Az Ország Útja, 1943 (7. évfolyam, 1-2. szám)
1943 / 1. szám - XII. Pius 1942. évi karácsonyi szózata
ezeknek az alapelveknek megtartásától, — és nem csupán egy jóakaratú és bátor ember erőfeszítésétől — függ valamely új nemzeti és nemzetközi rend végső szilárdsága: azé a rendé, amely után valamennyi nép oly forrón vágyakozik. Mi ismerjük a népiek értékeit és áldozatkészségét, de ismerjük a népek szorfongattatásait és fájdalmait is. A kimondhatatlan megpróbáltatásoknak és ellentéteknek ebben az órájában úgy érezzük, hogy kivétel nélkül mindannyiukhoz mélységes, pártatlan és el nem homályosítható szeretet és az a vágy kapcsol bennünket, hogy tőlünk telhetően könnyítsünk és segítsünk rajtuk. /" A nemzetközi kapcsolatok és a nemzetek belső rendje Legutóbbi karácsonyi szózatunkban kifejtettük azokat a keresztény szellemtől áthatott elveket, amelyek az isteni törvénynek megfelelő nemzetközi együttélés és együttműködés rendjének létrehozásánál irányadók kell legyenek. Ma pedig különös gonddal és pártatlansággal akarunk rámutatni az államok és a népek belső rendjének alapvető szabályaira s biztosak vagyunk benne, hogy e fejtegetéseinket minden becsületes ember egyetértéssel és érdeklődéssel kíséri végig. A nemzetközi rend és a belső rend szorosan összefüggnek egymással. A nemzetek közötti egyensúly és összhang az egyes államok anyagi, szociális és intellektuális téren elért belső egyensúlyától és belső érettségétől függ. Kifelé sem tud semmiféle szilárd és zavartalan békefront létrejönni a bizalmon alapuló belső békefront nélkül. Tehát csak a tökéletes békére való törekvés szabadíthatja fel mindkét tábor népeit a háború kegyetlen lidércnyomásától s csökkentheti és szüntetheti meg fokozatosan az egyensúly felborulásának és a felfordulásnak újabb anyagi és lélektani okait. A társadalmi élet békéjének két tényezője Minden társadalmi együttélés, amely erre a névre érdemes, olyan mértékben törekszik a békére, amilyen mértékben azt a békeakarat áthatja. Ebben a „rendben történő békés együttélésben“ látja Szent Tamás (S. t. 2, 2 p. qu. 29. a. 1. ad) a béke lényegét. A társadalmi életet tehát két alapvető tényező irányítja: az együttélés rendezettsége és az együttélés nyugalma. /. Az együttélés rendezettsége A rend, mint a társas életet élő embereknek, vagyis természetüknek megfelelő célra törekvő értelmes és erkölcsös lényeknek alapja, nem pusztán mennyiségileg összefüggő különböző részeknek külső kapcsolatát jelenti, hanem — s ennek kell elsősorban lennie — egyértelmű a belső egységre való törekvéssel és ennek megvalósításával. Ez azonban nem zárja ki a valóságban fennálló alapvető különbségeket, t. i. azokat, amelyeket Isten akarata vagy a természetfeletti normák is szentesítettek. Döntő jelentősége van annak, hogy minden társadalmi rend igazi alapelveit megértsük. Ma inkább, mint valaha. Most ugyanis az emberiség, megmérgezve a tévedések és a társadalmi eltévelyedések kórokozóitól, meggyötörve a vágyak, a különböző tanítások és a szándékok viszályának lázától, szorongattatások közt küzködik az általa felidézett rendellenességekkel és újra meg újra érzi ama téves társadalmi eszmék romboló erejének hatását, amelyek megfeledkeznek az Isten törvényeiről vagy azokkal ellentétesek. A rendellenességet csak a renddel lehet leküzdeni. S ennek nem szabad pusztán erőszakos és színlelt rendnek lennie (éppúgy, ahogy a sötétséget is — leverő és félelmetes hatásával együtt — csak a világossággal, nem pedig lidércfénnyel lehet eloszlatni). Ilyenformán az üdvösséget, a megújulást, a fokozatos javulást csak akkor lehet várni, ha a helyes társadalomelmélethez egyre nagyobb és befolyásosabb rétegek térnek vissza. Ehhez a viszatéréshez Isten különös kegyelmére és a jószándékú és messzelátó lelkek rendíthetetlen és áldozatkész akaratára van szükség. Ezekből a befolyásosabb körökből, amelyek legalkalmasabbak arra, hogy magukba szívják és felmérjék az igazságos társadalmi szabályok szépségét, majd egyre inkább átterjed a tömegekbe is a társadalmi élet igazi, isteni és szellemi eredetének meggyőződése. Ezzel egyengetik majd az utat azoknak az erkölcsi elveknek felélesztése, megerősítése és megszilárdítása felé, amelyek nélkül a legbüszkébb alkotások is bábeli sorsra jutnak. Bábel sorsára, amelynek lakói, mégha közösek is falaik, különböző és egymásnak érthetetlen nyelveken beszélnek. Isten, mint csak az egyéni és társadalmi élet végső alapja Az egyéni és társadalmi életből Istenhez kell emelkednünk: az Ősokhoz és a végső Alaphoz, az első emberpár Teremtőjéhez, a család eredetéhez, a népek és a nemzetek társaságának forrásához. Mégha tökéletesen nem is értjük meg Őt, aki Egy és ugyanakkor három, Öt, aki a megtestesülés titka által megváltotta és felmagasztalta az emberi természetet s az ő eszményeinek és céljainak magasságába emelte a társas életet,— mégis azt kel mondanunk, hogy az ész és a kinyilatkoztatás világosságánál az ő példájának, az idők minden változása ellenére is fennálló, feltétlen erkölcsi tekintélye van. Ennek a példának olyan a vonzóereje, amelyet ámítások, tévedések, sikertelenségek sem tudtak elnyomni vagy csökkenteni és így ellenállhatatlanul indítja arra a legnemesebb és az Űrhöz leghűségesebb lelkeket, hogy megfrissült erővel, új ismereteket, új tanulással, új eszközökkel és módszerekkel ismét elkezdjék azt, amit más időkben és más körülmények között hiába kíséreltek meg. Az emberi személy fejlődése és tökéletesedése A társadalmi élet eredeti és lényeges célja csak az emberi személyiség megtartása, fejlesztése és tökéletesítése lehet. A társadalomnak segítenie kell az embert a vallás és a kultúra szabályainak és értékeinek becsületes megvalósításában. Ezeket ugyanis a Teremtő minden embernek és az egész emberiségnek adta mind együttességében, mind természetes tagozódásában. Egy olyan társadalomelmélet vagy társadalmi szervezet, amely mindabban, ami az embert érinti, megtagadja ezt az Istennel fennálló belső, lényegi kapcsolatot, vagy ettől elvonatkoztatja magát, hamis utat követ. Mert amikor egyik kezével épít, másik kezével épp azokat az eszközöket készíti elő, amelyek előbb-utóbb veszélybe sodorják és lerombolják a művet. S amikor az emberi személynek és az emberi életnek kijáró tiszteletet félredobva, törvényhozó és közigazgatási tevékenysége során ennek nem biztosít megfelelő helyet, egyáltalában nem szolgálja a társadalmat, sőt egyenesen kárt okoz neki; egyáltalán nem mozdítja elő és nem ösztönzi a szociális gondolat érvényesülését s az ezzel kapcsolatos remények megvalósulását, hanem ellenkezőleg: megfosztja azt minden belső értékétől; s számára ez is csak hasznos frázissá válik s így egyre szélesebb körökben talál határozott és nyílt visszautasításra. Ha a társadalmi élettel együtt is jár a belső egység, ez még nem zárja ki a valóságnak és a természetnek megfelelő különbségeket. De ha szilárdan kitartunk Isten, mint az emberi viszonylatok legfőbb szabályozója mellett, az emberek hasonlatosságai és különbözőségei egyaránt megtalálják helyüket a létezés, az értékek és így az erkölcsiség abszolút rendjében. Ha azonban ez az alap összedől, a kultúrának különböző területei között veszedelmes folytonossági hiányok ke