Az Ujság, 1904. április/1 (2. évfolyam, 92-105. szám)

1904-04-07 / 97. szám

1904. április 7. AZ ÚJSÁG REGÉNY. A MI MINDENNÉL ERŐSEBB. Regény két részben. Irta SZEMERE GYÖRGY. Folytatás (89) Ámde a gondviselés kiegyenlítő törvé­nyeinek sérelmével esnék meg ez a bevégzés. Ha elhallgatná az író azt, a­mi magasztos és megnyugtató : az élet kibékítő, megoldásra ve­zető játékát, — és csak a tövist, a démoni leány sikere feletti bámulatot és felháborodást hagyná meg az olvasó szívében, áldatlan munkát végezne és mi több, nem volna őszinte, nem volna igaz. Nem, mert még egyéb dolgok is történtek Elizzel. Tehát ezeknek az elbeszélésével is tar­tozik az ízó, ha Elizzel szemben igazságtalan és az élettel szemben rosszhiszemű nem akar lenni. Az pedig «crime litteraire« volna. A­mi ha izgató és divatos is, de nem volt és nem lesz tisztességes soha. * Gábor kétségei és képzelt boldogságának tündérképei között töltötte el az éjszakát. So­káig nem aludt el, ábrándozott, vágyott, vá­gyott, mint olyan fiatalember, a­ki nem ismeri, csak sejti a nőt, mint a­ki nem egy nőt, de a nőt, a fogalmat szereti öntudatlanul. Hajnal felé azonban mégis elnyomta az álom. Azzal az elhatározással aludt el, hogy reggel közölni fogja szüleivel Szándékát, hogy elveszi Elizt. Mikor felébredt­­ a körülményekhez képest frissen és életkedvvel, tényleg az volt az első dolga, hogy felkereste szüleit. Éppen együtt találta őket, a loggiában reggeliztek. Alig csókolt nekik kezet, a habozó természetű embereknél sajátos sietséggel egyenesen bele­vágott a dolog közepébe. Vallott. Pálma mosolygott, majd kac­agott gyö­nyörűségében. De Simon elkomolyodott. Ő jobban ismerte fiát. — No, Simon, nem örülsz? — feddi Pálma férjét és tréfásan megveregeti a hátát. — Örülök, lelkem — válaszolt Simon szeliden, — csakhogy miután egy egész életre kiható elhatározással áll szemben a fiam, ne csodálkozz rajta, hogy elkomolyodom. Majd Gáborhoz fordult: — Ülj le kedves fiam. Gábor leült, szemben atyjával, a­ki így folytatta: — Mielőtt érdemileg felelnék elhatáro­zásodra, kijelentem, hogy ura vagy tetteidnek. Rászolgáltál a függetlenségre, nemcsak jelle­mednél, de képzettségednél fogva is. Tehát én semminemű akadályt nem fogok utadba gördíteni. Sőt szabad elhatározásodat még szabadabbá teszem, anyagilag is teljesen füg­­getlenü­lök, rád iratom kezdédi birtokomat. Természetes azért állásodat is megtarthatod, ha akarod, a gyárban. Gábor kezet csókolt atyjának. — Állásomat semmi szin alatt sem ha­gyom el. — Nagyon helyes — és bólintott Simon, aztán így folytatta: — Nagykárusításodat is fogom kérni, mert még csak huszonhárom éves vagy, már pedig, a­ki házasodik, legyen nagykorú. Tehát teljesen a magad ura leszel, hogy senki és semmi se befolyásolhassa elhatározásodat. Mert a házasság kérdésében csak a szív lehet az egyedüli irány és tanácsadó. Pálma jelentősen megszorította férje kezét és egy csókot lehelt homlokára. — Ez az én válaszom — fejezte be Simon. — Ezek után nincs egyéb kérésem és tanácsom hozzád, mint hogy jól, becsületesen megvizsgáld szívedet. Arra se kérlek, hogy várj, bár megvallom, szerettem volna, ha a telet Pesten töltöd, hogy jobban megismerd az életet és önmagadat. De hát még ezt sem tartom okvetlenül szükségesnek, mert az igazi szerelem oly vakító fénynyel, mondhatnám édlai-val jelentkezik, hogy más érzelemmel összetéveszteni nem lehet . . . Pálma folytatta férje helyett: — Ha úgy érzed, hogy élni se tudnál nélküle, akkor az igazi, az Örök szerelemmel szereted, ha nem, akkor az még nem az igazi . .. — Hallod anyádat ? — szólalt meg Simon és megcsókolta hitvesének mind a két kezét. — Hallom, édes atyám. — Tehát ?... — Megkérem az Eliz kezét. Simon fölállott és szinte ünnepélyesen megölelte fiát. — Légy boldog, — mondta meghatot­­tan — áldásom rád. Pálma össze-vissza csókolta. — Úgy örülök, — mondta — nagyon szeretem azt a leányt. — És ragyogott az arcza .. . . . . Ebéd után fogatott Gábor, hogy Szentandrásra menjen. Ervinnek szót se szólt szándékáról. Most már még okolta is a jó fiút, hogy elámította a Judika szerelmét illetőleg s hogy beavat­kozásával okot adott az Eliz félreismerésére. Formálisan neheztelt reá. —­ Mily könnyelműség! — mormogta magában. — Játékot űzött szivem érzel­meivel ... . . . Eliz, a mint a parkból meglátta a Gá­bor fogatát, azt mondta az éppen vele sétáló anyjának: — Mama, nehogy meglepjen a dolog, tu­datom veled: Gábor ma vagy holnap meg fogja kérni a kezemet. — Ach! — Csodálkozol? Pedig a temetés óta egyebet se csináltam, mint ezt a — partkiet. — Ach! Ach! — Négy milliója van az atyjának, tiz esztendő múlva nyolcz lesz belőle. Gáborból meg gróf Szentandrássy K. Gábor . . . No ez a perspektíva már tetszett a gróf­­nénak. A csodálkozásból az elragadtatásba csapott át: — O da mein theaeres geniales Kind, nichts ist dir unmöglich . .. — Nichts, semmi, — monda Eliz és az ajkába harapott. — Hogy csináltad, te drága? — Az eszemmel, de a vérembe került, — felelte a leány kétértelmű mosolylyak — De az a keserű kaczaj a mosolya után már nem volt kétértelmű. Csak a grófné nem ér­tette meg. Okát se kérdezte, nem is kérdez­hette, mert elsietett a leánya, hogy bájos mo­­solylyal üdvözölje az éppen megérkezett Gábort. A grófnő mint boldog asszony. Gábor másnap megkérte az Eliz kezét Odaadták neki, hogyne adták volna oda. Már mint vőlegény hagyta el Szentandrást és­­ boldogan. Pedig tartózkodó volt Eliz vele szemben és lázban égett a Judika két nagy szeme. De hát ezt nem vette észre Gábor, annak meg örült. Vak volt már, beleszugge­­rálta magába az Eliz iránt való szerelmét és hitt benne fanatikusan. A Szentandrássy pár természetesen úszott a boldogságban. Annyira mentek, hogy per Sáriba — Lexibe szólították egymást. Az Unmittelbare kijelentette Lexikének, hogy olyan dicső ország, mint Magyarország, nincs több a földiekén. Lexike pedig azt mondta Sárikának: — Meg kell adni, Sárikám, hogy jobb, okosabb asszonyt sohasem ismertem náladnál. Két leányt egyszerre és így elsütni, a’mán aztán igazán művészet! Erre egy puszi következett, a puszi után pedig pipaszó mellett (megengedtetett!) meg­beszélték a jegyváltások terminusát. Abban állapodtak meg, hogy egyszerre tartják meg a két kézfogót a jövő hó, azaz szeptember 15-ikén.­­ Az nagyon szép lesz úgy, hogy egy­szerre lesz, — jegyezte meg Lexike élvezet­tel — és — tette hozzá jelentősen — felényi pezsgőbe és aszúba kerül. — Ugyan menj, te Harpagon, — feddte férjét Sárika negédesen — a pénz most már nem határoz. Versorgoltuk a gyerekeket, hát mind nekünk marad. Elek rásandított a feleségére, de nem szólt egy szót sem, pedig ez a megjegyzés már nem tetszett neki. * A kézfogó napjáig még négy szabad hete volt a Szentandrássy párnak. Lázas tevékeny­ségben töltötték el azt a négy hetet. Eljegy­zési jelentéseket rendeltek­­és visszarendeltek, mert az első nem volt rongyosszélű papirosra nyomva); Gyarmatra, Pestre ki­­s bejártak; szabót, susztert, borkereskedőt, szíjgyártót, czukrászt végigkínoztak vagy hatvanhatot; lovat, kocsit vettek, újat; Sárikának még smukk is kellett, Lexikének meg egy új dísz­ruha. Egyszóval, mindjárt úgy kikészültek a derék szülők, mintha nem is eljegyzést, de esküvőt tartanának szeptember 15-én. Gondol­ták, mindez úgyis szükséges és megmarad az esküvőre is, hát miért ne elégítenék ki nagy örömükben mindjárt vásárlási passziójukat. Persze ebben az ő lázas, önmagukat tel­jesen elfoglaló tevékenységükben sok mindent nem vettek észre a szülők, a­mit pedig érde­mes lett volna észrevenniök. Például azt, hogy Judika folyton halvá­nyabb, hogy csak az arczocskáján van egy lázveres folt, különben fehér rajta minden, aggasztóan fehér. Persze, nem panaszkodott szegény kis Judika: azt is hihették a szülei, hogy a boldogságtól fehér. Lehet, — bár ahhoz még nagyobb kép­zelőtehetség kellett, — hogy az Eliz változá­sáért is ugyancsak a boldogságot okolták. Mert bizony nagyot változott Eliz is, nagyon nagyot. Plasztikus nyugalmát ideges­ség váltotta fel: a feje sokszor fájt, és éjje­lente — bár azt már nem látta senki — he­ves zokogásba tört ki. Valami bánthatta, any­­nyira bánthatta, mint a magasztos halál a hitvány életet. Legalább! Mert hiszen köny­­nyekre is megtanította a bánata Elizt, — nem is: kicserélte lelkét, mert a régi lelkével ő sírni nem tudott. Hanem azért tartotta magát. Kerülte még a szüleit is, igaz, de már a vőlegényével szemben közlékeny volt és szíves. Nem úgy Judika. A kis szőkeségnek más volt a természete. Ő éppen hogy vágyott az emberek után. Félt magában. Különösen Sza­­niszló Katit nem tudta nélkülözni. Szülei (ártatlan szeszély — mondták) meg is enged­ték neki, hogy vele, a szobájában háljon a Szaniszló Kati. Hát a kis Katicza csakugyan alkalmas is volt arra, hogy elűzze a Judika félelmét. Olyan dolgokat tudott neki mesélni, hogy bámulatba ejtette a gyenge leánykát. És legott megszűnt a félelme a bámulattól. Egyszer például, a­mint késő éjjel összebúj­tak a sötétben a Judika szűzi fészkében,­­ azt mesélte Katicza, hogy megjelent neki Gábor arkangyal ... De nem ám álmában, ébren volt biztosan . . . Azt is megmondta, milyen volt: két nagy fehér, ezüstös szárnya volt a vállán; homlokát fényes lángkoszorú vette körül; hosszú ragyogó lepel borította testét és szivárvány színeket játszott az a lepel; a haja olyan volt, mint a színarany, hosszú és puha, mint a selyem; a szeme pedig olyan kék, mint az ég maga . . . — Mégis csak álmodtad te ezt Katicza, — jegyezte meg Judika. — Nem, nem, láttam biztosan . . . — És a hangját is hallottad? — Hallottam, hiszen azért szállott az égből a földre, hogy beszéljen nekem. — Mit mondott? A kis parasztleány fanatizmussal, kis lelke egész meggyőző hevével mondta el, hogy Gábor arkangyal mit csinált és beszélt vele. — Először — mondta — a fejemre tette mind a két kezét. Akkor én letérdepeltem és összetettem a két kezemet. Akkor ő meg­dicsért és megvigasztalt; azt mondta, legyek jó és istenfélő ezután is, hogy a mennyországba jussak, mert oda fog értem jönni — valaki. — Ki? — kérdezte Judika áhitatosan. — Valaki — rebegte Katicza halkan — a nevét meg nem mondhatom. Judika ilyen igaz mesék után édes­­deden tudott aludni, holott kerülte az álom, ha Katicza nem mesélt neki. Hanem a­hogy haladt, rohant az idő eljegyzése napja felé, már a mese sem használt szegény Judikának Egy napon kiütött rajta a forróság és úgy elkezdett a szive dobogni, hogy szülei kénytelenek voltak ágyba fektetni szegényt. (Folyt, köv.) 21

Next