Az Ujság, 1906. május (4. évfolyam, 119-132. szám)
1906-05-01 / 119. szám
l * "v ■ k "" I v * Budapest, 1906.______________ IT. évfolyam. 119. szám. Kedd, május 1. Előfizetési iraki _____ ____ SZERKESZTŐSÉG: ?::: fi Jr 11 1 fl m— Egy hóra______2 » 40 » ILK jttf KB Kg H Budapest, Kerepesi-út St uk flBBH £39 fH HI dgf M Jk w|K§ Telefon 64—01—02—OS. Egyes szám éra 8 fillér. M M UlJU jSf wk 1^1 Kebelen minden nap, tLanep Vidéken 10 fillér.________g/f ^_____ és vasárnap‘ ut*“ ROVÁS. Hiába szoktunk alkotmányos küzdelmeinkben folyton angol példákat idézni, s hiába szüntelen plátói epekedésünk az úgynevezett parlamenti váltógazdaságért. Mikor választásokra kerül a sor, bebizonyul a földrajzi tény hatalma : közelebb esünk a Balkánhoz, mint Angliához. A kormány szerit egy erőszakosat az országon, mint Bánffy, vagy egy paktumosat, mint Széll, avagy egy patriotikoterrorisztikusat, mint a hivatalos jelöltekkel dolgozó koalíciós kormány, és az eredmény mindig egy. Óriási, szertelen kormánytöbbség. Ezúttal a balkánizmus diadalmasabb, mint valaha. Nem hiába vonzotta a mai kormány leghatalmasabbjait már hatalomra jutásuk előtt is a délszláv barátság. Csinálnak ime egy olyan egyöntetű kormánypárti parlamentet, mint a Balkán-államokban szokás. Ez az, amihez Tisza István semmit sem akart érteni, s amiben Bánffy és Széll még némi mérsékletet tanúsított. Most már a hozzáértés tökéletes, a mérséklet semmi. Hogy azonban mértéktelen balkánizmussal megcsinált választásokból nem angolos, hanem csak balkánias parlament kerülhet ki, azt az ország néhány hónap múlva tapasztalni fogja. * Valamelyes ellenzéket a kormány is bebocsát a parlamentbe. Persze nem magyart, mert az túl találná hezitálni hazafiságban a többséget. Csak egy-két tucat nemzetiségi túlzót, akik a mandátumot kezükre paktáló kormánynak tartoznak majd alkalmat adni egy-egy hazafias kirohanásra. Hanem ime, még mindig akadnak ismagus volt szabadelvűpárti hazaárulók, akik nem tisztelve a nemzetiségiekkel kötött paktumokat, rogyásig küzdenek magyarfaló pánszláv és dákoromán jelöltek ellen. Sőt akadt egy kerület, Szilágycseh nevet visel a paktumsértő, melynek volt szabadelvűpárti polgársága és szavazatszedő küldöttsége obstrukcziós módon hiúsította meg, hogy a választási elnök a mandátumot a román nemzetiségi jelölt kezére játszsza. Pedig ott a magyar jelölt paktum-tisztelő függetlenségi volt, aki idejében visszalépett az oláh jelölt javára. A volt szabadelvű párt tehát oly hazafiatlan, hogy a magyar haza ellenségeinek még akkor sem engedi át a diadalt, ha abból neki magának semmi haszna sincs, s ha a hazafias kormány, a hazafias választási elnök s a hazafias függetlenségi jelölt azt már elpaktálta.* Azt mondják: Wekerle és hatvanhetes minisztertársai nem aggódnak a negyvennyolcasok túlnyomó többségétől. Bizonyosak benne, hogy nekik igen sok megbízható hatvanhetes hívük van, aki csak a választás idejére negyvennyolcas, mert így nem kell igazi függetlenségi ellenjelölttől tartania. Ha még úgy bizakodnak is ebben Wekerléék, ez mégsem igaz. A jellemtelenség és svihákság nagyban szerepel ugyan a választási korteseszközök között, de arra építeni a közjogi béke reményét mégis hiú ábránd. Aki magát mint jelölt csak hazudja negyvennyolczasnak, az, kevés kivétellel, mint képviselő ,valóban negyvennyolczas lesz. De el sem hiszszük, hogy Wekerléék nem aggódnak. Minél inkább mondják, hogy: nem, annál bizonyosabb, hogy : igen. A hátrailhetes gyermek hiába fütyül a sötétben, mégis remeg a negyvennyolczas mumustól. Olympiai játékok. írta Martin József. Ami jó, ami életrevaló, az előbb-utóbb ismét föltámad, így támadt föl a klassziczizmus a Canova neo-klassziczizmusában, a Botticelli művészete az angol Praerafaelite Brotherhoodban, az asszír stil modern épületeink némelyikén, s most az olympiai játékok, hosszú harmadfél ezer esztendő múltán, s minden ötödik esztendőben addig lesz sportünnepe a világnak, míg valami nagyobb ünnep meg nem szünteti a divatját. E játékokat újra fölelevenítették 1896 óta, nagyjából ugyanazon szervezetben, mint az antik világban, s ugyanott, mint a derűs ógörög időben, Hellasz klasszikus földjén, mosolygó kék ege alatt. S ezek az olympiai játékok alaposan biztosítják a nemzetek érdeklődését az epigén, degenerált vérű, albán-makedón keveredésű modern Görögország iránt, ha mindjárt csak minden ötödik esztendőben is. A többi érdeklődést a közbeneső időben nagy fekete bajuszú, kalandor kinézésű politikusok és miniszterek veszekedése s pártok marakodása foglalja le magának. Az olympiai játékok alatt azonban a világnak minden kajánságtól ment ideálisan tiszta érdeklődése fordul Görögország felé. Mert szinte érezzük a pogány derűt, az egyszerű patriárkális örömöket, az igazi földi gyönyörűséget, melyet a testi, a faji kiválóság diadala szerez nekünk. És föltámad lelkünkben a régi pogány ünnepek emléke, a klasszikus ókor hangulata, mikor Perikies ragyogó századában, de előbb is és utóbb is nemcsak Hellaszból, de Makedóniából és Nagy- Görögországból összesereglenek az olympiai játékokra az atléták és híres championok, kik épp oly alaposan készültek ezekre a versenyekre, mint most, épp úgy kiválogatták őket mint most, azzal a különbséggel, hogy most nemcsak Spárta, Korynthosz, Plataea, Euboea, Athén küldi az atlétákat a versenyre, de összesereglettek éktelen messze földekről, az Iszter partjairól, sőt onnan, a honnan a boreász fa, ahol már az Okeanosz köríti a világot. De még az Okeanoszon túl fekvő rejtelmes vidékekről is, melyekről a helléneknek még álmukban sem volt sejtelmük. A nemzetek nemes versengése tehát harmadfél ezer esztendő múltán visszatért oda, ahonnan kiindult. Valamikor nagy ünnepe volt ez a testi erőnek, s most is az, zavartalan, derűs ünnep, egy kis pogány mellékizzel, s mikor Sophokles maga is levetvén mezét megfutotta a Stadiont, aligha gondolta, hogy éktelen, beláthatatlan, századok múltán oly nép fiai is részt vesznek ezen a hellén játékon, mely valahonnan a kínai fal tövéből tör majd át a vereczkei szoroson. Hát igaz, a marathoni híres futástól a jelenkorig terjedő időkig folyton versengett egymással a világ, mert egy olympiai játék az egész lét, embereknek, városoknak, nemzeteknek egymás közt való tülekedése, de ezt nem aranyozta be pogány derű, nem volt ez tiszta emberi öröm, az élet öröme, a fizikai erő diadala, mint hajdan és most. Olympiászok voltak a lusztrumok, deczenniumok és századok, de nem békés versenyek, hanem véres küzdelmek, hódítások, ezeket biztosító gyarmatosítások, rablással, és halálhörgéssel színezve. S ebben szünet nem igen volt, Janus templomát csak akkor csukták be, mikor Napkelet szőke ifja eljött megváltani a világot. Akkor állítólag béke volt, egy kis időre, s csakis az akkor ismert világban, de nem lehet tudni, hogy micsoda szörnyűségek történtek éppen azalatt erdős Germániában, vagy a titokzatos Ázsiában, vagy az Orinoko folyam partjain. Vad olympiai játékokat tartott a világ, a hatalom, a véres tusakodás olympiászait, mely csak lassan és nagyon későn vált a czivilizáczió versengésévé. Ami ugyan nem volt nagy baj, mert ezen alapul a világ haladása s az evoluczió a legmagasabb ideálokig, úgy látszik, ezekhez czementnek kell a rabszolgaság, a halálhörgés és a vérpatak. Ahol nem tehetetlen tömeg a nagy földterület, ahol föl van osztva egymással csak lazán, vagy semmiképp össze nem függő részekre, ott vannak meg az igazi versengésnek a föltételei, ott van biztosítva a czivilizáczió haladása mind államélet, mind pedig szellemi élet tekintetében. Ez a tagoltság tette nagggyá a régi Hellaszt, hol jóformán minden hegyrendszer és vízválasztó kilön kis köztársaságot képezett. S lesz-e valamely fényes a renaissance, annyira Olaszországra szorítkozó, ha Olaszország a múltban nem áll számtalan kis országból, egymással örökké versengő fejedelemségekből ? Róma, Firenze, Urbino, Ferrara, Velencze, Milánó, egymástól független góczpontok, külön fejedelmű székhelyek voltak, tehát mindmegannyi tápláló forrásai a fénynek, pompának, iparnak, tudománynak, irodalomnak és a művészetek minden ágának. E külön jegeszedő pontért a közlekedési viszonyok akkori nehézkessége folytán külön- Laptunk mai száma 36 oldal. Mit akar a nemzet? Ha olyanok volnánk, mint ők, akkor tele torokkal ordítanak: kisajátítás! Ellopták elveinket, a mi eszméinkből akarnak élni! Ahogy azt nem egyszer tették, mikor a szabadelvű kormányok megvalósítottak olyast, a mi az ő ellenzéki programmjukon szerepelt. S orditás után vájjon mit csináltak? Kisajátított elveiket megobstruálták s kínos izzadással újakat találtak ki, miknek alapján megint, ne legyenek egy véleményen a másik oldalra került elveikkel. S mi történt motanában ? A válság első konvulziójától fogva vallottuk és hirdettük: nem igaz, hogy a nemzet magyar vezényszót akart, vagy semmit. Az első naptól fogva bizonyítotttuk: első az alkotmányosság folytonossága, ez nem az övék, ezt nem adhatják oda bármely szent elvért. S kérleltük őket: mondjanak le, halaszszák el azt a szenzibilis katonai politikát, s vállaljanak kormányt. Csinálják meg azt az új rendszert, melylyel annyit hetvenkedtek, hozzák be a közéletbe az ő becsületességüket, boldogítsák az országot minden egyéb jóval, amit tőlük vár. És biztattuk őket: soha se féljenek a nemzet elsöprő haragjától, mert a nép jobban akarja a királyával való békességet és a nyugodt munka lehetőségét, mint az ő vezényszavukat. És proponáltuk végül: kérdezzék meg a népet: harcrot akar-e, vagy békességet s meglátják, a túlnyomó többség békességre fog szavazni.