Az Ujság, 1904. április/1 (2. évfolyam, 92-105. szám)
1904-04-07 / 97. szám
1904. április 7. AZ ÚJSÁG REGÉNY. A MI MINDENNÉL ERŐSEBB. Regény két részben. Irta SZEMERE GYÖRGY. Folytatás (89) Ámde a gondviselés kiegyenlítő törvényeinek sérelmével esnék meg ez a bevégzés. Ha elhallgatná az író azt, ami magasztos és megnyugtató : az élet kibékítő, megoldásra vezető játékát, — és csak a tövist, a démoni leány sikere feletti bámulatot és felháborodást hagyná meg az olvasó szívében, áldatlan munkát végezne és mi több, nem volna őszinte, nem volna igaz. Nem, mert még egyéb dolgok is történtek Elizzel. Tehát ezeknek az elbeszélésével is tartozik az ízó, ha Elizzel szemben igazságtalan és az élettel szemben rosszhiszemű nem akar lenni. Az pedig «crime litteraire« volna. Ami ha izgató és divatos is, de nem volt és nem lesz tisztességes soha. * Gábor kétségei és képzelt boldogságának tündérképei között töltötte el az éjszakát. Sokáig nem aludt el, ábrándozott, vágyott, vágyott, mint olyan fiatalember, aki nem ismeri, csak sejti a nőt, mint aki nem egy nőt, de a nőt, a fogalmat szereti öntudatlanul. Hajnal felé azonban mégis elnyomta az álom. Azzal az elhatározással aludt el, hogy reggel közölni fogja szüleivel Szándékát, hogy elveszi Elizt. Mikor felébredt a körülményekhez képest frissen és életkedvvel, tényleg az volt az első dolga, hogy felkereste szüleit. Éppen együtt találta őket, a loggiában reggeliztek. Alig csókolt nekik kezet, a habozó természetű embereknél sajátos sietséggel egyenesen belevágott a dolog közepébe. Vallott. Pálma mosolygott, majd kacagott gyönyörűségében. De Simon elkomolyodott. Ő jobban ismerte fiát. — No, Simon, nem örülsz? — feddi Pálma férjét és tréfásan megveregeti a hátát. — Örülök, lelkem — válaszolt Simon szeliden, — csakhogy miután egy egész életre kiható elhatározással áll szemben a fiam, ne csodálkozz rajta, hogy elkomolyodom. Majd Gáborhoz fordult: — Ülj le kedves fiam. Gábor leült, szemben atyjával, aki így folytatta: — Mielőtt érdemileg felelnék elhatározásodra, kijelentem, hogy ura vagy tetteidnek. Rászolgáltál a függetlenségre, nemcsak jellemednél, de képzettségednél fogva is. Tehát én semminemű akadályt nem fogok utadba gördíteni. Sőt szabad elhatározásodat még szabadabbá teszem, anyagilag is teljesen függetlenülök, rád iratom kezdédi birtokomat. Természetes azért állásodat is megtarthatod, ha akarod, a gyárban. Gábor kezet csókolt atyjának. — Állásomat semmi szin alatt sem hagyom el. — Nagyon helyes — és bólintott Simon, aztán így folytatta: — Nagykárusításodat is fogom kérni, mert még csak huszonhárom éves vagy, már pedig, aki házasodik, legyen nagykorú. Tehát teljesen a magad ura leszel, hogy senki és semmi se befolyásolhassa elhatározásodat. Mert a házasság kérdésében csak a szív lehet az egyedüli irány és tanácsadó. Pálma jelentősen megszorította férje kezét és egy csókot lehelt homlokára. — Ez az én válaszom — fejezte be Simon. — Ezek után nincs egyéb kérésem és tanácsom hozzád, mint hogy jól, becsületesen megvizsgáld szívedet. Arra se kérlek, hogy várj, bár megvallom, szerettem volna, ha a telet Pesten töltöd, hogy jobban megismerd az életet és önmagadat. De hát még ezt sem tartom okvetlenül szükségesnek, mert az igazi szerelem oly vakító fénynyel, mondhatnám édlai-val jelentkezik, hogy más érzelemmel összetéveszteni nem lehet . . . Pálma folytatta férje helyett: — Ha úgy érzed, hogy élni se tudnál nélküle, akkor az igazi, az Örök szerelemmel szereted, ha nem, akkor az még nem az igazi . .. — Hallod anyádat ? — szólalt meg Simon és megcsókolta hitvesének mind a két kezét. — Hallom, édes atyám. — Tehát ?... — Megkérem az Eliz kezét. Simon fölállott és szinte ünnepélyesen megölelte fiát. — Légy boldog, — mondta meghatottan — áldásom rád. Pálma össze-vissza csókolta. — Úgy örülök, — mondta — nagyon szeretem azt a leányt. — És ragyogott az arcza .. . . . . Ebéd után fogatott Gábor, hogy Szentandrásra menjen. Ervinnek szót se szólt szándékáról. Most már még okolta is a jó fiút, hogy elámította a Judika szerelmét illetőleg s hogy beavatkozásával okot adott az Eliz félreismerésére. Formálisan neheztelt reá. — Mily könnyelműség! — mormogta magában. — Játékot űzött szivem érzelmeivel ... . . . Eliz, a mint a parkból meglátta a Gábor fogatát, azt mondta az éppen vele sétáló anyjának: — Mama, nehogy meglepjen a dolog, tudatom veled: Gábor ma vagy holnap meg fogja kérni a kezemet. — Ach! — Csodálkozol? Pedig a temetés óta egyebet se csináltam, mint ezt a — partkiet. — Ach! Ach! — Négy milliója van az atyjának, tiz esztendő múlva nyolcz lesz belőle. Gáborból meg gróf Szentandrássy K. Gábor . . . No ez a perspektíva már tetszett a grófnénak. A csodálkozásból az elragadtatásba csapott át: — O da mein theaeres geniales Kind, nichts ist dir unmöglich . .. — Nichts, semmi, — monda Eliz és az ajkába harapott. — Hogy csináltad, te drága? — Az eszemmel, de a vérembe került, — felelte a leány kétértelmű mosolylyak — De az a keserű kaczaj a mosolya után már nem volt kétértelmű. Csak a grófné nem értette meg. Okát se kérdezte, nem is kérdezhette, mert elsietett a leánya, hogy bájos mosolylyal üdvözölje az éppen megérkezett Gábort. A grófnő mint boldog asszony. Gábor másnap megkérte az Eliz kezét Odaadták neki, hogyne adták volna oda. Már mint vőlegény hagyta el Szentandrást és boldogan. Pedig tartózkodó volt Eliz vele szemben és lázban égett a Judika két nagy szeme. De hát ezt nem vette észre Gábor, annak meg örült. Vak volt már, beleszuggerálta magába az Eliz iránt való szerelmét és hitt benne fanatikusan. A Szentandrássy pár természetesen úszott a boldogságban. Annyira mentek, hogy per Sáriba — Lexibe szólították egymást. Az Unmittelbare kijelentette Lexikének, hogy olyan dicső ország, mint Magyarország, nincs több a földiekén. Lexike pedig azt mondta Sárikának: — Meg kell adni, Sárikám, hogy jobb, okosabb asszonyt sohasem ismertem náladnál. Két leányt egyszerre és így elsütni, a’mán aztán igazán művészet! Erre egy puszi következett, a puszi után pedig pipaszó mellett (megengedtetett!) megbeszélték a jegyváltások terminusát. Abban állapodtak meg, hogy egyszerre tartják meg a két kézfogót a jövő hó, azaz szeptember 15-ikén. Az nagyon szép lesz úgy, hogy egyszerre lesz, — jegyezte meg Lexike élvezettel — és — tette hozzá jelentősen — felényi pezsgőbe és aszúba kerül. — Ugyan menj, te Harpagon, — feddte férjét Sárika negédesen — a pénz most már nem határoz. Versorgoltuk a gyerekeket, hát mind nekünk marad. Elek rásandított a feleségére, de nem szólt egy szót sem, pedig ez a megjegyzés már nem tetszett neki. * A kézfogó napjáig még négy szabad hete volt a Szentandrássy párnak. Lázas tevékenységben töltötték el azt a négy hetet. Eljegyzési jelentéseket rendeltekés visszarendeltek, mert az első nem volt rongyosszélű papirosra nyomva); Gyarmatra, Pestre kis bejártak; szabót, susztert, borkereskedőt, szíjgyártót, czukrászt végigkínoztak vagy hatvanhatot; lovat, kocsit vettek, újat; Sárikának még smukk is kellett, Lexikének meg egy új díszruha. Egyszóval, mindjárt úgy kikészültek a derék szülők, mintha nem is eljegyzést, de esküvőt tartanának szeptember 15-én. Gondolták, mindez úgyis szükséges és megmarad az esküvőre is, hát miért ne elégítenék ki nagy örömükben mindjárt vásárlási passziójukat. Persze ebben az ő lázas, önmagukat teljesen elfoglaló tevékenységükben sok mindent nem vettek észre a szülők, amit pedig érdemes lett volna észrevenniök. Például azt, hogy Judika folyton halványabb, hogy csak az arczocskáján van egy lázveres folt, különben fehér rajta minden, aggasztóan fehér. Persze, nem panaszkodott szegény kis Judika: azt is hihették a szülei, hogy a boldogságtól fehér. Lehet, — bár ahhoz még nagyobb képzelőtehetség kellett, — hogy az Eliz változásáért is ugyancsak a boldogságot okolták. Mert bizony nagyot változott Eliz is, nagyon nagyot. Plasztikus nyugalmát idegesség váltotta fel: a feje sokszor fájt, és éjjelente — bár azt már nem látta senki — heves zokogásba tört ki. Valami bánthatta, anynyira bánthatta, mint a magasztos halál a hitvány életet. Legalább! Mert hiszen könynyekre is megtanította a bánata Elizt, — nem is: kicserélte lelkét, mert a régi lelkével ő sírni nem tudott. Hanem azért tartotta magát. Kerülte még a szüleit is, igaz, de már a vőlegényével szemben közlékeny volt és szíves. Nem úgy Judika. A kis szőkeségnek más volt a természete. Ő éppen hogy vágyott az emberek után. Félt magában. Különösen Szaniszló Katit nem tudta nélkülözni. Szülei (ártatlan szeszély — mondták) meg is engedték neki, hogy vele, a szobájában háljon a Szaniszló Kati. Hát a kis Katicza csakugyan alkalmas is volt arra, hogy elűzze a Judika félelmét. Olyan dolgokat tudott neki mesélni, hogy bámulatba ejtette a gyenge leánykát. És legott megszűnt a félelme a bámulattól. Egyszer például, amint késő éjjel összebújtak a sötétben a Judika szűzi fészkében, azt mesélte Katicza, hogy megjelent neki Gábor arkangyal ... De nem ám álmában, ébren volt biztosan . . . Azt is megmondta, milyen volt: két nagy fehér, ezüstös szárnya volt a vállán; homlokát fényes lángkoszorú vette körül; hosszú ragyogó lepel borította testét és szivárvány színeket játszott az a lepel; a haja olyan volt, mint a színarany, hosszú és puha, mint a selyem; a szeme pedig olyan kék, mint az ég maga . . . — Mégis csak álmodtad te ezt Katicza, — jegyezte meg Judika. — Nem, nem, láttam biztosan . . . — És a hangját is hallottad? — Hallottam, hiszen azért szállott az égből a földre, hogy beszéljen nekem. — Mit mondott? A kis parasztleány fanatizmussal, kis lelke egész meggyőző hevével mondta el, hogy Gábor arkangyal mit csinált és beszélt vele. — Először — mondta — a fejemre tette mind a két kezét. Akkor én letérdepeltem és összetettem a két kezemet. Akkor ő megdicsért és megvigasztalt; azt mondta, legyek jó és istenfélő ezután is, hogy a mennyországba jussak, mert oda fog értem jönni — valaki. — Ki? — kérdezte Judika áhitatosan. — Valaki — rebegte Katicza halkan — a nevét meg nem mondhatom. Judika ilyen igaz mesék után édesdeden tudott aludni, holott kerülte az álom, ha Katicza nem mesélt neki. Hanem ahogy haladt, rohant az idő eljegyzése napja felé, már a mese sem használt szegény Judikának Egy napon kiütött rajta a forróság és úgy elkezdett a szive dobogni, hogy szülei kénytelenek voltak ágyba fektetni szegényt. (Folyt, köv.) 21