Az Ujság, 1904. június/1 (2. évfolyam, 151-165. szám)
1904-06-02 / 152. szám
18 I ■ ■ Pl ■ —■■■■■ '—■■■■■ ...... . .. J ■' ■-'"«■W—■ Állatviadalok Rómában. Egy nép szellemi és erkölcsi világának hilépét adják annak mulatságai és szórakozásai is. Mint minden intézménynek, úgy azoknak is változik czélja és jellege az idővel. A római színházi előadások, melyek eredetileg az istenek ünnepélyes dicsőítésére szolgáltak, későbben teljesen kivetkőztek eredeti jelentőségükből és majdnem kizárólag a nép tetszésének megnyerésére irányultak. A római császárok a színi játékokat arra használták fel, hogy a népet mulattassák és hogy figyelmét eltereljék az állami ügyektől. A császárok Rómájában a színi előadások csakhamar nélkülözhetetlen szükséggé váltak, mert a nagy tömeget csak gabonakiosztás és czirkuszjátékok rendezése által lehetett féken tartani. A czirkuszjátékok egyik neme állatviadalokból állott. Rómában az első ismeretes állatbőszítést M. Fulvius Nobilior rendezte Krisztus előtt 166-ban. Azóta ez a látványosság, amely a köztársaság korában a nagy czirkuszban ment végbe, gyakoribbá és mindinkább népszerűvé vált. Kezdetben csak megmutatták a nézőknek az állatokat, utóbb azonban hajszolták és le is terítették őket és pedig vagy egymásra uszították az állatokat, vagy emberek harczoltak velük. Az állatviaskodók nem csak halálra elítélt gonosztevők és hadifoglyok voltak, hanem bérelt emberek is, akik minden díjazás nélkül, csakis hiúságból, hogy bátorságukat mutassák, vállalkoztak ilyen harczokra. Egyes családok összes tagjai állatviaskodók voltak, kik épp úgy, mint Spanyolországban a toreádorok, külön e czélra alapított iskolákban tanulták mesterségüket. A római birodalom növekedésével az állatviadalok köre is bővült, amennyiben minden újonnan elfoglalt országból az ott talált állatok közül a legvadabbakat Rómába szállították a czirkuszjáték részére. Nem kíméltek sem fáradtságot, sem költséget azoknak az állatoknak Rómába való szállításánál. Hogy csak megközelítőleg is elképzeljük, mennyi fáradtságba és mekkora költségekbe került ez, felemlítem, hogy a Titusz által a flaviusi színház felavatása alkalmából rendezett, száz napig tartó ünnepségek egyetlenegy napján 5000 különféle vadállatot mutattak meg a nézőközönségnek és összesen 9000 megszelídített vadállatot öltek meg. A megszelídített és idomított állatok ügyessége bámulatos volt. Marcus Antonius kocsijába oroszlánok voltak befogva , vad bikák hátán fiuk tánczoltak, vagy mint kocsivezetők gyorsan repülő kocsikon mozdulatlanul álltak. Domitianus császár arénájában oly oroszlánokat lehetett látni, melyek fogaik közt sértetlenül tartottak nyulakat, s aztán azokat szabadon bocsátották, majd ismét megfogták. Elefántok idomitójuk egy intésére térdre borultak s tánczoltak, más elefántok pedig czimbalmoztak, kötélen tánczoltak éS latin betűket írtak. Plinius említi, hogy egy elefánt, amelyet több mással együtt idomítottak rá amelyet »rossz felfogása« miatt gyakran veréssel fenyegettek, a már betanult dolgokat éjjel gyakorolta. A szelídített állatok bemutatását felváltották í az egymás ellen készített vadállatok harczai és pedig rinoczerosz és elefánt, elefánt és bika harcza stb. Ezeknek az állatoknak természetes vadságát még mesterséges úton is fokozták; tőrökkel szurkolták, tüzes vassal megsebezték, egymáshoz kötötték őket hosszú kötelekkel és a nép ujongott örömében, ha az állatok dühükben egymást szétmarczangolták. Igen ügyes és jól felfegyverzett vadászok is felléptek a római amfiteátrumban, kik nemesfaju kutyákkal szálltak a vad állatokkal szembe. Caesar behozta Rómába is a Görögországban szokásos bikaviadalokat. A vad, vörös kendők által még jobban felbőszített bikákkal a toreádorok gyalog vagy lóháton küzdöttek. Az utóbbiak addig hajtották a bikákat, míg azok el nem bágyadtak és azután szarvaiknál fogva terítették őket le a földre. Az amfiteátrum látványosságaihoz tartoztak azoknak a borzasztó halálos ítéleteknek a végrehajtásai is, amelyek értelmében az elitélteket karókhoz kötve védtelenül szolgáltatták ki a vadállatoknak. Mily eltaszító látvány lehetett az, midőn ezek a szerencsétlenek marczangolt és vérrel bemocskolt kezekkel nem kegyelemdöfésért, hanem kínhaláluk elhalasztásáért könyörögtek! Hogy mennyire különbözik az ókor embereinek gondolkodásmódja és érzése a miénktől, legvilágosabban az a tény mutatja, hogy az egész római irodalomban — Senecától eltekintve — alig akadunk az [undornak csak a legkisebb nyomára, melyet bennünk már ezeknek az embertelen mulatságoknak puszta leírása is kelt. Bátran mondhatjuk, hogy azok a kegyetlen színi jelenetek a legműveltebb és legkiválóbb rómaiaknál sem látszottak eltaszítóknak. Ennek oka abban rejlik, hogy az ókor legtöbb népe még nem ismerte az emberi jogok fogalmát. Ennek következtében nem volt előttük az emberi élet szent. Hozzájárult még az a körülmény is, hogy az ókorban majdnem mindenütt az emberek két osztályra oszoltak, egy jogos és egy jogtalanra, melyek között egy áthidalhatatlan úr tátongott. Az első osztály tagjai megvetéssel tekintettek a másikéra s minden részvét nélkül nézték azoknak a szenvedéseit és elpusztulását. Az aréna harczosai barbárok, rabszolgák, vagy elvetemedett gonosztevők voltak; életük az emberi társadalomra csak veszélyes volt. Végül nem szabad azt a tényt sem szem elöl téveszteni, hogy az amfiteátrum úgy volt berendezve, hogy a néző érzékeit mámor fogta el, mely az erkölcsök felszólalását elnémította. A néző közönségnek szenvedélye fel volt izgatva (mondja Friedländer, Sittengeschichte) s az egyesek önálló gondolkodása majdnem teljesen megszűnt, úgy hogy az egyént az általános mámor akarata ellenére is megittasította. Egy történet, melyet Szent Ágoston beszél el, igen tanulságos bizonyíték a fenti állítás helyességére. Szent Ágoston egyik barátja, kinek Alypius volt a neve, igen jó erkölcsű fiatal ember, Rómában jogot tanult. Egy napon néhány barátjával találkozott, akik őt vonakodása ellenére is magukkal vitték az amfiteátrumba. Alypius keresztény volt, minduntalan azt mondta barátjainak, hogy testét ugyan oda vihetik, de lelkét nem s behunyt szemmel fog a színházban ülni. Amit magában feltett, azt eleinte meg is tette. De amidőn borzasztó kiáltozás hangzott fel, kíváncsiságból kinyitotta szemeit. És Szent Ágoston azt mondja, hogy Alypius lelke mélyebben sebesült meg, mint annak a teste, akit látni vágyott és siralmasabban roskadt össze, mint az, akinek összerogyásakor a közönség ujongásra kitört. Mert a vér láttára magába szívta az embertelenséget s már nem fordult többé el, sőt ellenkezőleg feszült figyelemmel kísérte a játékot s megittasodott a véres gyönyörtől. Figyelt, kiáltott és azzal az őrültséggel távozott, amely őt aztán visszatérésre ösztönözte. Bármennyire távol állanak is a spanyol bikaviadalok az amfiteátrum színi játékaitól pompa, nagyszerűség és izgató hatás tekintetében, mégis alkalmasak arra, hogy fogalmat nyerjünk belőlük azoknak hatásáról. Már a római amfiteátrum módjára épített, emberekkel tele »Corrida de toros« látványa is megkapó. Prosper Merimée a bikaviadalok vonzóerejét ellenállhatatlannak mondja és bevallja, hogy őt egy tragédia sem érdekelte annyira, mint a bikaviadalok, s hogy ezért Spanyolországban való tartózkodása alatt egy bikaviadalt sem mulasztott AZ ÚJSÁG 1904. junius 2. -r"n- L ~'r:" ■ ■ -fTirU' ' J-.-..»"' WI'JH ■■■ ........mr' volna el és hogy azokat a véres harczokat fölébe helyezi azoknak, a melyekben a küzdők veszedelme majdnem teljesen megszűnik az által, hogy a bikák szarvaira golyókat tesznek. H. INNEN-ONNAN. tt A koronás király. London utczáin néhány nap óta egy nyugat-afrikai király, Abeszkuta uralkodója látható, aki a mesebeli királyok módjára fején aranykoronával utazik és megérkezése alkalmával a pályaudvaron, valamint az utczákon kocsikázva, így mutatkozott London népének. Valahányszor selyemruhában és koronás fővel megjelenik nyilvános helyeken, viharos tapssal fogadják. Az afrikai uralkodó európai útjának czélja már kevésbé romantikus, mint föllépése. A király buzgó és ügyes gyapottermelő és birodalmának gyapotfejtéséből teljes mintagyűjteményt hozott magával, amelylyel fel fogja keresni Bradford, Manchester és Liverpool gyárosait. Ez különös hirdetés. A párisi Quartiert Latin egy obskúrus képkereskedőjének kirakatában ez a hirdetés olvasható: »Eladó egy tájkép. Hossza hét méter, szélessége két méter hasz centiméter. Olajfestékkel új vászonra van festve. Művészi munka. Láthatók rajta: két pavilion; egy vízfelület; vízinövények; fa; egy kakas és egy tyúk (hamburgi fajta); egy tarka papagáj alacsony bokron; egy úszó újfundlandi kutya; egy kia halom; a messzeségben magas hegyek, melyek fölött a nap tündököl; az ég tiszta és sötétkék; néhány csodaszép felhő. Az egyik hegyen egy régi várlak romjai láthatók. A tájkép elsőrangú műremek. Tíz frank előzetes beküldésére portómentesen küldjük el. Részletesebb adatok ez üzletben tudhatók meg itt Gluck vagy Glück? Az Orpheus, Alceste, Iphigenia Aulisban operák szerzőjének, a XVIII. század nagy német komponistájának nevét még legbuzgóbb hívei is kétféleképpen ejtik ki: ki Glucknak, ki Glück-nek. Julien Tiersot, franczia zenetörténetíró a párisi konzervatórium könyv- ég irattárában kutatott adatok után, melyekkel a vitás kérdést eldönthesse. Végignézte Gluck összes nyomtatásban megjelent zeneműveit és megállapította, hogy sem a franczia, sem a német nyelvű kiadványokon egyetlenegy esetben sem szerepel az n betű fölött a két pont. Ezután a kéziratokat vette sorra. Glucknak számos levelét olvasta el s a zeneszerző is mindenütt a-val írta nevét, soha a-vel. Föltehető volna már most az az eshetőség, hogy mivel a francziában az ü hangok az u betűvel jelölik, a híres komponista nevét mégis Gliick-nek ejtették, annál inkább, minthogy az átvizsgált leveleket mind franczia nyelven írta a zeneszerző, aki, mint ismeretes, német ember volt. Erre a föltevésre is meggyőző adatok cáfolnak rá. Tiersot ugyanis számos olyan nyomtatott zeneművön lapozott végig, amelyeken hihetőleg fonetikai helyesírással Gluck-nak (Glouck, Glouk) van írva a komponista neve. A híres Gluck—Piccini-ügy idejéből fenmaradt egy pamflet is. Ebben Geluk (Guelouque) gúnynéven szerepel Gluck. De még egy német tréfás mondás is azt tartja, hogy két pont akadályozza meg csak Gluck-ot abban, hogy neve szerencsét (Glück), Handelt pedig abban, hogy kereskedést (Handel) ne jelentsen. Mindezeknek az adatoknak és érveknek alapján Tiersot kétségtelennek vallja, hogy a nagy komponista nevét Gluck-nak írják és Gluck-nak is ejtik. Nem érdektelen, hogy amíg Tiersot annyi adatot felhord a »Gluck« alak érdekében, Paris azon utczájának czímtábláin, melyet az »Orpheus« szerzőjéről kereszteltek el, a »Gluck« név hivalkodik kétszer megpontozott u betűvel.