Az Ujság, 1904. szeptember/2 (2. évfolyam, 256-270. szám)

1904-09-16 / 256. szám

II. évfolyam. 256. szám Budapest, 1904. Péntek, szeptember 16. Előfizetési irak: Egész évre... 28 k. — ‹ Félévre ... _ 14 » — ‹ Negyedévre ...... 7 » — ‹ Egy hóra ... ... ... 2 » 40 ‹ Egyes szám ára 8 fillér. Vidéken 10 fillér.AZ ÚJSÁG SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Kerepesi­ út 54. sz. Telefon 86—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Kerepesi­ út 54. sz. Telefon 52-73. Megjelen minden nap, ünnep és vasárnap után is. ROVÁS: Az egyetemi év ünnepi megnyitásán magvas beszédek szoktak elhangzani. Ne vegyék azonban tiszteletlenségnek a le- és föllépő rektor és dékán urak, ha nyilatkoza­taiknak több értéket tulajdonítunk, mint fon­tosságot. Felszólalásuk ugyanis hagyományos, azaz: nekik muszáj beszélniük, mert illik beszélniük. Ez a kényszerűség pedig nem jár mindig együtt a beszédek igazi etikai alap­jával, a belső szükségérzettel s a külső viszonyok által való megokoltsággal.Így a nagy értékű rektori beszédeknek még abszolút peda­gógiai jelentőséget sem tulajdoníthatunk, mert az egyetem fennállása óta sok ilyen beszédet mondtak, de túlzott hódolat, a mellett lehe­tetlenség is volna állítani, hogy ugyanannyi igazságot is mondtak volna. Ezekben a beszé­dekben inkább a nagytekintélyű tudós tanár urak egyénisége tükröződik vissza s nyilat­kozatuknak nagyobb az irodalmi, mint az aktuális becse. Ezért nem is tudjuk a modernitás szent nevében megindítani a harczot az uj rektor­nak — mi tagadás benne — kissé retrográd irányú beszéde ellen. Demkó György teoló­gus tanár, a­kinek a tudományról megvannak a maga teológiai nézetei. Ez csak természe­tes, valamint természetes az is, hogy rektor­nak megválasztatván, nem szűnhetett meg teológusán gondolkodni. Neki a tudományról, az igazságról, a tanításról más fogalmai nem lehetnek, mint vannak s mint becsületes ember uj helyéről sem hirdethet más tant, mint azt, melyet igaznak vall. Természetes azonban, hogy viszont ő sem kívánhatja sem a profán társadalomtól, sem profán egyetemi kollégáitól, hogy ők is másképp gondolkod­janak és cselekedjenek, csupán azért, mivel az idei rektor a teológiai fakultás dísze. * Szeptember 16-ika évfordulója a chlopy-i hadparancsnak. A dátumot nem mi tartottuk evidencziában, hanem a függetlenkedő újsá­gok. Nyilván nagyon megtetszett nekik, s idővel nemzeti ünnepet akarnak belőle csi­nálni. Ma valamelyik krajczáros újságban a lóverseny-istállók és a bookmakerek üzelmei felől nagy szakjártassággal nyilt levelez egy­­ asztalosmester. Az Isten éltesse majsztram uramat, de mi köze ezekhez a nagyúri hun­­czutságokhoz ? Mit szólna hozzá, hogyha holnap a gyaluforgácscsal, vagy a furnirral űzött visszaélésekről ima újságczikket a Jockey-Club valamelyik matadora? —­­Hát tislérmajsztram azt mondaná hozzá, hogy a nagyuraknak semmi közük az ő szakmájához, de neki igenis van köze a lóversenyekhez, mert igen sok pénze úszott már el azokon. Azt a sok pénzt kétségkívül okosabb lett volna jóravaló deszkakészletbe fektetni. Mert tessék elhinni, a magyar ipar inkább virulna fel, ha mesterembereinknek semmi gondjuk sem volna a lóversenyekre, mint ha a közös vámterületen kívül a turi-csalafintaságok a legnagyobb bajuk. Hiba volna egyetlen lel­kes sport-asztalosmester után ítélni meg általában a magyar iparosokat. De nem hiba, ha azt állítjuk, hogy a magyar ipar pangá­sának olyan okai is vannak, a­melyeken a szakmához való komolyabb ragaszkodás se­gíthetne, nem pedig az önálló vámterület. K­ök gyermekek. Irta Kozma Andor. — János, maga csak egy faczér pinczér, azonkívül be is van rúgva. Mindazonáltal " embertársam, régi ismerősöm s engem érde­kel. Jobban, mint az a báró Barázdabillegető, a ki magát pofonütötte s állásából is kihib­­bantotta. Még­sem tanácslom, hogy a bárót beperelje. Ő affajta elsőrangú ember, a kinek hozományigényes szerelmeiről sekély regé­nyeket és megható színdarabokat írnak, s a kinek az utczasarkokon minden rendőr szalu­tál. Szóval, hatalmas. Maga nem sokra megy vele. S még ha menne is, úgy tudom, azt a bizonyos öt forintot, a mi a porlevesnek meg­­­­szokott törvényes váltsága, nem maga kapná, hanem valami szegényalap. Azt hát úgy sem ihatná el. — De nagyságos úr, — felesé János, kissé inogva letiport sarkán — hát akkor mit csinálhatok a becsületemért? — Legfeljebb visszaütheti a bárót. — Akkor verne csak el igazán! — Én is azt hiszem. Legokosabb, ha zsebre rakja a pofont. Sőt, ha el is tagadja. — Nem tagadom el, mert igaz. — Jól van János. Maga a régi becsüle­tes ember. — A szállodások, főpinczérek, korcsmá­­rosok mégis azt mondják, haszontalan gaz­ember vagyok. — Üzletük szempontjából igazuk is le­het. De én általános szempontból megnyug­tathatom a­felől, hogy derék ember. Csak­hogy nem bír magával. Mindig iszik, kártyá­zik, korhelykedik. Szegény János bánatosan sóhajtott: - Haj, haj! E sóhajban arról tett vallomást, hogy szó szerint úgy van, a­hogy én mondom, de ő nem tehet róla. Az Isten nem adott, neki erőt, hogy ellenálljon az ördögi készteté­seknek. Bizony nem adott. Húsz esztendőn át követtem János sorsát. Ismertem már őt mint borfint, aztán figyelemmel kísértem étel­hordós pályáján. Ügyes, szorgalmas, igen be­csületes pinczér volt, de mihelyest néhány forintot érzett a zsebében, futott inni. Egy­két kortytól is rögtön berúgott. Ha már be­rúgott, bevette magát valami gaz lebujba, a­hol a pénzét rendesen az utolsó garasig el­szedték tőle a hamis kártyások. Ha olykor mégis maradt valamije, elszórta rut és rom­lott a n embereknek. Ezek kedvéért még a mes­terségéhez való­­szerszámot, a frakkját is minduntalan zálogba csapta, így természetes, hogy a­mi állást jó tulajdonságaival könnyen megszerzett, abból mindig hamarosan­­ el is kergették. Most már, végigpróbálván a ho­teloken kezdve az összes budapesti korcsmá­kat, még a zöldbelieket is, odajutott, hogy többé egyetlenegybe sem akarták visszavenni. Még tán hajópinczérnek bepártfogolhattam volna, de, úgy látszik, a víztől irtózott. Mert a­mikor erről beszéltem neki, így szólt: — Már akkor inkább elmegyek komfor­­tabb­­ kocsisnak. — Hát tud maga hajtani? Tud a lóhoz? — Nem én, kezét csókolom! De van egy kocsis barátom, az­ arra biztat. — Olyan könnyűnek találja az a kocsis­sorsot, hogy ilyen jó barátját is részeltetni akarja benne? — Azt mondja: nekem az megfelne! Neki ugyan nem felel meg, mert ő is faczér. — Hát ő mert faczér? — Mert nem tud megválni a Pumitól. — Mi az a Pumi? — Az ő kis kutyája. Azt nagyon sze­reti s csak olyan gazdához szegődnék, a­ki megengedi, hogy Pumit magával vigye a bakra. De azt a gazdák nem engedik, mert olyan kocsira nem minden vendég ül fel, a­melyiken kutya is van. Meg a rendőrök is szólnak a kutyáért. — Csodálatos barátja van magának, Já­nos. Miért ragaszkodik az annyira a Pumihoz ? — Mert megmentette az életét. — A Pumi a kocsisnak ? — Dehogy. A kocsis a Pumának. Nem volt a Puminak se adójegye, se szájkosara. Gazdátlan volt. A sintér kergette. Pumi nagyon szűkött és futott. Már a sinter majdnem el­kapta a dróthurokkal. Akkor arra hajtott a barátom s nagyon megszánta a szegény állatot. Hirtelen leugrott, elcsípte Pumit a sintér orra elől, fölpattant a bakra s elvágtatott vele. A sintér nem tudta a kocsiszámot sem elolvasni. Tán még most is ott áll s néz utánuk buta pofával. Azóta a barátom annyira összeszokott a Pumival, hogy élni sem tud nélküle. Most is velünk van. Várnak rám lenn az utczán. Lapunk mai száma 28 oldal. Egyetemeink. Megnyílt az új tanév a szokásos szertartásokkal, a szokásos három be­széd elmondásával. E helyen tőlük füg­getlenül akarunk szólni arról a kérdés­ről, melyet a közoktatásügyi miniszter is felvetett a költségvetés tárgyalása alkalmából. Kevés az egyetemünk, csak kettő van, tehát épp annyi, mint Romániának. Pedig ugy­e­bár, mi műveltebbek va­gyunk és nagyobbak is, mint Románia? Ráth Zoltánnak, az elhunyt derék statisz­tikusnak szavait idézve: »akár a nyu­gati, akár a keleti szomszédunkhoz mér­jük magunkat, Magyarországon, hogy az arány egy legyen, 5—6 egyetemnek kell lennie«. S miért nincs? Mindenki tudja s mindenki hirtelen rá is mondja: nincs pénzünk. Azt hinné az ember, hogy mesés összegek előteremtéséről van szó. Pedig nem úgy van. Esterházy Sándor dr., a »Kassai Egyetem« czímű kitűnő emlék­könyvben ezt írja: »A kassai egyetem kérdése abban áll, hogy az állam Kas­sán körülbelől nyolc­van—százezer ko­rona évi kiadással egy bölcsészeti kart állít, melylyel kapcsolatba hozatván az itt már meglevő teológiai, jog- és állam­­tudományi kar és a gazdasági taninté­zet: megalakul az egyetem­. Volna tehát harmadik egyetemünk száz-, de mondjuk kétszázezer korona évi költségtöbblet árán, mert tekintetbe akarjuk venni a személyi és dologi kiadások szükséges emelkedését is. Ez kis egyetem volna e négy karral, de orvosi kar nélkül. Mind­

Next