Az Ujság, 1906. november (4. évfolyam, 300-314. szám)

1906-11-01 / 300. szám

s­ ról szóló, hír föl nem merült. S íme, egy állítólag hamis hír nyomán állítólag mindenki­ tud arról a szükségességről, melyet éppen az állítólagos paktumpont emleget. Nem különös ez ? A kormány tehát egy általános meg­győződést imputálva mindenkinek, vallja, hogy ő maga az újoncztöbblet megsza­vazását szükségesnek tartja. Ezzel a ra­vasz formával már beváltja azt a pontot, melynek létezését indirekte tagadja. Mert még ma sem mondta azt, a­­mi pedig mindenkit megnyugtatna, hogy titkos pont nincs. E helyett magyarázza, hogy a paktum szó egyáltalán szerencsétlen kifejezés, voltaképpen csak arról lehet szó, hogy mint minden kormány, úgy a mostani is előzetesen tisztázta pro­gramúj­­­át a koronával. Helyes, de mit változtat a tényen, hogy a paktum szó rossz kifejezés ? Wekerle is el fogja is­merni, hogy ennek a kormánynak a megegyezése a koronával némiképpen különbözik az eddigi kormányoknak szo­kásos előzetes megegyezésétől. Mert eddig a kormányok a maguk nevében egyeztek meg a koronával, a mostani azonban a parlamenti pártokat kötelezte önmagával együtt. Az eddigi kormányokat több­ségeik dezavuálhatták, leszavazhatták, a mostanival azonban, ha ilyesmi megtör­ténnék, Magyarország adott szavának hitele lenne megtámadva. Nos, éppen ezért merült föl a mostani megegyezés­nél az a szerencsétlen kifejezés, melyre az eddigi kormányoknál senki sem gondolt. De hát jól van, nincs paktum, ennél­fogva nincs titkos pont sem. Van-e azon­ban abban az előzetes megegyezésben kötelezettség arra, hogy a kormány az új önckontingenst emelje ? Szomorú fele­let erre nem is az, a­mit Wekerle adott, mint inkább az, a­mit a sajtójával adat. Egy nagy bizottságban hangzottak el a­­ miniszterelnök szavai, mégis meg­hamisítva kerül válasza a közönség elé. A félhivatalosa szerint Wekerle semminemű kötelezettséget nem vállalt, de valóban elmondott szavai szerint semminemű kö­telezettséget nem vállalt az újonczemelés időpontjára, mértékére és föltételeire nézve. Wekerle elég ravaszul fogalmazta meg ezt a mondatot, de éppen az, hogy sajtója megértette ravaszságát, mutatja, hogy mi sem értettük félre igazi értelmét. Sajnálatunkra tehát konstatálnunk kell, hogy a kormány valóban vállalt kötele­zettséget az újonczemelésre magára, s ezt a pártja és az ország előtt eltitkolta. A pártok és a nemzet tehát egészen más megegyezéshez adták támogatásukat, mint a­milyen valóban létrej­ött Bécs­ben, április havában. Ne legyen Wekerlének panasza ránk. Ezeket a dolgokat szóvá tévén, ezúttal is ismételjük : nem arra való téma ez, hogy vele a kormányt krízisbe vinni sza­bad volna. Ennélfogva nem kiáltjuk, hogy szédelgés történt, s nem követelünk a megsértett igazság és erkölcs nevében elégtételt. Ha ez a kormány ezzel az er­­­­­kölcsi defektussal továbbra is bírja híve­ bizalmát, örülnünk kell rajta, hogy kor­­mány és többség ennyire méltó egymás­hoz. Ebben az esetben csak hadd tár­gyaljanak arról az időpontról, noha Schön­aich kinevezése mutatja, hogy az már itt van, arról a mértékről, mely a­ biz­tonsági szükségletben szintén adva­ van, és azokról a feltételekről, melyekről szin­tén tudjuk már, hogy holmi apró, nem­zeti konc­essziók lesznek, mélyek a le­nézett kilenczes­ bizottság progra­imj­án alul. Egyet azonban ki kell emelnünk, mert akkor is kiemelkedik, ha elhallgat­nék: a koalíc­iós politika egy úja­bb le­­álc­ázást élt túl, ha, reményünk szerint, túléli. Politikai szempontokból, koalicziós érdekből, személyes tekintetekből, de sőt még országos érdekből tehetnek ’­ugy, mintha Wekerle ebben a kérdésben be­csületes lett volna, de a fullánk bentyp ma­­rad a nemzet szivében s vélemérkét éreztetni fogja az urakkal olyan időben, a­mikor az ő méltó megítéltetésüknek már nem állja útját a nemzet érdeke. Ha az urak együtt tartanak, akkor a kérdés­szelkergessünk egy kormányt, mert hazudott, s menj­ünk elébe a katona­uralomnak, vagy tűrjünk inkább száz hazugságot ? Erre a kérdésre a válasz csak kedvező lehet a Wekerle-kormány­­nak, s ezt a választ kapja még ellenfelei­től is. Ha tehát exisztencziális gondok bántják, aludjék nyugodtan, hogy hazug­ságban maradt, attól úgyis nyugodtan alhatik, mert már megszokta. Az ön Louis Maquet barátjától vettem a Brd. Exelmans-on. No, gyönyörű optikus az a maga barátja, mondhatom ! Nem csodá­lom, hogy közös üzletük, az 56 frankos lát­csövekkel, eddig még egy sous-t sem jöve­delmezett, pedig maga azzal biztatott, hogy ebből a jövedelemből fogjuk megvenni Gas­­coghe-ban a »Paradon«-villát .. . Erre a szelíd gúnyra azonban már nem kapott választ a Madame. A nagy csillagász összeránczolta homlokát és nem válaszolt. Borzasztó udvariatlanság, de nem tehetett másként. A munka és a sietség bizonyára ki fogja menteni a hitves előtt. . .. Az emberiség — folytatta visszaülve íróasztala mellé — örökös harczban áll ön­magával, a­nélkül, hogy valaha ennek okáról gondolkozott volna és fölvetette volna magá­nak a kérdést, hogy miért is van ez így? Eret vág magán tisztán ama gyönyörért, hogy vérét, mely még mindig fiatal és mindig meg-megújuló, kifolyni lássa. Hány emberi életet emészt föl századonként a háború! A hivatalos jelentésekből könnyű kiszámítani, hogy mennyi a megölt, vagy amúgy elpusz­tult katonák száma a mai modern hadjára­tokban. Hiteles történeti munkák elegendő anyagot nyújtanak e­­ borzalmas számítás alapjául, így például ma már pontosan tud­juk, hogy az 1870—71-iki franczia-porosz had­járatnak összesen 250.000 áldozata volt, hogy az 1854—55-iki krími háború 785.000 embert pusztított el, hogy az 1859-iki rövid olasz­­országi karet 63.000 emberbe került, az 1866-iki porosz-osztrák háború 46.000 férfi­val tette szegényebbé a két országot. Amerika északi és déli államainak polgárháborúja 1863—64-ben nem kevesebb mint 950.000 ember halálát okozta, tudjuk azt is, hogy I. Napóleon háborúi öt millió európai ember vérét ontották ki, összeadva az áldozatok számát, egy század óta a világ különböző államai részéről 19 millió 840 ezer ember a veszteség csak Európában és az Unió álla­maiban. Ez a czivilizáczió mérlege! Ki­mondhatjuk tehát minden további részletezés nélkül, hogy minden században átlag 20 millió ember pusztul el a háború gyalázatos intéz­ményének áldásából. Minő emberhalom ez! Egymás mellé fektetve és szalaggal összefűzve, befogná Európát és Ázsiát és századról-szá­­zadra út meg uj hulla-kör váltaná föl. . . A mester itt szünetet tartott, mert most meg az ebédlőbe nyíló ajtón hallszott egy eléggé erélyes kopogtatás. — Ki az ? — kérdezte ingerülten, mi­közben lecsapta a tollat az asztalra, — tessék, az ördögbe . . . tizenegy óra elmúlt és még alig írhatott többet ötven nyomtatott sornál. Sorát két frankjával számítva, mindössze alig száz rongyos frankot keresett — tíz percz alatt. Hallatlan időrablás ... így nem lehet megélni ! — Én vagyok, papa ... Julien . . .­­— Mars! — kiáltotta a nagy csillagász. — Könyörgök, papa . . . — Mars, ha mondom ! — Nem volna kegyes kinyitni az ajtót. — Nem ! — De papa, kérem . . . — Takarodj ! Egy szót se. . . csak mars, mars! — De papa, az istenért. . . egy perezre... — No hát ez már mégis csak szemtelen­’Vég ! — kiáltotta most már komoly haragra Hibbanva a tudós és az ajtóhoz sietve, inge­­rülten felrántotta. Ai? Rögtön takarodj ! Értetted . . . rög­tön . . .­­ebben a palanatban ! — Nagyon szívesen, édes papa, — felelet udvarias meghajlással a csinos szőke fiatal ember — higyje el. . . esküszöm . . . nem mertem volna kopogtatni, de az éjjel ismét oly szerencsétlen voltam ! Képzelje, papa, az a vöröshajú majom, a pisze Colette . . . meg­szökött a »Chat noir« pinczérjével. Egy pin­­czérrel, papa, egy pinczérrel, egy Jean Cocard nevű tökfilkóval, de ez még hagyján ! Emlé­kül azonban órámat, gyűrűmet és háromszáz frankomat is magával vitte a kis majom . . . és most vigasztalhatatlan vagyok, hogy megint az ön nagylelkűségéhez kell folyamodnom. — Csak a dologra ! Mennyi kell ? — Oh papa . . . hisz ön oly jó ... . — Csitt! Szót se ! Nincs időm . . . hal­lod-e, nincs időm ! És egy árva kukkot sem hiszek a fecsegésedből . . . lump . . . kamasz... itt van huszonöt frank és most menj ! Taka­rodj ! Kifelé ! Jó napot! És ne merészelj még egyszer háborgatni, mert akkor baj lesz ! Az ajtó hevesen becsapódott. A nagy csillagász visszaült íróasztalához s keskeny ujjait világszerte ismert dús fürt­jeibe mélyesztve, valami ilyesmit mormogott szakállába : — Kidobtam huszonöt frankot az abla­kon és valószínűleg nem a sárba. Julien úgy hazudik, mint egy olasz. Ma reggel együtt ■ láttam azzal a Colette-tel, mi itt koholták ki ezt a huszonöt franko­­st is, hogy v « AZ ÚJSÁG Csütörtök, november 1. BELFÖLDO : A képviselőház ülése. A képviselőház szom­baton délelőtt 10 órakor tartja legközelebbi ülését. Első­sorban a mentelmi ügyeket, azután a kér­vényeket tárgyalják s valószinü, hogy interpel­­lácziók is lesznek. [ ] A szerb barátság ára. A rendszeres szerb­/magyar barátkozna és még rendszeresebb külügy­miniszter-hajsza titkaiba belevilágít egy Belgrád­­ból érkező tudósítás. Szól ez a távirat a követ­kezőképp : Belgrád, október 31. Kormánykörökből jelentik, hogy a vám­­háborúra megszavazott ötszázezer dinárnyi hitelt már teljesen kimeríte­tték, sőt ezen­felül még további ötszázezer dinárt is fel­használtak ugyanerre­ a czélra. Ebből a pénzből harminc­nyolczezer frankot Buda­pesten adtak ki az osztrák-magyar kereske­delmi politika ellen folytatandó public­isz­­tikai harctra, ebből tizennyolczezer frankot Petkovics szerb főkonzul közvetítésével. Várjon Szemere Miklós, a nagy interpelláló, félbeszakítja-e bécsi tartózkodását, hogy haza­siessen interpellálni ! Nem valószínű, így tehát nehezen fogja megtudni a kiváncsi közönség, hogy melyek azok a lapok, a­melyek dinárra váltották föl hazafias lelkesedésüket. Pedig nem nehéz ki­keresni, hogy kik rajongtak mesés lelkesedéssel a szerb-magyar barátságért és kik küzdöttek haz­­fias odaadással a konok ellenség, a magyarfaló külügyminiszter megbuktatásáért. Nem is csinál­tak rossz üzletet a kormány ama derék k­­onái, a­kik odáig vitték az élelmességet, hogy három bőrt nyúztak egy rókáról. Megfizette őket a barát-

Next