám)
1920-07-01 / 1. szám
Budapest, 1920. Pünkösd AZ ÚJSÁG meg, hogy lapunk szellemi vezérének Friedrich Istvánnak mégis csak igaza volt, amikor azt mondotta, hogy a zsidók fogják megcsinálni a keresztény kurzust Magyarországon. Korcsmáros Nándor, mondta, amit az első kettő, a többi pedig azt mondta, amit ezek hárman mondtak: Keresztény kurzus akkor esz, ha mindenben utánozzuk a zsidót. * Eképpen örömmel állapíthatjuk ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ Szenzációs feljelentés a lipótvárosi aranyifjak ellen. A rendőrség feltűnően hallgat. — Több száz letartóztatás várható — Saját tudósítónktól. — Kínos feljelentés foglalkoztatja napok óta a rendőrség bűnügyi osztályát. Az eset részleteiről mindezideig kevés szivárgott ki a rendőrség, mihelyst a Lipótvárosról van szó, csodálatosképpen nem ad ki hivatalos közleményt. Bezzeg, haegyeds árdrágítási vagy lánckereskedelmi ügy kerül eléje, siet hosszasan, szélesen kitálalni a sajtónak és nem átall derék, tisztességes, lánckereskedelemben megőszült családapákat a nyilvánosság szégyenpadjára állítani. A jelen esetben is a titokzatosság, a mai szövetviszonyok mellett drága köpenyegébe burkolódzik a rendőrség és annyit sikerült csupán megtudnunk, hogy a nyilvános órákat ellenőrző fővárosi hivatal tett feljelentést néhány száz lipótvárosi fiatalember ellen, akik a feljelentés szerint már évek óta minden órának leszakítják a világát. Ebben a szenzációs ügyben már napok óta folyik a vizsgálat, de mindezideig letartóztatás nem történt. A vizsgálat fejleményei elé kínos érdeklődéssel nézünk. A láthatatlan ember. Egy pesti polgár izgató kalandja. Felgyúrt gallérral s elkeseredett szívvel bandukoltam a korzón. Azon gondolkodtam, mi lenne okosabb: a Dunába ugrani, vagy felmenni Friedrich Istvánhoz és közölni vele csalhatatlan találmányomat, amellyel a legkikeresztelkedettebb zsidót is le lehet leplezni s amely fölöslegessé teszi a keresztlevelet és a testi motozást, amely a botbüntetéshez hasonlóan valóban nem méltó egy kulturállamhoz. Ingadozó léptekkel mentem a sárgás, piszkos, hullámokkal rücskös folyam felé, de utolsó percemnek utolsó pillanatában olyan bokszot kaptam a hasamba, hogy a lökés törvényeinél fogva felgurultam a rakpart lépcsőjén. Most már elfelejtettem a halált, és mindent a világon, csak azt az akasztófára való gazembert akartam a kezeim közé kaparitani, aki a láthatatlanság páholyából bokszokat tapsolt felém. Dühömben csapkodtam, ütöttem és köpködtem jobbra balra. Zápor módjára hullottak ütlegeim a Láthatatlan Érzékelhetőre. Nem láttam senkit, de ökleim zsibbadásából kéjesen konstatáltam, hogy megverek valakit. Fület rángattam, szakállat téptem, pofoztam, rúgtam, taszigáltam, szóval magánpogromot rendeztem. Végül egy hang szólott felém a nagy nimáléból: — Elég, uram! Csak nem akarja agyonütni élete megmentőjét! Gondolja meg, ha nem ütöm oldalba, ön most kecsege-csemege. Ez igaz. Tényleg ez a Senki bokszolt vissza az életbe. Abbahagytam a pogromot és kérdeztem : — De mért nem lehet magát látni? — Mert én vagyok a Láthatatlan Ember. Olvasta K. H. Wells regényét? — Olvastam. — És mit keres Budapesten? — Friedrich István körül volt némi megállapítani valóm. — Meg akarja ölni? Láthatatlanul akar lecsapni reá? — Isten őrizz! Különben is egyszer már megölhettem volna és nem tettem meg. Emlékszik még a lánchídi merényletre? — Hát ön volt a merénylő? — Igen. A merénylet nem, de célom az sikerült. — És mi volt a célja? — Hogy bebizonyítsam, hogy rokon, sőt azonos lelkek G. H. Wells és Friedrich István. — Nos? — G. H. Wells is kitalált engem, Friedrich István is kitalált engem. Erdősy Dezső. 5 MINDEN NAPI PROBLÉMŐK. Vallása. Önvallomással kezdem, amely egy híres regény óta nagyon hasonlít a mosónő és a hajókötél tragikus kapcsolatához . Az anyám nem volt mosónő, ellenben ősrégi katholikus család leszármazottja, az apám azonban, amikor megszülettem, még faji címmel és jelleggel bírt, amelyet annak törvényes következményeivel együtt átruházott reám. Erről én igazán nem tehetek. Jó édesanyám még ma is élő tanúm rá, hogy sem apai, sem anyai részről való leszármazásomra semmiféle ingerenciát nem gyakoroltam sem születésem előtt, sem az ezt követő kritikus napokban, ennek dacára, most itt vagyok, botorkálok a nagy sötétségben és hessegetem magamtól a víziószerűleg folyton lelki szemeim előtt ugráló kis törpe gnómot, aki a szemembe kacagva öltögeti rám hegyes nyelvecskéjét és kárörvendezve sipogja a fülembe: mi vagy te, faj vagy, vagy írás? A gyermek, kedves olvasó, akármilyen irányzattal mérlegeljük is a kérdést: az anyának szülötte. Ez kétségtelenül bizonyos. Soha senkinek az anyját még kétségbevonni nem lehetett. A problémának ez a része tehát nem vitás. Nem képezheti azonban vita tárgyát az sem, hogy az anyának természettudományi szempontokból is több köze van gyermekéhez, mint az apának. Ha azonban — hogy a destrukció aktuális problémáját is belekapcsoljam írásomba — az anya elsőbbrendű konstruktív szerepét a gyermeket illetőleg elfogadjuk — és itt következik az én esetem, amely számos szenvedő embertársam problémája is — miért van mégis előnyösebb helyzetben az a gyermek, akinek az apja nem faji felekezetű és az anyja zsidó, mint az, akinek az apjának a felekezetére a faj rányomta rossz kurzusú márkáját és az anyja keresztény? Nem akarok perbe szállani e kérdésben a közjogászokkal, de fel kell hívnom a közfigyelmet e kérdésnek egy másik sajnálatos megnyilatkozására is, annak bizonyítékául, hogy sokszor a természet sem kevésbé rövidlátó, mint a közjogász urak és nem riad vissza — ha relatív értelemben véve is — egy kis konstruktív destrukciótól sem. Íme: az én orrom ugyanis, ha nem is cyranószerű alkotmány, bizonyos finom árnyalatában az apáméra üt, holott szülőanyámnak szép, kicsi, pisze orra volt, mint a dunántúli magyar lányoknak általában. Tehát ez is! Kérdem, van-e az én esetemnél nagyobb és kínosabb probléma ? Miért, hogy hasztalan vallom magamat törvényesen is már évtizedek óta annak a vallása?