Az Ujság, 1906. április (4. évfolyam, 90-104. szám)

1906-04-01 / 90. szám

2 ! És mégis tovább tart a varázslat, a nemzetre felidézett átok. A jóakarat to­vább kövezi a pokolba vezető utat. Gon­dolatban szinte a nemzet minden fia egy. De mintha minden emberben belül egy jóakaratú angyal gondolkodna, kifelé pedig egy rosszakaratú ördög szólna és cselekedne. És el volnának varázsolva, a­mint hogy el is vannak, a kicsinyek és nagyok , egyaránt, hogy a béke útját szegjék, a­mikor valamennyien a békét akarják. Kétségbeejtő ezt a vergődést nézni. Kétségbeejtőbb csak egy van. Az a látvány, hogy mint dekomponálódik és züllik el a magyar államiság. Bűnös, hazafiatlan lélek az, a­ki ezen örülni tud. Bűnös elme, a­ki elhiteti a nemzet­tel, hogy ezt a nemzeti érdek parancsolja így. És hogy utána a nemzet teljes győzelme, soha nem látott fölvirulása következik. Ezzel a jelszóval jutottunk ennyire. Most tovább ragadják vele a nemzetet, mint a hazárdjátékos, a­ki vagyona utolsó romjait is fölteszi a kártyára. És ha a koczka most is ellene fordul? Sebaj. Hiszen nem a maguk szerencséjét tették tönkre, hanem a nemzetét. A­mi elvész, az csak az alkotmány. Azonban hogy mi a magyar állami­ság, tudja-e jól mindenki? A magyar államiság a nemzet szervezete. Vére, busa, izma, csontja. Szóval a nemzeti lélek megtestesedése. E nélkül a nemzet csak fogalom. Köd gyanánt gomolygó erő, a­mi, igaz, van és él állami szer­vezet nélkül is, de cselekedni nem tud és ellenállásra képtelen. Alsóbbrendű életet él a szervezetek nagy világában. Alá van vetve a külső véletlenek és erőhatások bomlasztó befolyásának. Ha a szervezetlenül hagyott nemzeti koz­mikus ködtömeg kedvezőtlen erőviszo­nyok közé kerül, — pedig azok között van így is — mi lesz akkor? Mondják, hogy szervezik a nemzetet. Hogyan­­ szervezik ? A tulajdon maga államisága ellen?­ügy, hogy katonai kör, nagyritkán , hogy az álluk mindig gondozatlan legyen. Egy kicsit restelüü­k a vendéglő közön­sége, a fogadós és a pinczérek előtt, hogy ez az alak egy idő óta mindennapos vendége az asztaltársaságunknak s valamelyikünk nem állotta meg, hogy legalább ennyit ne mondjon Borsynak :­­— Te ezt a tudóst egyenesen a Fliegende Blätter-ből hoztad. Borsy vállat vont. — Ti azt nem is sejtitek, — felelt — hogy ez a német milyen kitűnő ember. A gyáramnak szakbeli bírálataival olyan meg­becsülhetetlen szívességeket tesz, hogy pénz­ben lehetetlen volna meghálálni ... és csak úgy, isten nevében, mert ez neki semmi. Aztán, valahányszor Berlinbe megyek, a­mi elég gyakran történik, még jobban lekötelez. A­hová én soha be nem juthatnék, előtte azonnal megnyílik minden ajtó, mert nem képzelitek, hogy otthon, a kivételesen ritka szaktudásánál fogva, milyen nagy tekintélye van. Azonkívül ilyenkor minden tőle telhetőt elkövet, hogy szolgálatomra legyen és hogy azt a pár napot, a­melyet Berlinben töltök, minél kellemesebbé tegye. A legkevesebb, a­mivel tartozom neki, az, hogy most, a­mikor először és talán utoljára van Pesten, egészen a rendelkezésére álljak. Tudom, hogy nagyon szereti a mienkhez hasonló társaságot s hogy a­mit köztünk hall, az neki csupa érdekes­ség , azért hoztam el ide. Különben, ha ter­­hetekre van, elcsalhatom máshová, a­nélkül, hogy ez feltűnnék neki. De jobban szeret­etejétől és, pénzügyi eszközeitől meg­fosztják. És elterjesztik a köznép közt azt a hitet, hogy ez az igazi hazafias­ság. Az adót nem űzető nép már is hiszi, hogy így van, és hinni fogja akkor is, ha akár a koalíc­ió, akár más veszi át a kormányt. Hol vagyunk már most is államunk fölbontásában, tisztán láthatja mindenki. És a többi szervezési munka? Ha a vezető­ bizottság ellen kormány tudott volna lenni, mégis alkotott volna olyant, a­mi egy új állami rendhez hasonlatos. És ez kijegeczesedési pontja lehetett volna valamely új nemzeti rendnek, akármilyen­nek is. De a­mit tett, csak ez volt: egy disszoluczióra dolgozó sajtót állított lábra, mely mindig szétszedte a kezdődő béke szövetét. Koldusbotra juttatott sok jóravaló magyar tisztviselő-családot. Itt­­ott egy-egy efemer segélyalap a vár­megyében, alig több, mint csalétek. A vármegyék és városok nagy többségé­ben még ez sem. Csak igy kell foly­tatni és rövid idő alatt a nemzet egész­séges szervezetének minden része elveszti életerejét. Helyettük gyulladásos daga­natokat szervez a koalíczió vezérkara. Az alkotmány, az más. A nemzeti élet palládiuma. Azt menteni kell, a­meddig lehet. Még azontúl is. A lehetet­lenség napjaiban is. Mindig. Ez nem a koaliczióé. Ez a nemzeté. És ha veszen­dőbe megy, vissza kell szerezni. Nincs és nem lehet más magyar hazafias politika. A mentésnek és visszaszerzésnek ma még van egyenesen megragadható lehe­tősége. Vissza kell térni az 1867 évi alaphoz. A ki nem tartja elégnek, ott van számára az 1903 évi megállapodás, a­melyhez a korona is hozzájárult. A ki ezt is kevesli, ám tartsa fönn jobb­nak vélt hitét és meggyőződését. Ez is szükséges erő lesz a nemzeti erők fej­lesztésében. De minden jólétnek és fej­lődésnek alapja az élet. Az élet pedig az alkotmány. Ez az tehát, a­mit men­teni kell, nem, ha esténként szívesen látnátok . neki® kellemesebb, nekem pedig kényelmesebb volna. Természetesen többé szó se volt a német ellen. Ennyit Borsy megvárhatott tőlünk. Egyébként a némettel hamar megbékél­tünk. Nem bizonyult olyan alkalmatlannak, mint a­milyennek első megjelenésekor talál­tuk. Az ebédnél sohase láttuk,­ egész nap a tudományos intézeteket, a múzeumokat és a könyvtárakat bújta. Este pedig meglehetősen későn jelentkezett, a­mikor a vendéglőben már kevesen voltak. Nem igen feszélyezett bennünket; senkinek se alkalmatlankodott unalmasságokkal; sohase rontotta a mulat­ságot, akár ott se lett volna. Látnivaló volt, hogy jó fiú, a­ki igen szeret mulatni. Egy éjjel valami korhelykedésbe keveredtünk, s a né­metet valósággal boldoggá tette, hogy őt is magunkkal vittük. Ez alkalommal kiderült, hogy határozottan mulatságos ficzkó. A kor­­helytanyán ő tartotta szóval a társaságot, és nem beszélt badarságokat. Ettől fogva a német »be volt fogadva«. Minthogy igen sok sört ivott, de a bortól sem idegenkedett, mindig azok közé tartozott, a­kik a legtovább maradtak az asztalnál. És minthogy az utolsó félórát rendesen a bölcsel­kedésnek és a vitatkozásnak szenteltük, a német részt vett minden vitatkozásunkban. Egy este arról a szerencsétlen félig­ isme­­rősről volt szó, a­ki aznap öngyilkosságot kö­vetett el, s valaki azt találta mondani, hogy ezt a szerencsétlent egy rossz asszony tette tönkre. Lippay ellentmondott, s magát »az ál­dozat­«-ot hibáztatta. A gyorsan haladó napok egymás sarkára lépnek. Még meg van a kibon­takozásnak egyre fogyó lehetősége. Hol vannak tehát az 1867 évi alkotmány hívei ? A tudásban és jellemben gazdag államférfim generáczió, a­melyre oly sokszor büszkén mutatott a nemzet? A felelősség válságos napjai ezek. És a bekövetkező nagy bajokért nemcsak az felelős, a­ki előidézte azokat, hanem­ az is, mindenki, a­ki semmit sem tett, vagy nem eleget, holott az elégnél is többet és mindent meg kell tenni. Lehetővé tenni azt is, a­mi lehetetlen. AZ ÚJSÁG Vasárnap, április 1. BELFÖLD. ^ — Konzuli bíráskodás. A minisztérium az osztrák minisztériummal egyetértve és a közös külügyminiszterrel tartott értekezés után február 21-ikén tartott tanácsában a viddini cs. és kir. konzulátus birói hatáskörét megszüntette, a rusz­­csuki konzulátus birói hatáskörét a viddini kon­zulátus területére kiterjesztette és az 1905 szep­tember 1-étől kezdve alkonzulátusból konzulá­tussá vált várnai konzulátust teljes birói hatás­körrel ruházta fel. A minisztérium a hivatalos lap mai számában hirdette ki erre vonatkozó rendeletét. Meibiusuli kísérletek. — Saját tudósitónktól. — A közvélemény most már kénytelen tu­domásul venni,­­— belenyugodni egyáltalában nem lehet — hogy előreláthatóan elmúlik majd április 11-ike is, a nélkül, hogy ki fogják írni a választásokat. A legutolsó kísérletek, melyeknek czélja e súlyos prec­edens elhárítása volt, csütörtö­köt mondottak. Bánffy Dezső próbálkozása már eleve sem biztatott sikerrel. Senki sem reménykedett abban, hogy Fejérváry bárót meg fogja hatni az a nagy tisztelet, a­­mely­­lyel a háromnegyedrészt megszűnt új párt vezére adózott neki nyílt levelében és hogy a levél hatása alatt meg fogja változtatni programmját, melynek egyik főpontja éppen a választások ki nem írása. Széll Kálmán kísérlete már biztatóbb — A férfi legyen igazán férfi — szólt. — Ne legyen rabszolgája az asszonyoknak, és még kevésbé egy asszonynak. A­kinek az életét egy asszony meg tudja rontani, annak úgy kell. Olyan hitvány legény volt, hogy nem érdemelt jobb sorsot. A német vitatkozni kezdett vele. Kifejtette azt a nézetét, hogy minden embernek a sorsa az ifjúság bizonyos, szá­mokkal is kifejezhető éveiben dől el, vagy jobbra, vagy balra, de végképpen, és határo­zottan egy irányban. Mindig a húsz és hu­szonötödik év között, s a legtöbbször a huszon­­harmadik vagy a huszonnegyedik évben. A harmincz éves ember már nem haladhat más után, csak azon, a­melyiken huszonötödik évében haladt. Már­pedig éppen ezekben a válságos években az asszonyiság hatása na­gyobb a férfira, mint akár előbb, akár utóbb. Ezekben a válságos években minden kis vé­letlennek, de különösen az asszonyi formában jelentkező véletlennek olyan kiszámíthatatla­nul nagy befolyása lehet az ember sorsára, hogy ezt a befolyást nem igen gyöngítheti meg se az ész, se a még határozatlan jellem, se az örökölt vagy már megszerzett akaraterő. " — Az ellenkezőt merném állítani — foly­tatta Lippayhoz fordulva. — Azt, hogy ha egy értelmes és jóravaló embernek az egész életén át nem sikerül érvényesülnie, akkor száz eset közül kilenc­venkilenczben egy asz­­szony rontotta meg az életét, még anno datu­mal, a­mikor a legény husz-huszonöt éves volt. Az én sorsomat például szintén egy asszony rontotta meg, egy bizonyos asszony, helyrehozhatatlanul, és ezt be is tudom bízó­

Next