Az Ujság, 1904. március/2 (2. évfolyam, 76-91. szám)

1904-03-16 / 76. szám

1904. márczius 16. AZ ÚJSÁG jégy esemény alkalmából, hogy erélyes fellépé­sével sikerült a nemzetörő obstrukcziónak véget vetnie s egyszersmind biztosítják nagyméltó­ságodat törhetetlen bizalmukról és feltétlen támogatásukról minden jövőben bekövetkezendő hasonló esetben. Hegyesi Márton elnök. Gierke a magyar politikáról. — Berlini munkatársunktól. — Berlin, márczius 12. Mikor egészen bizonyos lett, hogy a nagy összecsapást többé elkerülni nem lehet, s a nagyszerű színjáték láttán a távolban szemlé­lőnek is elállt a lélekzete, mikor a harczba készülő pártok ítélkezése az elfogulatlanságot már önönmagával sem hitethette el. Gierke Ottót, a berlini egyetem világhírű tanárát kértem meg, hogy Az Újság olvasóinak két kérdésére adja meg az objektív, tudományos feleletet. A hadakozó felek melyik részén van az igazság? És a — kétségkívül nem közön­séges — parlamenti helyzetből milyen tanul­ságokat vonhat le a közjogi tudomány? Gierke Ottó, a berlini egyetemen a köz­jog rendes tanára, titkos igazságügyi tanár esős, a­ki »A közjog alapfogalmai és a leg­újabb közjogi teóriák« czímű művével méltó feltűnést keltett a tudományos világban, ma Európa egyik legelső közjogi kapac­itása. Ha­bár kérdéseim nyomasztó aktualitása meg is szűnt, mire a tudós professzor elolvasta őket, mégis nagy jelentősége és mélyenjáró érde­kessége van következő válaszának: Charlottenburg, márczius 11. Mélyen tisztelt doktor úr! A legújabb újsághírek szerint egyelőre megjavult Magyarországon a politikai hely­zet. Az újonczjavaslat létrejön, az obstruk­­c­iót — legalább vele szemben — feladták. Ilyen körülmények között e pillanatban kevéssé szolgálná a békét annak a kérdés­nek vizsgálása, hogy minek kellett volna történnie, ha a formai jog nem nyújthatott volna több eszközt az állam szerves életé­nek mozgásban való tartására. Mert a sza­kadatlan jogfolytonosság oly értékes jó, hogy megőrzésére mindaddig törekedni kell, a­míg csak valahogyan lehetséges. Min­den jogsértés megsebezi a nép életét, s ha meg is gyógyul a seb, a forra­dás megmarad. És igy a kormány ré­széről a törvénytelen eljárás lehetőségé­nek nyilvános hirdetése is megingatja a bizalmat a jogrend sértetlenségével s ekképp az államélet egyik legerősebb alapjával szemben. Az ön kérdéses dolgában ajánlato­sabbnak tartanám tehát elhalasztani a dis­­kussziót, míg a harcz békés elintézésének látszata csalónak bizonyul és végérvényesen megállapíttatik, hogy az érvényben levő parlamenti házszabálylyal az államra szüksé­ges törvényeket elintézni nem lehet. Mert az természetesen minden kétség fölött áll, hogy a a formai jog, bármily értékes jó is, nem a legértékesebb jó. Minden nép életében jöhet­nek pillanatok, a­melyekben az állam fenn­tartása jogsértést követel. Akkor arra nézve, a­ki a hatalommal rendelkezik, egyenesen erkölcsi kötelesség, hogy a használhatatlan­nak bizonyult jogrend elnyomásával a szük­séges teendőket megtegye és ezért a felelősséget a történelem előtt elvállalja. Különösen egy házszabályt nem lehet oly szentnek tekin­teni, hogy megsértése többet nyomna, mint az állam egész java. A házszabályok arra valók, hogy a tanácskozást és a határozat­­hozatalt szabályozott módon lehetővé te­gyék, nem arra, hogy megakadályozzák. Ha a kisebbség ezzel visszaél, hogy az állam tevé­kenységét lehetetlenné tegye és ha a ház­szabályok nem nyújtanak törvényes eszközt olyan megváltoztatásukra, a­melyek követ­keztében igazi czéljuk elérésére használha­tókká válnak, a többségnek végül is el kell szánnia magát a parlamenti államcsínyre! A bűnös ez esetben a kisebbség, a­mely el­feledte a summum jus summa injuria mon­datát és a­mely a formai jog visszaélésével megsenmisítette az igazi jogot. Kiváló tisztelettel Dr. Gierke Ottó. Jó szerencse, hogy mire e sorok napvilá­got látnak, sok minden megváltozott és e le­vél nem hangzik úgy, mint a megfelebbez­­hetetlen ítélet, a­mely ártatlanok és bűnösök igazát eldönti. Most már úgy olvashatjuk, mintha csak valami bírálat volna, a­mely egy érdekes dráma hőseit jellemzi. De a hír­neves tudós pártatlan véleményének így­ is nagy jelentősége van a múltra. Nagy jelen­tősége lehet a jövőre is. Mert azt talán a féktelen szenvedély sem fogja sohasem állí­tani, hogy Gierke Ottónak­­ »kevés a köz­jogi érzéke«. Róbert Jenő, valami nagy szomorúság vagy a nyomor iszonyúan megviselte. Majdnem átdöfték a bőrt rajta a csontok s nagy fekete, de zava­ros, tétova pillantású szemek meredtek elő belőle. Mikor már előtte állott a fiatal ember, akkor is körülbámult, mintha kutatna valami után s csak lassan, bizalmatlanul emelte föl a pillantását a festőre. — Nagysád, — kezdte az — bizonyára odaigyekszik, a­hová én. Majd én leviszem a városba s útközben talán megbeszélhetnénk valamit. A­mint látom nem éppen a legked­vezőbb viszonyok között van s én jó kereset­hez juttathatom. Nem kérdezek semmit, csak tessék fölülni. Festő vagyok és egy éppen ilyen modellre van szükségem. Ebben, a ruhá­ban ... Ne tessék . . . A kocsira mutatott. Az asszony nyögve állott föl s egy pillanatra lehunyva a szemeit, azt mormolta: kimerültem. Aztán megindult a kocsi felé. A kocsis azalatt kitette a cellát maga mellé s a bakon ülve várta, hogy föl­üljenek s a mikor ez megtörtént, lassan meg­indult lefelé a lejtőn. Benn a fiatalember azt mondta a nőnek: —­ Kérve­ kérem, nekem éppen kapóra jött az, hogy önt így itt találtam. Olyan ké­pet akarok festeni, a­mibe ez a helyzet na­gyon beleillik. Esetleg majd visszajövünk né­hányszor ide is. Ez a feszület tetszik nekem. A­mi önt illeti, hát arra nézve őszintén meg­mondom, hogy én önt éppen csak a mai álla­potában használhatom. Hunyorgatva végig­nézte maga mellett az asszonyt s aztán egy kicsit elhúzódva tőle, az arczába bámult. Igen, hát igy, ebben az állapotában ... Ön kissé szenvedőnek látszik. Ez nekem meg­felel. Hát én kérem nagyon jól megfizetem a fáradtságát, a­mivel engem hozzásegít a kép­hez, hanem egyelőre szükségem van arra, hogy önön semmi nyoma ne legyen a megelége­désnek. Adok önnek naponkint három forintot, de csak egyszerre, a munka végén, a­mikor elkészültem. Engem nagyon megzavarna az, ha ön kigömbölyödnék . . . Addig is valami kis kenyérre valót adhatok. Pár hatost, hogy éppen fentarthassa magát. Fizethesse a lakását, s a­mikor azt mondom­, hogy rendben va­gyunk, hát leszámolunk. Érti ? Szép összegre van kilátása. Alapos ember vagyok, a­ki nem sieti el a dolgát. Egy kis tőkéhez jut, a­mi­vel kezdhet valamit . . . Csakhogy a­míg nem végezünk, nem lehetek szolgálatára. Az rontaná a számításomat. Egyszer csak mást találnék önben, mint a­mit keresek . . . Tet­szik érteni ... Az asszony elmosolyodott, de ez sehogy se illett neki. Inkább kesernyés lett az arcza, s a kocsi másik sarkába húzódva kérdezte: — Ön festő? — Az vagyok. — Művész ? Ennyi szívvel ? Ennyivel ? Hát kérem, elfogadom az ajánlatát ... Ha­nem az a kép, Istenem, vájjon jó lesz-e az a kép . .. Elég nyomorult leszek-e hozzá ? A festő összehunyorgatta a szemét s vé­­gigmustrálta az asszonyt. Úgy látszik, hogy nagyjában meg volt elégedve vele a szigo­rúbb, most már majdnem egy óra óta tartó vizsgálat után is, úgy nézte, mint az állatot. S az asszony most már komoly aggoda­lommal, szorongva bámult a fiatal­emberre. — Istenem, várjon elég nyomoruit va­gyok-e ? Márczius 15. — Saját tudósítónktól. — A tavaszodó évvel ismét ránk köszöntött a szabadság ünnepe. Mint minden esztendő­ben, most is szent kötelességnek tartotta a magyar nép, hogy kegyeletes szívvel, hálás lélekkel megülje a szabadság megszületésének évfordulóját. A fővárosban is, a vidéken is mindenütt szép hazafias ünnepélyeken mél­tatták a mai nap jelentőségét, melyet a há­zakon látható lobogódisz is hirdetett. A mai nap lefolyásáról a következő tu­dósításaink számolnak be. A fővárosban. (Az egyetemi ifjúság ünnepe a Vigadóban.) A budapesti egyetemi ifjúság az Egyetemi Kör nemzeti lobogója alatt tizenegy órakor vonult fel a Vigadóba, melynek nagyterme zsúfolásig meg­telt előkelő közönséggel, jórészt asszonynyal és leánynyal. Negyed tizenkettőkor felhangzott az orgona, a­melynek kísérete mellett az egész közön­ség énekelte a Himnuszt. Ezután a rendező-bizott­ság elnöke, Hindy Zoltán dr. rövid beszéddel meg­nyitotta az ünnepélyt, a­mire az ifjúság zenekara Lengyel Dezső karnagy vezetésével, Kéler B. Rákóczi nyitányát adta elő. Szedlacsek Dezső nagy hatással szavalta el a »Talpra magyar«-t, majd Magay Anna, a Király­ Színház fiatal művésznője lépett az emelvényre s gyönyörűen szavalta el Oláh Gábor szép ünnepi ódáját. A művésznő szavalata után a rendezőség a közön­ség tapsai között virágcsokrot nyújtott át neki. Utána Förster Lajos, az Egyetemi Kör elnöke mondott ünnepi beszédet, a­melyben márczius 15-ikének jelentőségét fejtegette. Majd Maróthy Margit, a Magyar Színház művésznője Petőfinek a »Ledőlt« szobor czímű költeményét szavalta el igen nagy hatással. Ezután Ábrányi Kornél, az ünnep szónoka lépett az emelvényre. A közönség lelkes tapssal fogadta, mire a következő beszédet mondotta: Azoknak a hagyományoknak ápolására és ünneplésére gyűltünk ide, melyeknek alkotói előtt leborulunk és alkotásaik által fölemelkedünk. Az 1848-iki márczius 15-ikének hagyományai ezek, ama napé, melyen Magyarországon nemcsak a kö­zépkor ért véget, hanem megszűnt a magyar nem­zet lelki rabsága is. Akkor újult meg a magyar nemzet évezredes életfája, mely már-már elhullatta virágait a nélkül, hogy a várt gyümölcsöket meg­hozta volna. Megújult és az a csoda történt, hogy a­mikor kivirágzott, rögtön gyümölcsözött is. És ezt a csodás tulajdonságát megőrizte azóta is. Annyira meg­őrizte, hogy szinte elválhatatlanná és egymásnak feltételévé vált e kettős termékenység. De a nem­zeti fejlődések lélektana szerint ez a csoda köny­­nyen megfejthető, sőt nem is lehet másképp. Mert e fának világa nem más, mint az az idealizmus, melyben a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméje egyesül; gyümölcse pedig az egységes nemzeti munkában rejlő erő, annak kifejtésére szolgáló korlátlan tér, a nemzeti munka fokozá­sára, hasznosítására, szervezésére és minden téren való megbecsülésére hivatott egységes magyar nem­zeti állam. Kétségtelen, hogy 1848-ban a törvényhozás, a megelőző állapotokhoz képest, oly fontos és új jogokat szerzett, melyekkel eddig a nemzet nem rendelkezett; vagy jobban mondva, visszaállította mindazokat a jogokat, melyeket erőszak és sok százados törvénytelenség elkobzott vagy meg­­homályosított. Így ébredt fel ismét a nemzet tel­jes szuverenitása, melyhez az adta az erőt, hogy többé nem csupán néhány kiváltságos rend, hanem az egységes nemzet milliói állottak meg .

Next