Az Ujság, 1906. január (4. évfolyam, 1-30. szám)

1906-01-02 / 1. szám

é két, koczkára tették eddigi verejtékes munkájuk gyümölcsét, koczkára tették jövőjüket, hogy meg­védjék alkotmányunkat. Legyen első szavunk az oviké, legyen első szavunk a köszönet szava azon derék hazafia,idroz, a­kik áldoztak és szenvedtek mindnyájunk érdekében, a szabadság érdekében. Minden tényező, a­mely az állam erejét szívén hordja, a­melynek érdeke össze van nőve a magyar nemzetével, csak örömmel üdvözölheti őket még akkor is, ha nem osztozik felfogásukban, mert kétségbevonhatatlan igazság az, hogy csak azon nemzet bírja királyát megvédeni, csak azon nem­zet lesz kifelé is tiszteletet gerjesztő, csak azon nemzet képvisel igaz hatalmat, a mely jogaiért harczolni is képes, a melynek fiai meggyőződésük és lelkiismeretük parancsáért mártiriumot is ké­szek szenvedni. A mely nemzeten az önkényuralom könnyen keresztülgázol, az a nemzet a trónt nem lesz képes megvédeni. Nálunk, Istennek hála, bebizonyult, hogy a nemzet ellen kormányozni nemcsak nem szabad, de hatásosan, sikeresen nem is lehet. A jelenlegi kormány nem ura a helyzetnek. Az ország közigazgatása nincs a kezében. Közegei szánalmas szerepet visznek. Kapnak rangot, húz­nak fizetést, de nincs tekintélyük, szavuknak nincs súlya, a társadalom elfordul tőlük, nem engedel­meskedik nekik, s hatásuk csak odáig terjed, a­hová a csendőr bajonetje ér, mert a nemzet parancsaikat nem tartja jogosaknak, mert nem állanak tiszta erkölcsi alapon. Nem fegyelmezet­lenség, nem forradalmi szellem, nem urhatnám­­ság az oka a mai engedetlenségnek, hanem az alkotmány tisztelete és a szabadságszeretet. Büsz­kék lehetünk ezért a mai ellenállásra. Büszkék lehetnek reá azok is, a­kik a rend hívei, a­kik guvernementálisak tetőtől talpig, mert a tekin­télynek egyedüli helyes alapja a törvényesség. De ezek a kedvező momentumok nem okozhatnak igazi örömet, ennek a harcznak első, valóban örvendetes pillanata annak befejezése lesz. Igazad van, tisztelt barátom, abban, hogy ez olyan ténye­zők küzdelme, a­melyek egymásra vannak utalva, a­melyek egymáson nem arathatnak olyan győzel­met, hogy keserűségét maguk meg ne érezzék ; olyan tényezőké, a­melyek csak úgy lehetnek erő­ben teljesek, ha egymással tökéletes összhangban vannak, olyan tényezőké, a­melyeknek együtt kell élniök, együtt kell halniok. Ezért, ámbár egész erőmmel fogok küzdeni, a­míg küzdeni kell, a­míg a küzdelmet megkövetelik a nemzet érdekei és becsülete, ernyedetlen szorgalommal fogom mindig a békés kibontakozás útjait is keresni. Ez a béke azonban csak tisztességes lehet, csak olyan lehet, a­melyet a nemzet is elfogadhat megnyugvással, megalázás nélkül s a­mely a lelkek békéjét is hely­reá­llít­j­a. Más béke a nemzet érdekeinek nem felel meg, más béke a király valódi érdekeinek éppen annyit ártana, mint a nemzetnek. Alig képzelhető nagyobb szerencsét­lenség a királyra és a külső hatalmi állásra, mint ha a magyar nemzet arra a meggyőződésre jutna, hogy le kell mondania mindarról, a­mit a had­seregben elérni akar, mindarról, a­mit jogos és törvényes alapon szorgalmazhat s hogy e mellett meg kell hoznia mindazokat az áldozatokat, a­melyeket tőle a hadvezetőség kért, mert ha nem úgy tenne, ha nem mondana le törvényadta jogos befolyásáról a hadseregre, akkor ellene fordulna az állam hatalma és veszélybe jutna alkotmánya. Ha erőt venne ezen hit a nemzeten, fiai a hatalomra nézve legjobb esetben is megszűnnének odaadóan támogatni azt az uralmat, a­mely őket ennyire megalázta. S ki kételkedhetnék azon, hogy a magyar nemzet odaadó támogatása nélkül Ausztria-Magyarország nem bírná föntartani euró­pai állását. Együtt is csak minden erőnk meg­feszítésével és csak nagy áldozattal tarthatjuk fönn azt a hatalmat, a­melyre e helyen szüksé­günk van. Elkeseredett Magyarország mellett a király megszűnnék tiszteletet parancsoló és félt hatalom lenni. A nemzet megalázását nyomon követné a királyság tehetetlensége a külfölddel szemben. Ha nem találunk olyan megoldást, mely a nem­zetet megnyugtatja, lezáródnék az összhangnak az a kora, mely a koronázással nyílt meg s mely két tartományt szerzett meg azon tartományok he­lyett, a melyek az ellentét idejében elvesztek. Ha keserűség maradna a nemzet szivében, teljesen lehetetlen volna elérni azt, hogy a nemzet állandóan meghozza mindazon súlyos áldozatokat, a­melyek szükségesek ahhoz, hogy egy modern hadsereg harczképes legyen és lépést tartson azon nemzetekével, melyek meg vannak elégedve és seregükkel együtt éreznek, hogy van! ügy van!) Ha megalázóknak érezné magát a nemzet, nem lehetne várni, hogy a háború peremében meg­feszítse minden erejét és szolgálatba állítsa minden szellemi és anyagi eszközeit, e nélkül pedig modern hadjáratot sikerrel folytatni teljes lehetetlenség. Bármilyen nagy értékűnek tartja is valaki a hadsereg mai állapotának változatlan fentartását, ezen értékért a nemzet támogatásét feláldozni rossz üzlet volna, olyan csere, a­melyben többet veszítene, mint a­mennyit nyerhet, véderőnk is. (Zajos helyeslés.) A­mit a nemzet ma kíván, az nincs ellentétben az 1867 : XII. t.-cz. alkotásaival, a­mit a nemzet ma akar, az nem teszi lehetetlenné a közös erővel való védelmet. Ha ellenben a nemzetnek törvényes alapon álló minden jogos kívánságáról csak azért kell lemondania, hogy e lemondás árán megmentse szabadságának maradványait, oly szellem fejlőd­nék az országban, a­mely mellett csak erőszakkal és korrupczióval lehetne a 67-es nagy alkotásokat fentartani. Szabad-e ezt megkoc­káztatni ? Meg­engedi-e ezt a királynak valódi jól felfogott érdeke ? Csak az a kérdés: megengedi-e a király te­kintélye, hogy eltérjen eddigi álláspontjától . A király tekintélye, mindnyájunk kincse. Azt magyar embernek bántani nem szabad. Mindnyájan tud­juk, hogy 1867 előtt is sokan azt mondották a királynak, hogy előbbi kormányzásával szakítani sértené tekintélyét, de a fejedelem bölcseségében nem hallgatott e tanácsra. Engedett a nemzetnek és ezzel nem ártott tekintélyének. Lehetővé tett egy negyven éves dicső ural­kodást s a monarchia szilárdan megállott olyan viharok közben, a melyek alapjaiban megrendítet­ték volna, ha erőszakon nyugszik. Alkotmányos király tekintélyének nem árthat, ha inkább veszi figyelembe közjogi tényezők jogos akaratnyilvánítását és velük egyezséget köt, sem­hogy egyéni nézeteinek feltétlen érvényesítése czéljából a törvényen, saját hatalmának is ezen alapján, túltegye magát. Alkotmányos fejedelem tekintélyének nem árthat, ha alkotmányos be­folyásoknak enged s nem vállalkozik arra, hogy olyant csináljon, a mihez ha meg is volna a ha­talma, joga nincsen, s hogy állandóan nemzete akarata ellen engedjen kormányozni. (Élénk he­lyeslés.) Egy királynak semmiképpen sem árthat, ha nemzetét kielégíti és lehetővé teszi, hogy egyik állama a produktív munkának szentelje minden erejét, hogy a nemzet szabad akaratából megerő­sítse a véderőt s hogy rendesen kiegészített, jó fegyverekkel ellátott és a nemzet által készségesen fentartott sereget nyerjen. (Élénk helyeslés.) Irtóz­­tató a kár, a­melyet a mostani eljárás már eddig is tett a tekintély elvén s csak az irányváltozás mentheti meg azt­, a­mi még megmenthető. (Zajos helyeslés.) De, tisztelt barátaim, végzem szavaimat. Tőlem telhetőleg minden erőmből azon leszek, hogy egy jó, egy állandó béke váltsa fel a mai harczot. Erre kérem támogatástokat. Rendíthetet­len meggyőződésem, hogy csak méltányos egyez­séggel szolgálhatjuk a nemzet és a király érdekét. Tartsatok meg barátságtokban, szerencsés újévet kívánok mindegyikteknek. (Zajos éljenzés.) (A néppárt.) A néppárt nevében Zichy Aladár gróf párt­elnököt Zboray Miklós üdvözölte, a mire Zichy Aladár gróf igy válaszolt: A polgári újév beköszöntésekor, a mikor egy­másnak boldogságot kivánunk, mi sem termé­szetesebb, mint hogy első­sorban az állami rend helyreállítására gondolunk és a polgárság műkö­désének gyümölcsözését óhajtjuk és kívánjuk. Ezekben az érzelmekben mindig mindnyájan egyek voltunk. Hogyne volnánk most egyek, midőn a politikai küzdelemben a még közelmúltban poli­tikai ellenfelek is az alkotmányért való küzdelem­ben megtanulták egymást becsülni. És azért enged­jétek meg, hogy előttetek, mint barátaim előtt, egész őszintén, részletesen elmondjam, a­mi honfiúi keblemre nehezedik. Az a pangás, mely a politikai állapotokban bekövetkezett, szerintem egy félreértésnek az ered­ménye. Egy félreértés szülte a küzdelmet a király és a nemzet között, félreértés oly kérdésekben, a­hol félreértéseknek nem volna szabad lenniök, mert az érdekek azonossága és közössége az egész vonalon egy. Mert kér­em, nem éppen érdeke-e annyira a nemzetnek, mint a királynak, hogy a nemzet vagyoni tehetségéhez képest a nemzetnek lehetőleg nagy, lehetőleg tökéletesen felfegyver­zett és lehetőleg jól kiképzett hadsereg álljon állandóan rendelkezésére ? Vagy kérdem, nem közös érdeke-e az uralkodónak és a nemzetnek, hogy a külfölddel szemben szerződéses viszonyai rendezettek­­ legyenek ? Vagy kérdem, nem épp annyira érdeke-e a királynak, mint a nemzetnek, hogy alkotmányának bástyái, alapkövei érintet­lenül, biztosan nyugodjanak ? Vagy kérdem, ki­nek érdekében rejlik, hogy a tekintély az ország­ban elveszti összes erejét ? S mikor ezeket az érdekközösségeket átlátom, abban találom reményeim kütforrását, bizalma­mat, hogy a kibontakozásnak minél előbb be kell következnie. Meggyőződésem az, hogy a lovagias magyar nemzet, mely királyhűségére mindig büszke volt, nem vár egy oly kibontakozást, mely a királyi tekintély csorbulásával járna. De viszont tudjuk, hogy a magyar király oly abdikácziót a nemzettől nem várhat, melyben lemondana elvben is olyan reményeiről, melyeknek eddig meg nem való­­sulása csakis gazdasági és részben kulturális fejlődésünk elmaradottságának tulajdonítható, de a­melyeket mint az államiságnak attribútumait el nem ejthetett, sőt azokat az által, hogy Magyar­­ország alkotmányos közjogi és belkormányzati önállósága sértetlenül föntartatott, magának min­denkor biztosította. Ezekben látom én, tisztelt barátaim, a kibontakozásnak reményét. És ha vannak még, a­kik tőlünk e nagy küzdelemben távol vannak, ezek szerintem csak kishitűek és örökös haszonlesők. Ezekkel szemben, tisztelt barátaim, csak szomorú sajnálkozással lehetünk. Minél többen leszünk a küzdelemben, annál közelebb leszünk a kibontakozáshoz, mert a számban való megerősbödés követelésünket sem­miben sem növeli, sőt az erő mellett önmérsék­letet ad, mert biztosabban tudjuk, hogy igaz után, helyes jogalapon haladtunk. Ezeket akartam nektek, kedves barátaim, ezen új esztendőben elmondani és még hozzá­fűzöm azt, hogy szeretném, hogy ma már minden magyar ember egy volna abban a boldogító érzés­ben, a­melyben mi vagyunk , hogy mi az igaz után hazánknak és királyunknak igaz szolgálatot akarunk cselekedni. Adja Isten, hogy a legköze­lebbi jövendőben örvendhessen a nemzet, hogy a király és nemzet között teljes lett ismét az egyetértés. (Éljenzés.) Erre a képviselők és a párt kültagjai Zichy Nándor grófhoz, a párt vezéréhez vonultak, a­hol Buzáth Ferencz mondott beszédet. Zichy Nándor gróf igy válaszolt az üdvözlésre : Hálatelt szívvel fogadom a ti kedves üdvöz­lésieket és azt teljes szívből­ viszonzom. Én ma­gam egy múló tényező vagyok köztetek, de én egész szivem-lelkemmel azon néppárti alapon állok, a melyet veletek vállvetve és szövetkezve életbe léptetnem sikerült. Adja isten, hogy ez a szövet­kezet mindinkább megerősödjék és istenünknek és hazánknak szolgálatában dús érdemeket sze­rezzen magának.­­Ez a küzdelem maga a mi jutalmunk. Nem a babérok és az eredmény, a­melyet elérhetünk. Azonban semmi igaz, lelkes törekvés nyom nélkül nem marad, megtenni az előbb-utóbb gyümölcsét. Mi részünkről csak állhatatossággal ragaszkod­junk azon irányhoz és elvhez, a­mely minket ma itt egyesít. Jól ecsetelted, tisztelt barátom, a világ­nak és hazánknak a világban­­ való helyzetét, a század azon tévedéseit, a­melyből a mi bajaink­nak is nagy része ered. A társadalmi rendet bom­lasztó irány európaszerte veszélyezteti a nemzetek erkölcsi és anyagi létét és állami szervezetét. Hit és jog alapján alakultak az államok — ma más valami készül. Ám lássák, mint lesznek meg ez­után, mi ebben nem követhetjük őket. A mi nemzeti létünk nélkülözhetlen feltétele az alkotmányunkban sarkaló magyar államiság. Nemzeti létünk a mi nemzeti alkotmányunkhoz, törvényeinkhez vagyon kötve, mi nélkül meg nem állhatunk. A magyarság az alkotmánynyal egy, egyik a másik nélkül nem lehet. (ügy van!) Azért, a­mikor az alkotmányunkért küzdünk, akkor hallgatnia kell minden más törekvésnek. Mi két nagy párt közepette alakultunk és küzdöttünk Szívesen felteszem, hogy ezen pártok mindegyike a haza javát, boldogulását, alkot­mányunk fentartását, fejlesztését és nemzetünk számban és erőben való gyarapodását óhajtja és ez óhajban mi velük, mindnyájukkal egyetértünk és a nagy nemzeti küzdelem érdekében és ideje alatt a koaliczió programmja alapján együtt is működünk. És ez egyesülés annál szükségesebbé vált, mert oly kormánynyal állottunk szemközt. A, 1 3 IT J S Á Cs Kedd, január 2.

Next