Az Ujság, 1905. november/1 (3. évfolyam, 304-318. szám)

1905-11-01 / 304. szám

Budapest, 119­5. III. évfolyam, 304. szám. Szerda, november 1 Előfizetési árak: Egész évre.. _ _ 28 k. — » Félévre _ ... ...... 14 » — » Negyedévre ...... 7 » — » Egy hóra ...___ 2 » 40 » Egyes szám ára 8 fillér. Vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Kerepesi­ út 54. 13. Telefon 88—16. KIADÓHIVATAL, Budapest, Kerepesi­ út 54. sz. Telefon 64-01-02-03. Hegjelen minden nap, Ünnep és vasárnap után is. ROVÁS. »Megszületett az uj konzervatív párt!« mondja Kristóffy a szabadelvű párt tegnapi értekezletéről s ebben igaza is van, nincs is. Ha a párt magatartását a kormány irreális radikali­tusához méri, akkor az igen­is kon­zervatív, a­hogy a gyorsvonat is crammogó csiga az istennyilához viszonyítva. De ha azt mondja, hogy a szabadelvű párt tegnap vál­toztatott valamit eddigi magatartásán, azaz : eddigi liberalizmusával szemben tegnap kon­zervatívvá lett, akkor nincs igaza. E kérdés­nél főleg az általános választójog jön számba. Nos, a szabadelvű pártnak mindig megvolt a maga választópolitikája, a­mely nem általá­nos és titkos jogról szólt. Ha tehát ma is ezt vallja s nem azt, a­mi Kristóffynak ju­tott eszébe, akkor nem esett inkonzekven­­cziába, mert a liberalizmus abszolúte nem kötelez, arra, hogy ha valakinek valami eszébe jut, akkor rögtön a magáévá tegye. Ha Kristóffy inkonzekvencziát keres, akkor meg­találhatja a függetlenségi pártnál, az új párt­­nál, de semmiképpen a szabadelvű pártnál. ''Ez nem változtat magán a politikai kérdésen, csak a stíluson. A szabadelvűpárt és a haladó­párt ellenfelek, ám mutassák ők meg, hogy argumentumokkal küzdenek egymás ellen, nem pedig invektívákkal. " A vezérlő­ bizottság határozott a főispáni beiktatásokról. Azaz nem, csak tiszteletteljes véleményt és ujjmutatást adott a megyéknek,­­ mert hiszen határozni nincs joga. Bravó, lőj ólai szent Ignácz! Aztán az ujjmutatást titokban tartja, s majd csak a megyék ta­nácskozásai elé fogja terjeszteni. Bravó, mon­sieur Tartuffe. Mert a vezérlő­ bizottság igenis határoz és a megyék engedelmeskednek. A­melyik nem teszi, proskribálva és megbélyegezve lesz. Aztán — megsúgjuk a nagy titkot — a vezérlő-bizottság azt határozta, hogy csak legyen installáczió, mert elvégre neki is át kellett látnia, hogy a főispán kinevezése a király joga, s ha nem iktatják be, akkor tör­vényes utasítást szegnek meg a vármegyék. Nehogy azonban ez a bevallás túlságosan le­hűtse a tüzesebb megyéket, hát ők csak ta­nácsolnak, azaz : értésére adj­ák a megyéknek, hogy ezt a tanácsot ne vegyék parancsnak s titokban tartják, hogy a tüzesebb megyék addig csak csinálják a tüzes stikliket. A ve­zérlő-bizottság akczeptálja a törvényes állás­pontot, mert ő maga nem akarja magát kom­promittálni, a megyéktől azonban nem bánj­a, ha megteszik, a­mit ő maga megtenni nem merészel. A vezérlő-bizottság mindig mások­kal végezteti azokat a dolgokat, a­melyek rizikóval járnak.* Vesztegetés? Már, tisztelt koalicziós urak, mindenki mondhatja ezt Fejérváry programm­­járól, csak önök nem. Hát önök mit csinál­tak ? Az egész koalicziós programm mi egyéb, mint vesztegetés ? A­mit a nemzetiségeknek ígérnek, belefoglalva a cseheket és lengyele­ket, mi egyéb vesztegetésnél ? S a­mit Apponyi úr ma az Obzor­ban a horvátoknak ígér, mi más, mint hasoncsúszó megveszte­getés ? A koalíczió körülnéz segítőtársak után. Még a fúrólyukba is bebújik, hátha akad ott czinczogó egér ? Annak is ígéri a macskák kiirtását. Apponyi úr a horvátoknak olyano­kat ír, a­miket eddig csak ők írtak a magya­roknak. Azt, hogy ők szentek és a magyarok komiszak. De csak eddig voltak komiszak, mert ezentúl a horvát testvérek mindent kapnak, a­mit csak kivonnak. Emlékezzék a tisztelt koalíczió, hogy a horvát költségvetést mivel ellenezték eddig ? Hogy a kormány gyáva és pénzzel tömi a horvátokat, a mel­lett nincs bátorsága megvédelmezni velük szemben a magyar állameszmét és a nemzeti lobogót. Ezentúl másképp lesz, mondja Ap­ponyi. Segítsék a koalícziót s a magyar állameszmére fütyülhetnek, a nemzeti lobogóra pedig nem kell fütyülni, mert az Horvát­országban nem fog alkalmatlankodni. Halál. írta Martin József. Fenséges, soha meg nem fejthető titok, hogy az önmozgással nem bíró öntudatlan anyag egyszerre csak megmozdul, millió éve­ken át eszük, csírázik, szaporodik, az ázalagon át az emberig öntudatos egyedekké válik, melyek szeretik, gyűlölik egymást, váltókat hamisítanak, háborút viselnek egymás ellen, minden elképzelhető szellemi téren mindenféle irány, rendszer és ideál szerint működnek, azután ismét lelketlen, mozgástalan anyaggá esnek szét. Ez a halál. A bölcs szerint csak átlénye­­gülés, átalakulás, egy új fejlődésnek a kezdete, a­mi azonban csak megnyugvást kereső ön­csalás. A bölcsnek lehet átlényegülés, de ne­kem, az egyednek a lehető legalaposabb halál. Lehet, hogy­ millió évekkel ezelőtt mint ázalag éltem a tengerekben, talán az a légy voltam, melyet Mohamed szultán a beteg sertésről el­hajtott, míg végre különféle madarakon, hüllő­kön s majmokon keresztül ugyanazok az ato­mok vagy több részük most emberi öntudattá magasodik bennem. Lehet az is, hogy ha mint ember elmúlok, a földön túl, az emberi érzések határán túl megfinomodott lényem és lénye­gem mint szellem él tovább, az embernél egy fokkal fejlődöttebb állapotban. Mindez meg­lehet, de sem az emberi létemet megelőző álla­potomról nincs tudatom, sem az elmúlás utáni állapotba mostani tudatomat át nem viszem. Magamat csalom meg tehát, mikor ma­gamra szuggerálom azt, hogy a halál volta­képp csak átalakulás s az elmúlás után is to­vább élek, akár egy eljövendő gazembernek vagy világ-gen­ének az agyában, akár mint asztrál lény, fönt az égi birodalmakban, hihe­tetlen magasságban az Adriai-tenger vízszintje fölött. És magamat csalom meg, mikor abban akarok megnyugvást találni, hogy a halál ha mást nem, hát meghozza a szent egyenlőséget. Tudom jól, hogy ötven vagy ötszázezer esztendő múlva, mikor majd alig méter magas emberkék járnak a földön, százszor és száz­szor tönkrement s megújult czivilizácziók után, Shakespeare könyveiből épp úgy nem marad meg semmi, mint az álmoskönyvekből. Elkö­­vetkezhetik újra a kőkorszak és jégkorszak, talán egy újabb vízözön is, s csak egy-egy rozsdás ekevas s mázatlan agyagfazék fog tanúskodni arról, hogy százezer évekkel az­előtt is éltek emberek e földön. Tudom­ jól, hogy egyszer kihűl a föld, és e gombóczból örökre kivesz minden élet. Tudom jól, hogy a föld valamikor mint néma temető fog keringeni az űrben, megspékelve egész- és félistenekkel, Wotánnal, Hadúrral, Manituval, Mohameddel, Buddhával, Mar­­dukkal, Jupiterrel, s szuperfoszfáttá mállott lángeszű művészekkel és írókkal, ezek városi lelkével és tyúkszemeivel egyetemben. Tudom jól, hogy e sárdarabban a boldog­ság titkának atomjai össze fognak keveredni Sobri Jóskáéval, a bölcsek kövének molekulái a peresztegi káplánéval, Diogenesé Rockefel­lerével, a versenylóé a csigáéval, a gyóntató­széké az akasztófáéval, egyik primadonnáé a másikéval, é­s nekem ez mind nem vigasz­talás, mert nekem mégis csak meg kell hálnom, vagy népszerűbben : ha a tyúkszemem fáj, nem enyhíti az, hogy a föld túlsó felén vagy ezer embernek szintén fáj. Mindezek daczára oly buta vagyok, a­mi­lyen csak földi lény lehet, s arra törekszem, hogy a halálom szép legyen. Ha Dezső vagyok, föláldozom magamat Róbert Károly királyért Bazarád oláh vajda móczai közt, Erdély bérczeiben. Ha kofa vagyok, hetenként befizetek egy hatost a betegsegélyző és temetkezési egyletbe, hogy koszorús és zenés temetést kapjak. Ha szent vagyok, a kitért vértanúhalált keresek a pápuák közt. Ha hazafi vagyok, meghalok az elveimért a barrikádokon, vagy esetleg Nizzában az ágyban, de akkor is az agitácziótól szerzett torokbajban. Megint csak önámitás. Mert nincs szép és nincs csúnya halál. Egyforma minden halál. A vértanúnak ihlete és fantáziája, a­ki már előrelátja a meny­országot, Dezső hősi önfeláldozása, a ki talán azon a képen édeseg lelki szemeivel, hogy sír­jához majdan ezrek fognak zarándokolni, a kofa együgyü lelkének attól való megbésze­­gedése, hogy mennyire meg fogják hamudni az ő temetését az ittmaradt kofák, s a hazafi szent mámora, a­ki már előre látja nevét Klió ércztáblájára fölróva, még az élethez tartozik. Míg meg nem haltam, addig a pil­lanatig minden vágyamnak, ábrándomnak, örömömnek és kínomnak épp oly kevés köze van a halálhoz, mint annak, hogy halálom előtt egy órával a czipőmet kitisztíttatom. Szép tehát a halál előtt való lelkesedés és Lapunk mai száma 32 oldal. Silány polémia. Az elvek és irányok általános össze­­gubanczolódásában a magunk lelkiisme­rete után keresvén a kibontakozást, elképedve állunk meg a koalíczió mai kibocsájtványa előtt. Íme a politikai eszmék újabb törmeléke,­­ nem, hulla­déka a kivezető ösvényen. A kormány program­­j­át legalább az ezeregyes meséibe illő elérhetetlen gaz­dagság teszi abszurdummá. De hogyan jutnak ahhoz a népszerűségben és a progresszív törekvések öröklött bőségé­ben tobzódó törzsfőnökök, hogy ilyen koldus-szegénységgel, ilyen nyomor-bizo­­nyítványnyal álljanak híveik elé ? Halottan a koalíczió is érezte, mint valamennyien, hogy történeti súlyú változások előszele csapott végig most a nemzeten. A kormány programmját, megmond­tuk világosan, képtelenségnek tartjuk. De az bizonyos, hogy vele szemben a pártoknak kötelességeik vannak. A de-

Next