Az Ujság, 1904. szeptember/2 (2. évfolyam, 256-270. szám)

1904-09-16 / 256. szám

i fogva ugyan alkalmas, de harmadik személyek tulajdonát képező területtel nem rendelkezhetnek s minthogy a szabályrendelet a közrakodót úgyis csak lehetőleg követeli, minden a régiben marad­hat s tűzvész esetén az épületekkel együtt — mint eddig — jövőben is mindennek tönkre kell mennie. Ezen okoskodás a logika szempontjából nem is olyan rossz és helytelen, mint maga az idézett szabályrendelet szövegezése és ebben rejlik a szer­fölött visszás állapotnak valódi és egyetlen oka. Helytelenül kötelezi ugyanis az idézett »tűz­­rendőri szabályrendelet« a községi képviselőtestü­leteket gondoskodni arról, hogy a takarmány és a többi készletek részére lehetőleg a községen kívül helyeket keressenek, mert erre alkalmas hely mindenhol van, s ennek megszerzése lefelebb a birtokviszonyok folytán nehézségekbe ütközhetik ugyan, de mindenhol keresztülvihető. Az 1881. évi XLI. a kisajátításról szóló tör­­vényczikk ugyanis megszüntette már régen az, 1868-iki törvényhozás azon anomáliáját, mely sze­rint a kisajátítási jog községi közérdekű ügyek­ben a főváros kiváltságát képezte és kiterjesztette ezen jogot a községi élet fejlesztése, a haladás intézményeinek a vidéken leendő terjedése és fel­virágoztatása érdekében a legutolsó kis községre is. Az idézett törvény 2. §-a szerint községek­ben is közérdekből helye van a kisajátításnak közterek nyitására, s miután kétséget nem szen­ved, hogy a kérdéses közrakodók kijelölése a köz­ségi közérdekek egyik legfontosabbika, azoknak létesítése a megyei szabályrendeletben kötelezőn­, és nem feltételesen lett volna elrendelendő. Ilyen kötelező rendelkezés annál szüksége­sebb, mert a nyomásos gazdálkodást gyakorló községek száma évről-évre csökken és az 1894. évi XII. a mezőgazdaságról szóló törvényczikk nemcsak előmozdítja ezt a csökkenést, hanem tel­jesen lehetetlenné teszi, hogy a nyomásos gazdál­kodás oly községekben, a­hol még soha sem volt gyakorlatban, behozatnék, vagy ha volt is, de utóbb meg lett szüntetve, újra rendszeresíttetnék. Fő érve ugyanis a mezőgazdasági törvénynek, hogy mezei földbirtokát a törvény korlátai között gazdaságilag mindenki szabadon használhassa. En­nélfogva a nyomásos gazdálkodás a törvény 2-ik §-a szerint még ott is, a­hol 1895-ig gyakorlat­ban­­volt, az érdekelt birtokosságra kötelezőleg csak akkor folytatható, ha azt ennek kétharmad többsége kívánja. A 4. és 5. §§. szerint pedig oly közgyűlési határozat, melyben a birtokosságnak birtokarány szerint számított kétharmad többsége a nyomásos gazdálkodás megszüntetését, illetve a szabad gazdálkodást kimondja, többé egyáltalán már soha meg nem változtatható. Belügyminiszterünk, gróf Tisza István is szerezte már az ország minden részéből hozzáér­kezett jelentésekből azon szomorú tapasztalatot, hogy a sajnos nap-nap után előforduló, egész fal­vakat elpusztító és a lakosság legnagyobb részét nyomorba juttató tűzvészek legtöbb esetben abból keletkeznek, hogy az élet a községek belterületén felhalmozta­tik. Ennek folytán ki is adta a 74.288/904. számú rendeletét, melyben valamennyi vármegye és városi törvényhatóság első tisztviselőit fel­hívja, hogy egyebek között különösen a takar­mány és szalmás gabonatermés elhelyezésére és ez utóbbi elcséplésére vonatkozó szabályrendeleti rendelkezéseknek pontosabb betartását a legébereb­­ben ellenőrizzék és ellenőriztessék. De mit használ mindez, ha a szabályrende­letekben imperatív rendelkezés nincs? Mindazonáltal megtették az illető hatósági közegek a miniszteri rendelet folytán saját hatás­­körükben a hasonértelmű intézkedéseket, de azok eredménye az adott viszonyok között csak a me­gyéknél egy új rendelet szerkesztése, leírása, összeegyeztetése, kiadása és iktatása, a szolgabírói hivatalokban szintén iktatás és számos kiadás, a községeknél ujabbi iktatás és itt-ott talán a köz­gyűlésen való felolvasás is, de a szalmás gabona azért is oda vándorol, a hová előbb és tűzrendé­szetünk szánalmas állapotain mi sem változott. Mind a régiben maradt s midőn miniszter és al­ispán a termesztményeknek a községek belterüle­tén való felhalmozását a legkeményebben fogal­mazott rendeletekben tiltják, behordják a gazdák legtöbb községben ez idén is szalmás gabnájukat épp oly vígan Udvarukra, mint eddig s a vidéki közigazgatási hatóság és a falusi gazda azért egy­formán nyugodt. Az előbbi a szigorú rendelet ki­adásával kötelességét teljesítette, az utóbbi pedig szalmáját oly térre nem viheti, a­mely nincs, ha azt el is rendelik. De egy hatása mégis van e »more patria«­­nak: a köznép lelkében ez által legalább az a meggyőződés tápláltatik, hogy nálunk az ember a­nélkül is meglehet, hogy a hatósági intézkedé­seket tiszteletben tartaná. A kérdés pedig megoldható az által, hogy a tűzrendészeti szabályzat oly községeket, a­hol szalmás gabona stb. lerakodására alkalmas hely m­ás módon a községen kívül nem létesíthető, arra kötelezi, hogy az ehhez szükséges területnek ki­sajátítás utján leendő megszerzése, végett az 1881. évi XLI. t.-cz. 2. §-a alapján az eljárást bizonyos rövid határidő alatt inditsák meg. Ez által a község törzsvagyona csorbítást még ott sem szenvedne, a­hol az alkalmas terü­let csakugyan csak kisajátítás útján szerezhető meg, mert a biróilag megállapítandó méltányos vételár kiadása a megvett terület értékével ki­egyenlítődik. De remélhető, hogy az illető helyek jelenlegi tulajdonosai, tekintettel az elérendő czél közérdekű voltára, a szükséges területeket a köz­ségnek, a­hol csak lehet, csere útján vagy a­hol ez lehetetlen, szabad egyezkedés útján méltányo­­­­san átengednék. Mindezeknél fogva kétségtelennek mutatko­zik, hogy a megelőző tűzrendészetünk tovább­fejlesztése nemcsak szükséges, hanem az könnyen kivihető is. S miután belügyminiszterünk, gróf Tisza István a dolog iránt már érdeklődött, az is kétsígtélén, hogy a nemzeti vagyonosodásnak ezen egy fontos kérdése nemsokára üdvös Meg­oldást nyer, hogy ezek az életükkel­ rosszul sáfárkodtak, felmerül azonban az Örök Igazság előtt a kérdés:­volt-e bennük gonosz akarat? Akarat ? Hisz e szegényeknek egyáltalán nem volt akaratuk. Tettek-e rosszat ? Ki beszél tettről ? Hisz e szegényeknek egyáltalán nem volt tetterejük. Igenis, maga a Legfőbb Bölcseség zavar­tan tűnődik: vájjon csakugyan Ádámtól és Évától eredő emberek voltak-e ezek ? Hihető-e, hogy ezeknek őse is evett volna valaha a jó és gonosz tudás fájának gyümölcséből? Hisz ezek egy perczre sem voltak urai sem jó, sem rossz elhatározásuknak. Ezek egyáltalán nem határozták el magukat soha semmire. Egy-egy sorshullám belökte őket az életbe s ringatta, taszigálta vaktában ide és oda, mint a tenger árja a beleesett bodzafa­darabot. S megszólal sok töprengés után a Nagy ítéletmondó: — A vallás és az erkölcs minden sza­bályai egészen másforma lényekre készültek. Mint alkalmazzam azokat ezekre? Én nem tudom, mit csináljunk velük. A mire János, ki, mert valamikor pin­­ezár vett, hármuk kieti a legjobb szájú, el­csodálkozva így felel: .— Nem-e? . . . Pedig nemcsak mi hár­man voltunk a földön ilyenek, hanem irtóz­­tató sokan. AZ UJSA. Péntek, szeptember 16. KÜLFÖLD. A bolgár fejedelem bécsi látogatása. Ferdinánd fejedelem szives fogadása uralko­dónk részéről — a­mint az jogosan föltéte­lezhető volt — nagyon kedvező benyomást keltett Bolgárországban. Szófiából sürgönyzik lapunknak, hogy az ottani politikai körök nagy jelentőséget tulajdonítanak a fejedelem bécsi látogatásának. Hasonló értelemben írnak a tekintélyes szófiai újságok, a­melyek kifej­tik, hogy a fejedelem megtisztelése az egész ország megtisztelése: ez őszinte örömmel és megelégedéssel tölti el a nemzetet, a­mely hálás Magyarország és Ausztria uralkodójának a fejedelem barátságos fogadásáért. A szófiai újságok szerint a bécsi látogatás politikai jelen­tősége abban keresendő, hogy Ferencz József, az egész világtól tisztelt uralkodó meggyőződött arról, hogy Bulgária Ferdinánd fejedelem kor­mánya a fajta léke és a haladás eleme. Magyar­­ország és Ausztria egyebet nem is kívánnak Bolgárországtól, mint hogy a kalandokat kerülve, saját javának előmozdításán munkál­kodjék. Mi is örömmel és megelégedéssel­ fogjuk fogadni, ha a bolgárok felismerik és értéke szerint méltányolják külügyi hivatalunknak ezt az önzetlen balkánfélszigeti politikáját. Reméljük, hogy ebben nem fogják megaka­dályozni őket az orosz sajtó egy részének botor és rosszhiszemű kifakadásai. Mert csak botornak és rosszhiszeműnek mondhatjuk egyes pétervári újságoknak azt az igyekezetét, hogy a bolgár fejedelem bécsi fogadását úgy tün­tessék fel, mintha az Oroszország ellen irányuló sakkhúzás és a magyar-osztrák-orosz megegye­zés megsértése volna. A román miniszterelnök a királynál. Ő felsége — mint lapunknak Bécsből táv­iratilag jelentik — ma külön kihallgatáson fogadta Sturdza román miniszterelnököt. Császárok találkozása. Szkiernevicze a czáz lengyelországi vadászkastélya, a­mely híressé vált az 1884. évi három­ császár talál­kozás révén. Ennek az egykori dicsőségnek fénye verődik vissza egy krakkói lengyel újság jelentésében, a­mely szerint Szkiernevicze új­ból császártalálkozás színhelye lesz. Úgy mint akkor, húsz évvel ezelőtt, most is a német császár és a czár találkoznának ott. Sőt terv­ben lett volna fölséges urunknak odautazása is, a­mi azonban elmarad, tekintettel Ferencz József magas korára. Ez a részlet a teljes valószínűtlenség bélyegét viseli magán. Az angol király bécsi látogatásának viszonzása (London helyett) Marienbadban azon végleges elhatározás alapján történt, hogy királyunk külföldi utazás fáradalmainak többé nem fogja kitenni magát. Ilyen körülmények között arról sem lehetett komolyan szó, hogy Szkjerneviczébe utazzék. Egyáltalá­ban az egész találkozási hírről csak föntar­­tással vehetünk tudomást, mindaddig a­míg hiteles helyről megerősítést nem nyer. Még pedig azért, mert a czár találkozása bármely nagyhatalom uralkodójával a keletázsiai há­ború jelen stádiumában bő táplálékot adna annak a híresztelésnek, hogy Oroszország támogatást vagy közvetítést keres. Ezen lát­szat fölkeltése pedig alig lehet czélja akár a czárnak, akár a pétervári kormánynak. A maczedóniai főfelügyelő. A minap már megírtuk, hogy Husszein Hilmi basa macze­dóniai reform-főfelügyelő legközelebb őszi szék­helyére , Üszkükbe utazik. Ma erre vonat­kozólag Konstantinápolyból azt sürgönyzik lapunknak, hogy a főfelügyelő, valamint a melléje adott magyar-osztrák és orosz pol­gári ügynökök Monasztirból, jelenlegi szék­helyükről, néhány napra Szalonikibe mennek, és csak azután utaznak több havi tartózko­dásra Üszkükbe. Kréta sorsa. György görög királyi her­­czeg, ki­étai főbiztos tudvalevőleg körúton van, hogy a hatalmasságoktól kieszközölje Kréta bekebelezését Görögországba. A her­­czeg lemondásával fenyegetőzik arra az esetre, ha fáradozása sikertelen maradna. Már­pedig sikerre nincsen kilátása, mert a hatal­masságok ez idő szerint hallani sem akarnak a kelet-európai status quo megbontásáról. Még a görög király és kormánya is ellenzik, hogy mostanság erőszakolják a bekebelezést. Ez az ellenzés abban is kifejezésre jutott, hogy

Next