Az Ujság, 1906. február (4. évfolyam, 31-58. szám)

1906-02-01 / 31. szám

^Budapest, 1906. IV. évfolyam. 31. szám. Csütörtök, február 1. ^ElSfbE^tési áraks ^ BT SZI^ ROVÁS Igaz gyönyörűséggel olvassuk mostanában a koalicziós lapokat. Hogy megszállta őket a szentlélek! Tegnap még röhögve bujtogatták a népet: a királynak kell adó és katona, nem a nemzetnek. Majd hetvenkedtek: hát jöjjön az az abszolutizmus, ha mer! A magyar vezényszó ma már nem is elég, sok minden­féleképpen meg kell nyirbálni a korona ha­talmát. Ma ? Az abszolutizmus veszedelmeit nem szabad a nemzetre zúdítani. Ma a magyar vezényszó mellékes ügy, mikor a nemzet és korona megértéséről van szó. Tapsolnánk ez okos beszédnek, ha nem volnánk szerények. Sohse hittük volna, hogy a koalicziós sajtó­ban látja viszont a közönség azokat az igaz­ságokat, melyek alapján mi mindig a koalí­­czió ellen voltunk. * A vezérmotívum, a béke, szép. A kisérő orchestrára azonban kissé alpári. Az egyik azt mondja, hogy a királyi üzenet rideg, a másik, hogy nyájas. Az egyik azt mondja, hogy a válasz a nemzeti álláspont megtagadása, a másik, hogy mindez koholmány. Az egyik árulónak nevez mindenkit, a­ki őt árulónak mondja, a másik óva int mindenkit, hogy a börzén hausse-ra spekuláljon. Egy társaság, mely azt akarja, hogy ne bízzanak munkája sikerében! Ne legyenek olyan szerények, mu­száj bízni a sikerükben, először, mert ők olyan okos hazafiak, a­kiknek minden sikerül, másodszor, mert ez a pesszimizmus csak arra való, hogy netalántáni balsiker esetén mond­ják , hiszen tudtuk, hogy így lesz, nem is akartunk mi komolyan engedni, csak azért engedtünk, mivel be akartuk bizonyítani, h­ogy­'a korona még engedékenység mellett sem akar velünk békét. * A szabadelvű pártra mostanában egy kis remegő sandasággal néznek. Szívbeli örömmel veszik tudomásul, hogy Tisza István szívesen veszi a kibontakozást s a maga részéről kész őket elnézéssel támogatni s előre biztosítja őket, hogy tőle ne féljenek. A jó urak sze­retnék még mindig felsőbbségükben szinte kollokváltatni a szabadelvüpártot s osztá­lyozni : most javul, most hanyatlik. S a meg­nyugtatást tudomásul véve, a megkönnyeb­bülés sóhaját megtoldozzák egy szelíd oldalba­­rúgással: a szabadelvüpárt még mindig külön állásban marad ! Hát hogyne maradna külön ? Hisz ő volna a kisebbség, mely nem avatkozhatik a többség belső dolgaiba ? Ő volna az a ki­tagadott, a­kire kimondták az impedimentum honestatis-t! Ők volnának azok, a­kik mindig a hatalommal tartanának, ennélfogva vas­villával el kell őket hessegetni! Hogy ime a vasvillára nincs szükség, a lépesméz pedig nem elég csalogató, szemére vetik e pártnak azt, a­mi erénye. Az, hogy ha törik-szakad, ezúttal ellenzék akar lenni és nézni a mási­kat, mint tud az tisztességesen és bölcsen, hazafiasan és népszerűen kormányozni ? Férfei emlékek. (Berzeviczy Albert ily czimű­­s a Kisfaludy-Társaság folyó évi január hó 31-iki havi ülésén bemutatott, közelebb megjelenendő művének előszava.) Körülbelül tíz év előtt kezdtem foglal­kozni azzal a gondolattal, hogy gyermek- és serdülőéveim emlékeit mintegy korképbe fog­lalva leírjam. Hol szeretettel és vágygyal vonzódtam ehhez a gondolathoz, hol kétel­kedve húzódoztam tőle. Igyekeztem lehetőleg tárgyilagos álláspontról vizsgálni tervem indító okait, czélját, kivitelének nehézségeit és sike­rültének föltételeit. Minden ember könnyen hajlandó túlbecsülni azt, a­mit maga átélt, és másoknál érdeklődést föltételezni az iránt, a­mi rá nézve érdekes; visszaemlékezések vonzó erejének megítélésénél mindig nehéz megkülönböztetni azokat a dolgokat, melyek saját tartalmuknál fogva számíthatnak figye­lemre és rokonszenvre, azoktól, melyek csak akkor válnak közérdekűekké, ha egészen ki­vételes, rendkívüli egyéniségek közelebbi meg­ismerésének kulcsai. Váljon minden iró, vagy csak a Goethék és Chateaubriandok vannak-e arra a véleményre jogosítva, hogy »a leg­szebb dolgok, melyeket egy író könyvbe fog­lalhat, az ifjúkor első éveinek emlékeiből szár­mazó érzelmek ?« E csábítással szemben ta­pasztalták azt már mások is, hogy gyermek­kori benyomásokat és érzelmeket, melyek akkor öntudatos kifejezés formáját nem is ölthették, az érett vagy éppen élemedett ember nyelvén kifejezni vajmi nehéz, sőt gyakran visszás is, és megvallom, habozva gondoltam arra is, hogy saját legkedvesebb s azért legféltőbben őrzött emlékeimet, el­költözött kedveseim emlékét, életét a nyilvá­nosságnak adjam át; gyakran úgy érzem, mintha ez amaz emlékek iránti gyöngédtelen­­ség volna, megfosztása azoknak attól az intim bájuktól és érdeküktől, melyet csak nekünk s csak addig tárnak föl, a mig azt másokkal megosztani nem akarjuk. A mint azonban az anyag nőtt kezeim alatt, a mint atyám naplójában, szüleimnek rendkívül kiterjedt s a mai korban szinte megfoghatatlannak látszó gondossággal meg­őrzött levelezéseiben megkaptam a kommen­tárt ahhoz, a­mit a maga idejében csak félig érthettem meg, a­mint a képet, melyet csak visszaemlékezéseim egyoldalú és homályosuló fényében láttam addig, a maga teljes világí­tásában megpillanthattam, a múltak igézete mindinkább erőt vett rajtam, aggályaim is mindinkább oszlottak s czélom mind tisztáb­ban állott előttem. Czélom főképp az, hogy a midőn életem legtisztább s nekem legbecsesebb emlékeinek oltárán áldozom, visszaemlékezésem meleg szí­neivel fessek képet a múlt század ötvenes­­hatvanas éveinek érzelemvilágáról, úgy a mint az egy, a forradalom viszontagságaiba több tagja által belevont, a nemzeti ügy mellett mindenkor kitartott, magyar szellemű felvi­déki gentry-család körében megnyilatkozott; e jelenségben vannak vonások, melyek igazi nemzeti psychénk megismerése szempontjából, azt hiszem, nem közönyösek s melyeket talán tárgyilagosabban ítél meg az, ki azoknak csu­pán reflexképeit vette föl lelkébe s kora miatt még akkor semmi szerepet sem vihetett. De e mellett társadalmi és kulturviszonyaink — különösen a felvidékiek — amaz idő óta oly óriási változáson is mentek keresztül, hogy a múltnak ez a megrögzítése talán már ebből a szempontból sem érdektelen. Általán, nem hiszem, hogy lett volna hazánkban eddig nemzedék, a­melynek életében a bennünket környező életviszonyok, maga a közélet, nem­különben a közlekedés és a szellemi élet, a kényelmi és fényűzési igények annyiszor és annyira változtak volna, mint azéban, a­mely­­lyel én nőttem föl. Attól a korszaktól ma bennünket sok tekintetben nagyobb távol­ság választ el, mint a­mely amaz időt a nem egy félszázad-, de egy évszázaddal meg­előzőtől elválasztotta. Nem akarom azonban tagadni, hogy első­sorban érzelmi indítékok hatása alatt köze­ledtem a tárgyhoz, melylyel foglalkozni aka­rok. Elfogott a vágy, azt az időt gondolatban még egyszer átélni,­­azokkal időzni, a­kik másszor voltak i­s beszélni azokról, a­kikkel már nem beszélhetek. A múlt emlékeivel szemben úgy érzünk, mint halottaink iránt; borzadozunk attól, a­ki még a ravatalon fek­szik, csak szívtépő fájdalommal tudunk gon­dolni arra, a­kit az imént vesztettünk el; de a­ki régen elköltözött, az a megdicsőülés engesztelő fényében áll előttünk, arra emlé­kezni kedves, többé nem fájdalmas nekünk. Épp igy a most is, a közelmúltba — ha szép volt — könyezve tekintünk vissza. A szervezet. Fogadja a vezérlő­bizottság őszinte elismerésünket azért a készségért, amely­­lyel a Bécsből kínálkozó alkalmat a béke nyélbeütésére megragadta. Mi, a kiket az ő program­mjukból semmi sem köt s a kik soha sem aggattuk tele az eget nemzeti szinü bőgőkkel, megmond­hatjuk, a mihez másoknak nincs mer­­szük, mennél igazoltabb volt az Andrássy Gyula bécsi pesszimizmusa, melynek azon melegében kifejezést adott, s men­nél hitelesebb az Ugrón Gábor árulása a király üzenetének tartalmáról, a vezérlő­bizottságnak annál több jogczime van a nemzet elismeréséire. Mert annál nehezebb előföltételek mellett kellett a döntő mun­kát elvégeznie s annál nehezebb szívvel szánhatta magát arra az áldozatra, me­lyet meghozott. Ismételjük: elvfeladást, inkonzekvencziát, a nemzeti követelések elárulását emlegetheti Ugron Gábor s a többi koalícziós naczionalista. Mi azon­ban csak szívesen üdvözölhetjük a vezérlő­bizottságot azon az állásponton, mely a váltig hangoztatott kommandó­kérdést jelentéktelennek, másodrendűnek vallja s az abszolutizmus veszedelmének az elkerülésére nagyobb súlyt fektet, mint egy parlamenti pártcsoport nép­szerűségére olyankor, mikor ezzel ma­gát a parlamentet megsemmisüléssel fe­nyegeti. A vezérlő­bizottság válasza megszö­vegezésével, mely Ugrón szerint feladja a nemzeti álláspontot, a béke hívei sze­rint azonban alkalmas a helyzet tisz­tázására és normális állapotok helyre­állítására, végre-valahára megtette azt, a­mit előbb is megtehetett volna s most remélhetőleg maga is átlátja, a mit az elszalasztott alkalmakkor mi mindig mondtunk, ők azonban elhinni nem mertek. Mert — ez a békének nem árt, de az igazságot szolgálja—nem áll, hogy a vezérlő-bizottságnak csak most nyílt alkalma a koncziliáns magatartásra. Lapunk mai száma 28 oldal.

Next