Az Ujság, 1904. szeptember/2 (2. évfolyam, 256-270. szám)
1904-09-16 / 256. szám
i fogva ugyan alkalmas, de harmadik személyek tulajdonát képező területtel nem rendelkezhetnek s minthogy a szabályrendelet a közrakodót úgyis csak lehetőleg követeli, minden a régiben maradhat s tűzvész esetén az épületekkel együtt — mint eddig — jövőben is mindennek tönkre kell mennie. Ezen okoskodás a logika szempontjából nem is olyan rossz és helytelen, mint maga az idézett szabályrendelet szövegezése és ebben rejlik a szerfölött visszás állapotnak valódi és egyetlen oka. Helytelenül kötelezi ugyanis az idézett »tűzrendőri szabályrendelet« a községi képviselőtestületeket gondoskodni arról, hogy a takarmány és a többi készletek részére lehetőleg a községen kívül helyeket keressenek, mert erre alkalmas hely mindenhol van, s ennek megszerzése lefelebb a birtokviszonyok folytán nehézségekbe ütközhetik ugyan, de mindenhol keresztülvihető. Az 1881. évi XLI. a kisajátításról szóló törvényczikk ugyanis megszüntette már régen az, 1868-iki törvényhozás azon anomáliáját, mely szerint a kisajátítási jog községi közérdekű ügyekben a főváros kiváltságát képezte és kiterjesztette ezen jogot a községi élet fejlesztése, a haladás intézményeinek a vidéken leendő terjedése és felvirágoztatása érdekében a legutolsó kis községre is. Az idézett törvény 2. §-a szerint községekben is közérdekből helye van a kisajátításnak közterek nyitására, s miután kétséget nem szenved, hogy a kérdéses közrakodók kijelölése a községi közérdekek egyik legfontosabbika, azoknak létesítése a megyei szabályrendeletben kötelezőn, és nem feltételesen lett volna elrendelendő. Ilyen kötelező rendelkezés annál szükségesebb, mert a nyomásos gazdálkodást gyakorló községek száma évről-évre csökken és az 1894. évi XII. a mezőgazdaságról szóló törvényczikk nemcsak előmozdítja ezt a csökkenést, hanem teljesen lehetetlenné teszi, hogy a nyomásos gazdálkodás oly községekben, ahol még soha sem volt gyakorlatban, behozatnék, vagy ha volt is, de utóbb meg lett szüntetve, újra rendszeresíttetnék. Fő érve ugyanis a mezőgazdasági törvénynek, hogy mezei földbirtokát a törvény korlátai között gazdaságilag mindenki szabadon használhassa. Ennélfogva a nyomásos gazdálkodás a törvény 2-ik §-a szerint még ott is, ahol 1895-ig gyakorlatbanvolt, az érdekelt birtokosságra kötelezőleg csak akkor folytatható, ha azt ennek kétharmad többsége kívánja. A 4. és 5. §§. szerint pedig oly közgyűlési határozat, melyben a birtokosságnak birtokarány szerint számított kétharmad többsége a nyomásos gazdálkodás megszüntetését, illetve a szabad gazdálkodást kimondja, többé egyáltalán már soha meg nem változtatható. Belügyminiszterünk, gróf Tisza István is szerezte már az ország minden részéből hozzáérkezett jelentésekből azon szomorú tapasztalatot, hogy a sajnos nap-nap után előforduló, egész falvakat elpusztító és a lakosság legnagyobb részét nyomorba juttató tűzvészek legtöbb esetben abból keletkeznek, hogy az élet a községek belterületén felhalmoztatik. Ennek folytán ki is adta a 74.288/904. számú rendeletét, melyben valamennyi vármegye és városi törvényhatóság első tisztviselőit felhívja, hogy egyebek között különösen a takarmány és szalmás gabonatermés elhelyezésére és ez utóbbi elcséplésére vonatkozó szabályrendeleti rendelkezéseknek pontosabb betartását a legéberebben ellenőrizzék és ellenőriztessék. De mit használ mindez, ha a szabályrendeletekben imperatív rendelkezés nincs? Mindazonáltal megtették az illető hatósági közegek a miniszteri rendelet folytán saját hatáskörükben a hasonértelmű intézkedéseket, de azok eredménye az adott viszonyok között csak a megyéknél egy új rendelet szerkesztése, leírása, összeegyeztetése, kiadása és iktatása, a szolgabírói hivatalokban szintén iktatás és számos kiadás, a községeknél ujabbi iktatás és itt-ott talán a közgyűlésen való felolvasás is, de a szalmás gabona azért is oda vándorol, a hová előbb és tűzrendészetünk szánalmas állapotain mi sem változott. Mind a régiben maradt s midőn miniszter és alispán a termesztményeknek a községek belterületén való felhalmozását a legkeményebben fogalmazott rendeletekben tiltják, behordják a gazdák legtöbb községben ez idén is szalmás gabnájukat épp oly vígan Udvarukra, mint eddig s a vidéki közigazgatási hatóság és a falusi gazda azért egyformán nyugodt. Az előbbi a szigorú rendelet kiadásával kötelességét teljesítette, az utóbbi pedig szalmáját oly térre nem viheti, amely nincs, ha azt el is rendelik. De egy hatása mégis van e »more patria«nak: a köznép lelkében ez által legalább az a meggyőződés tápláltatik, hogy nálunk az ember anélkül is meglehet, hogy a hatósági intézkedéseket tiszteletben tartaná. A kérdés pedig megoldható az által, hogy a tűzrendészeti szabályzat oly községeket, ahol szalmás gabona stb. lerakodására alkalmas hely más módon a községen kívül nem létesíthető, arra kötelezi, hogy az ehhez szükséges területnek kisajátítás utján leendő megszerzése, végett az 1881. évi XLI. t.-cz. 2. §-a alapján az eljárást bizonyos rövid határidő alatt inditsák meg. Ez által a község törzsvagyona csorbítást még ott sem szenvedne, ahol az alkalmas terület csakugyan csak kisajátítás útján szerezhető meg, mert a biróilag megállapítandó méltányos vételár kiadása a megvett terület értékével kiegyenlítődik. De remélhető, hogy az illető helyek jelenlegi tulajdonosai, tekintettel az elérendő czél közérdekű voltára, a szükséges területeket a községnek, ahol csak lehet, csere útján vagy ahol ez lehetetlen, szabad egyezkedés útján méltányosan átengednék. Mindezeknél fogva kétségtelennek mutatkozik, hogy a megelőző tűzrendészetünk továbbfejlesztése nemcsak szükséges, hanem az könnyen kivihető is. S miután belügyminiszterünk, gróf Tisza István a dolog iránt már érdeklődött, az is kétsígtélén, hogy a nemzeti vagyonosodásnak ezen egy fontos kérdése nemsokára üdvös Megoldást nyer, hogy ezek az életükkel rosszul sáfárkodtak, felmerül azonban az Örök Igazság előtt a kérdés:volt-e bennük gonosz akarat? Akarat ? Hisz e szegényeknek egyáltalán nem volt akaratuk. Tettek-e rosszat ? Ki beszél tettről ? Hisz e szegényeknek egyáltalán nem volt tetterejük. Igenis, maga a Legfőbb Bölcseség zavartan tűnődik: vájjon csakugyan Ádámtól és Évától eredő emberek voltak-e ezek ? Hihető-e, hogy ezeknek őse is evett volna valaha a jó és gonosz tudás fájának gyümölcséből? Hisz ezek egy perczre sem voltak urai sem jó, sem rossz elhatározásuknak. Ezek egyáltalán nem határozták el magukat soha semmire. Egy-egy sorshullám belökte őket az életbe s ringatta, taszigálta vaktában ide és oda, mint a tenger árja a beleesett bodzafadarabot. S megszólal sok töprengés után a Nagy ítéletmondó: — A vallás és az erkölcs minden szabályai egészen másforma lényekre készültek. Mint alkalmazzam azokat ezekre? Én nem tudom, mit csináljunk velük. A mire János, ki, mert valamikor pinezár vett, hármuk kieti a legjobb szájú, elcsodálkozva így felel: .— Nem-e? . . . Pedig nemcsak mi hárman voltunk a földön ilyenek, hanem irtóztató sokan. AZ UJSA. Péntek, szeptember 16. KÜLFÖLD. A bolgár fejedelem bécsi látogatása. Ferdinánd fejedelem szives fogadása uralkodónk részéről — amint az jogosan föltételezhető volt — nagyon kedvező benyomást keltett Bolgárországban. Szófiából sürgönyzik lapunknak, hogy az ottani politikai körök nagy jelentőséget tulajdonítanak a fejedelem bécsi látogatásának. Hasonló értelemben írnak a tekintélyes szófiai újságok, amelyek kifejtik, hogy a fejedelem megtisztelése az egész ország megtisztelése: ez őszinte örömmel és megelégedéssel tölti el a nemzetet, amely hálás Magyarország és Ausztria uralkodójának a fejedelem barátságos fogadásáért. A szófiai újságok szerint a bécsi látogatás politikai jelentősége abban keresendő, hogy Ferencz József, az egész világtól tisztelt uralkodó meggyőződött arról, hogy Bulgária Ferdinánd fejedelem kormánya a fajta léke és a haladás eleme. Magyarország és Ausztria egyebet nem is kívánnak Bolgárországtól, mint hogy a kalandokat kerülve, saját javának előmozdításán munkálkodjék. Mi is örömmel és megelégedéssel fogjuk fogadni, ha a bolgárok felismerik és értéke szerint méltányolják külügyi hivatalunknak ezt az önzetlen balkánfélszigeti politikáját. Reméljük, hogy ebben nem fogják megakadályozni őket az orosz sajtó egy részének botor és rosszhiszemű kifakadásai. Mert csak botornak és rosszhiszeműnek mondhatjuk egyes pétervári újságoknak azt az igyekezetét, hogy a bolgár fejedelem bécsi fogadását úgy tüntessék fel, mintha az Oroszország ellen irányuló sakkhúzás és a magyar-osztrák-orosz megegyezés megsértése volna. A román miniszterelnök a királynál. Ő felsége — mint lapunknak Bécsből táviratilag jelentik — ma külön kihallgatáson fogadta Sturdza román miniszterelnököt. Császárok találkozása. Szkiernevicze a czáz lengyelországi vadászkastélya, amely híressé vált az 1884. évi három császár találkozás révén. Ennek az egykori dicsőségnek fénye verődik vissza egy krakkói lengyel újság jelentésében, amely szerint Szkiernevicze újból császártalálkozás színhelye lesz. Úgy mint akkor, húsz évvel ezelőtt, most is a német császár és a czár találkoznának ott. Sőt tervben lett volna fölséges urunknak odautazása is, ami azonban elmarad, tekintettel Ferencz József magas korára. Ez a részlet a teljes valószínűtlenség bélyegét viseli magán. Az angol király bécsi látogatásának viszonzása (London helyett) Marienbadban azon végleges elhatározás alapján történt, hogy királyunk külföldi utazás fáradalmainak többé nem fogja kitenni magát. Ilyen körülmények között arról sem lehetett komolyan szó, hogy Szkjerneviczébe utazzék. Egyáltalában az egész találkozási hírről csak föntartással vehetünk tudomást, mindaddig amíg hiteles helyről megerősítést nem nyer. Még pedig azért, mert a czár találkozása bármely nagyhatalom uralkodójával a keletázsiai háború jelen stádiumában bő táplálékot adna annak a híresztelésnek, hogy Oroszország támogatást vagy közvetítést keres. Ezen látszat fölkeltése pedig alig lehet czélja akár a czárnak, akár a pétervári kormánynak. A maczedóniai főfelügyelő. A minap már megírtuk, hogy Husszein Hilmi basa maczedóniai reform-főfelügyelő legközelebb őszi székhelyére , Üszkükbe utazik. Ma erre vonatkozólag Konstantinápolyból azt sürgönyzik lapunknak, hogy a főfelügyelő, valamint a melléje adott magyar-osztrák és orosz polgári ügynökök Monasztirból, jelenlegi székhelyükről, néhány napra Szalonikibe mennek, és csak azután utaznak több havi tartózkodásra Üszkükbe. Kréta sorsa. György görög királyi herczeg, kiétai főbiztos tudvalevőleg körúton van, hogy a hatalmasságoktól kieszközölje Kréta bekebelezését Görögországba. A herczeg lemondásával fenyegetőzik arra az esetre, ha fáradozása sikertelen maradna. Márpedig sikerre nincsen kilátása, mert a hatalmasságok ez idő szerint hallani sem akarnak a kelet-európai status quo megbontásáról. Még a görög király és kormánya is ellenzik, hogy mostanság erőszakolják a bekebelezést. Ez az ellenzés abban is kifejezésre jutott, hogy