Az Ujság, 1906. június (4. évfolyam, 149-162. szám)

1906-06-01 / 149. szám

ROVÁS. Beck báró már egészen osztrák. Ez már teljes dicsőséggel folytatja, a­mit elődje nem egészen dicstelenül kezdett. Minekutána ez le­mondásával óriási vívmánynak fújta föl a magyar kormány »győzelmét«, Beck báró ebből azt a konklúziót kovácsolja, hogy Ausztriá­nak is kell megfelelő eredmény, különben nem lenne igazság a földön. Hát mi legyen ez az eredmény ? A magyarok nem osztoz­kodnak az ő vívmányukon, nem is lehet. Hát nagyon egyszerű­. A magyarok előnyt kaptak a formában, az osztrákoknak tehát nem adható előny másból, mint a lényegből, így áll elő egészen logikusan a kiegyezés komplexumának a revíziója, melynek jelszava alatt az osztrákok talán hajlandók kormányt adni az osztrák császárnak. Ettől a lényegbeli kompenzácziótól mi ugyan mindig tartottunk, mert azt hittük, hogy a koalíc­iós kormány meg fogja nekik adni. De most ezt a gondot elvetjük s állha­tatosan bízunk a magyar kormányban, leg­alább ebben a kérdésben. Egyrészt azért, mert Ausztriával szemben a magyar közvéle­ménynek egységesnek és erősnek kell lenni, másrészt azért, mivel az eddigi előzmények után így megfizetni az osztrákokat olyan hallatlan hitványság lenne, melynek elköve­tője nem érdemelné meg, hogy magyar nevet viseljen. * A néppárt ősz elnökét, minekutána évek során át érte a gúny nyila és a lenézés gom­bostője, most egyszerre fölemeli az elismerés liftje és a dicsőség gőzdaruja. A fiából minisz­ter lett, — ezt apjának köszönheti, a­ki arany­gyapjas — belőle pedig zászlósul­, — ezt a fiának köszönheti, a­ki miniszter. Soha sem volt lehetséges, hogy két ember úgy emelked­jék, hogy egyik a levegőbe húzza a másikat, a néppárt körében azonban ez többszörösen megesett. Apa és ha tette meg a lehetetlent egyrészt, párt és vezére megtette másrészt. A mai gratulácziónál kedvesen bonyolult ez a kontroverzió. »Mi lennék én néppárt nél­kül ?« szerénykedik az öreg, de új tárnok­­mester. »Mi lenne a néppárt Zichy Nándor nélkül ?« szerénykedik Molnár apát a párt nevében. Bizony ők egymás nélkül semmik se volnának, azért találtak egymásra. S ezért maradnak együtt. Mert igaz, hogy Zichy Nándorból tárnokmester lett, Zichy Aladárból miniszter, Rakovszky Istvánból alelnök, de Molnár Jánosból még nem lett püspök s a többi hivből is csak az eddigi ultramontán fekete hadból nemzeti színű koalíc­iós hazafi. Ezért a zászlósúr buzdítása nem volt üres frázis : továbbra is ki kell tartani, ha nem is addig, mig mindenki, a­ki valamit számít, néppárti lesz, de legalább is addig, mig min­denki, a­ki a néppártban valamire számít, meg nem kapja. >1] Kik azok, a­kik a hivatalos delegátus­jelöltet leszavazták? Hazafiak, de nevük ismeretlen. Konferencziájukon, a­melyen Kossuth vezérük ledorgálta őket, egyik sem jelentkezett. Pedig joguk volt úgy szavazni, a­hogy akarnak, ezt a jogot a mandátumtól kapták s éppen csak a pártfegyelemnek kö­tötték le. Megtették, hogy visszavették jogu­kat a pártfegyelemtől, de nem volt se bátor­ságuk, se becsületességük ahhoz, hogy be is vallják. Nekünk mindegy, hogy az urak odabent hogyan, mennyire becsülik egymást, kit vá­logatnak ki maguk közül mint legkiválóbbat, kit nem. De a kétszázötven függetlenségi párti képviselő között van nyolczvan—száz ember, a­ki titokban mer tenni olyat, a­mit nyilvánosan nem merne megcselekedni. S ez a nyolc­van—száz ember dönti el Magyar­­ország sorsát, nem azok, a­kik őszintén és becsületesen a párthoz szegődtek. Nyolc­van-­száz ember lappang a hazafiak között, a­kik­ben nincs se a férfi önérzete, se a képviselő be­csületessége, a­kik, ha ismeretlenül tehetik, mindenre képesek s e szerint semmire se ké­pesek, a­mi becsületességet és férfiasságot kíván meg. Gratulálunk Kossuth Ferencznek a pártjához, — ő nevezte ki valamennyit kép­viselőnek. Ugyancsak jól válogatta meg em­bereit. r~Enskek éneke. Irta Szini Gyula. Az első napon, a melyet az ismerkedés napjának nevezünk, a báróné leereszkedett a tóhoz, a melyben békák kuruttyoltak és a mely zöld volt a hínártól, békalencsétől, iszap­tól. Fekete ruha volt rajta és szabad volt a nyaka, a melyet csak egy sor nagy szemű korall fogott körül ; az ajkán ikerszáru két cseresz­nyével együtt egy kérdés csüngött. — Az én kék szemeim ... — volt a fele­let — az én kék szemeim, báróné, a melyek közül az egyik félig le van hunyva ,s k­iúz­­macska módjára kémleli, gúnyolja a világot, a másik pedig nyíltan, az egek, a tavak és a gyermekek nyíltságával, szelidségével bámul maga elé. Az én kék szemeim, a melyek szür­kék és világosak, mint hajnalhasadáskor az az égfolt, a mi a felhők mögül kíváncsian pil­lant a földre. Az én kék szemeim, a melyek­ szerény nefelejts­ könyeket és mély tengerszer könyeket sirtak. Az én kék szemeim, a melye­kel imádkoztam, átkozódtam, kértem és parat csaltam, a melyekkel jósoltam és csalódtam, a melyek felragyogtak és megüvegesedtek, a melyeket legeltettem és koplaltattam, a me­lyek már annyi életcsodát és annyi holttestet láttak, a melyek a kínai mandarinokénál is többet tanultak és a melyeket most üveg ront el és takar. Az én kék szemeim, a me­lyeket egy puha, könyörületes kéznek már le kellene fogni, mert olyan szomorúak. Az én kék szemeim . . . legszebb dalomat ma az én kék szemeimről mondhatnám el. A második napon, a­melyet a közeledés napjának hívunk, a báróné leült a gyeppadra, a­mely körül nagy koronás mákfejek bólo­gattak, és szalagos pálczájával lekaszálta sorba őket. A gyöngyfogai megvillantak, mintha kérdezni akart volna valamit, de nem kérde­zett semmit. — Az én ajkaim, — hangzott a felelet — az én sápadt ajkaim, a melyek közül a felső szomjú hozta a csókot, az italt, a mézet és érintette a világ buja ajakát és a melyek közül az alsó biggyesztett, gúnyolt, elmélke­dett és elmélkedett. Az én sápadt, vastag ajkaim, a melyek minden virágból, minden perczből és minden csókból egyszerre mézet és mérget szívtak, a melyek egymással felesel­­gettek, a melyek egymáson feküdtek és oly közel, mint az öröm és szomoruság két test­vére. Az én szederjes­z­k­aim, a melyek hideg­láztól remegtek és jégrózsákat leheltek a betegszoba ablaktáblájára. Az én piros ajkaim, a melyek rosszakat mondtak, a melyek rágal­maztak, a melyek gyűlöltek. Az én krétafehér ajkaim, a melyek szerettek, susogtak, magasz­taltak. Az én nedves ajkaim, a melyeket az ékesenszólás nyelvével nedvesítettem. Az én száraz ajkaim, a melyek forróvá lettek a hiú szavaktól. Az én dadogó ajkaim, a melyekkel a világ nagy titkait akartam kimondani. Az én ajkaim, a melyek valamikor gügyögtek, daloltak és most csak messziről rebegnek, remegnek, mint az elsülyedt harang nyelve. Az én fakó ajkaim, a­melyek oly szomorúak, hogy valakinek le kellene őket zárni csókkal. Az én fakó ajkaim . . . legszebb dalomat ma az én fakó ajkaimról mondhatnám el. A harmadik napon, a­melyet a megértés napjának mondunk, a báróné lement a folyó partjára és leheveredett a sírszőnyegre, a melybe apró libavirágok voltak hímezve. A folyó jött és ment, széles hullámkaréjai a part felé közeledtek és a fűszálakkal locsogtak, de a­hogy a nap rézsúl megvilágította őket, látszott, hogy a csalfa hullámok mégse a part felé jönnek, hanem elmennek messze és tova­ragadnak mindent. A víz tükre felett legyek, szúnyogok, póklábú nagy vizibogarak surran­tak el, de néha a tükörben kis kerek fekete nyílás támadt és a nedves lábú legyek, szú­nyogok, bogarak beleszédültek a csöpp ör­vénybe. Aztán látszott a hal fehér teste, a­mint lopva siklik a víz alatt, hogy valamivel odább tátogassa légy vadászatra a száját. A báróné ajka kerekre nyílott, mint egy csöpp kis fekete örvény, mintha kérdezni akart volna valamit. — Az én orrom, báróné, az én orrom, a mely pisze volt, mint a kisdedeké, a mely kíváncsian felágaskodott, mikor először bele­szagolt ebbe a világba. Az én orrom, a mely merész és nagyratörő volt, a mely megmámo­rosodott a rózsák illatától, a mely valamikor olyan finom volt, hogy megérezte a nedves holdsugár lunatikus szagát. Az én orrom, a mely széles és nagylyuku mint a ragadozóké és megérzi a veszedelmet már messziről. Az én orrom, a melynek a czimpái remegnek, ha ember közeledik. Az én orrom, a mely me­rengő, részeg, mint a tót napszámosoké a borovicska illata felett. Az én orrom, a mely közömbösen, halálfélelem nélkül meredne a bürökpohár fölé, mint a Szokratészé. Az én orrom, a mely gúnyos, hegyes felkiáltójel, mint a márványasztalon heverő holtaké. Az én orrom, a mely pisze volt, mint a kisdedeké és a mely viaszos mint a holtaké. Az én or­rom . . . legszebb dalomat ma az én tömpe orromról mondhatnám el. * Végre megszólalt a báróné : Lapunk mai száma 24 oldal.­­ Budapest, 1006. IV. évfolyam, 140. szám Péntek, Június 1. /1 Mi lesz az uj ágyakkal? Az alábbi csikket egy kiváló szakember kezéből kapjuk, a­ki, mint a politikai megjegy­zésekből látható, katonai kérdésekben erősen koalícziós irányban érez és gondolkodik. Figyel­mébe ajánljuk a benne foglaltakat a kormánynak. A magyar millióknak hiábavaló kidobásáról, vagy hasznos hovafordításáról van szó. Ez lelkiisme­reti kérdés. A koalíczió kötelezte magát a had­ügyi költségek literálására, de nem kötelezte

Next