Az Ujság, 1906. november (4. évfolyam, 315-329. szám)

1906-11-16 / 315. szám

Budapest, 1906. IV. évfolyam. 315. szám. Péntek, november 16. Előfizetési árait: ____ _______ _____ ___ SZERKESZTŐSÉG:' hóra .......... 2­0­40 » jppjw jf|J Bi Id­ fijF ^ll­l Budapest, Rákóczi-út 54. sz. A riadó. Irta ifj. Hegedűs Sándor. Nem szeretem a tréfákat, ha ezek más ember rovására esnek ; a vicc­ csak addig jó, a­míg önmagában él és nem kell hozzá más ember összetörése, meggyötrése. Az is igaz, hogy nem mindig gondolkoztam így, ezelőtt pajzán öröm, diadalmas ujjongás vett rajtam erőt, ha láttam­, hogy egy-egy vicc­ért mily dühösen mordul fel az, a­kit az eltalált. Min­dig a szigony­vadászok jutottak az eszembe, a­kik az alvó bálnába belelövik fegyverüket és aztán arra fez áldozat kétségbeesetten csap­­dosni kezd és zavarja maga körül a tenger árját. A személyi vicczek is ilyenformák, min­dig egy ember lelkébe vágnak, hogy az illető aztán vergődjék tőle úgy, a­milyen mértékben neki jól esik. Sok ideig azt hittem, hogy a vicez az ember elméjének a mértéke, holott az csak gondolatfoszlány lehet, az igazi gondolat mély­sége és gyökere nélkül. Megutáltam, m­eg­­undorodtam a tréfáktól is, épp úgy, a­mint az ember megunja a legkedvesebb ételét is, ha mindig azt hozzák eléje. Igaz ugyan, hogy úgy jártam a vicc­elgetéssel, mint az az em­ber, a­ki halat eszik és a szálka megakad a torkán és aztán szent fogadalmat tesz, hogy többé nem nyúl halneműhöz, mert a halál­­félelem megriasztja, ugyannyira, hogy a­mi­kor csak meglátja a halas­tálat, eszébe jut a fuldoklás rettentően kínos fizikai fájdalma, mely A koalíczió véghetetesen sok boldog­ságot ígért a nemzetnek. Most ebből a sok boldogságból egy foszlány benne van a pénzügyi bizottságnak ma beterjesz­tett jelentésében. De az is erősen dezin­­fic­iálva mindenféle keserű és savanyú fertőtlenítő szerekkel. Az érdemes parlamenti bizottság pe­dig annyira benne van a jutalmak ki­osztásának és a szenvedők lekötelezésé­­nek eszmekörében, hogy nem is beszél a halálfélelmet felidézi és abban a pillanatban, midőn ez megjelenik, minden más vágy meg­szűnik, elhal, mintha soha nem is jelentkezett volna. Egy kis társaságba verődve mulattunk az egyik zöldbeli vendéglő fehér asztala mellett, mialatt a katonazene nagy kimértséggel ját­szotta a szokásos indulókat és keringőket, a vendégek gyönyörködtetésére. Érdekes volt megfigyelni, hogy az asztalok körül ülők közül hány figyelt a zene menetére és kézzel vagy lábbal hány ellenőrizte a zene ütemeit. A leg­buzgóbb azonban egy öreg úr volt, a­ki az esernyőjével valóságos karmesteri munkát vég­zett, mialatt nyakát és egész testét is úgy mozgatta, mintha egész lénye be volna kap­csolva abba a zenébe, a­melyet ott az emel­vény alatt a katonák parancsszóra katonai kimértséggel lejátszanak. Néha egész komikus volt az öreg úr buzgalma, a­mint a zenét kísérte, különösen ha valami hibát vett észre, a­mi az ő zenei élvezetét megzavarta. Ilyenkor haragosan rázta meg fejét és a nézéséből látszott, hogy a karmestert nagy örömmel vaslánczra vezetné, ha hatalmában volna. Úgy odaadta magát a zenének, mintha az egész földi lét megsemmisült volna az ő ré­­szére és nem volna semmi más rá nézve az egész mindenségből, mint az a pár zenehang, a­mely a hangszerekből feléje száll. Komikus és a mellett mégis kínos volt ez a jelenet, komikus volt az, hogy annyira képes valaki átengedni magát­ a muzsikának, * ROVÁS. Jövel, jó öreg főrendiház és segíts hatal­masabbik öcsédén. A képviselőház, a nemzet akarata, elvett Budapesttől kétszázezer koro­nát, add vissza. Nem azért, mivel ez a meg­győződésed, hanem mert a képviselőházét összeszidta a miniszter. Elkészült egy törvény, melyet másképp kellett volna csinálni. A mi­niszter úr szívesen parancsolná a képviselő­háznak, hogy csinálja újra a lec­kéjét, de formaiag ez lehetetlen. Inkább megkéri a jó öreg főrendiházat, hogy szavazza le a kép­viselőház törvényét. Lesz tehát végre-valahára a kormánynak ellenzéke, pláne a főrendiház­ban. S a budapesti bourgeois-knak is demokrata protektora, szintén a főrendiházban­­ . Mi is üdvözöljük Kossuth Ferenczet hat­vanötödik születésenapján, s a mi üdvöz­letünk többet ér, mint a pártjáé, többet, mint a kerületeké, többet, mint az összes küldött­ségek, telegrammok, feliratok, határozatok stb. Mert a­kik rajtunk kívül holnap üdvözlik, azok máskor is üdvözlik. Derüre-borura jön neki az üdvözlet, nem neki, Kossuth Ferencz­­nek, a derék öreg urnak, hanem neki, Kossuth Ferencznek, a rossz miniszternek, a­kit a ha­talma kedvéért fenomenális miniszternek ma­gasztalnak. A miniszterségét, a politizálását nap-nap után ostromoljuk, olykor lenézzük, olykor még számba se veszszük. De a hatvanöt­éves Kossuth Ferenczet, azt, a­ki hatalom, befolyás és zseb nélkül marad meg, ha poli­tikáját elvonjuk személyiségétől, azt ebben az országban éppen csak mi becsüljük és tisztel­jük teljes mértékben. A hatalom, a befolyás, a tekintély el fog múlni, s megéri még Kossuth Ferencz, hogy születése napján csak a mi üd­vözletünk keresi föl. Nem véljük, hogy ben­nünket akkor jobban fog méltányolni, de tud­juk, hogy az embereit akkor jobban fogja ismerni, mint most. Pezsgő mellett, művészeknek magyarázta tegnap Apponyi, hogy mi a politika. Jól válo­gatta meg a publikumot , politikusoknak soha­sem mondta még, a­mit a művészeknek bátran kitálalhatott. Nem parlamenti intrika, nem egyéni kapaszkodás, hanem — tessék elolvasni, hogy micsoda — bennünket csak a negatí­vum érdekel. Tehát Apponyi nem intrikált, — ebben gyönge — szinte halljuk a Széll Kálmán kac­agását, a­ki ma is miniszterelnök volna az Apponyi házelnöki intrikálása és memoran­dumozása nélkül. És nem kapaszkodó, — de­hogy ! Éppen csak miniszter lett belőle, s pre­­zumptív miniszterelnök. S összes nemzeti poli­tikájából mindent átmenetileg felfüggesztett, csak a miniszterséget nem. S önmagáról mondja, hogy ha intrika és kapaszkodás tenné a poli­tikát, akkor ő volna a leggyöngébb politikus ? Azt meg kell hagyni neki, szerénykedni tud. A hivatalnokok lekötelezése, másról, mint csak arról, hogy mi mindent fog adni a koalíczió az állam mostoha­­gyermekeinek. És hogy milyen nehezen lehetett ezt is kiszorítani. Minden el­tűnik és homályba sülyed e mellett az országos nagy korteskedés mellett, ki­véve egyet. Azt, hogy az 1907. évben sokkal több jövedelmet fog a kormány a meglevő adók kihasználásával csinálni, sőt új adónemeket is komponál. Lehet különben, hogy ez őszinteség okából van ott. Valószínűbb, hogy az állami és nem állami alkalmazottak to­vábbi reményeinek elhervasztása végett. De bizonyos, hogy keserű gondolatokat támaszt. Ha a kormány és többsége azt hiszi, — és ezt tudnia is kell — hogy az állam mostoha gyermekeit, a köz­­tisztviselőket anyagi nyomorúságaikban tovább meghagyni nem lehet, akkor a fizetésjavítások mindenre való tekintet nélkül szükségesek. De akkor érthetetlen, hogy mire való az adófizetőket nyomban megrémíteni, hogy ezt az ő bőrük fogja megsiratni. És ha erre a kegyes figyel­meztetésre még­is szükség volt, akkor csak egy lehetőség van: maga a koa­lí­­c­ió politikája a rossz. Mert más azt mondani, hogy az állami alkalmazottak nagy sokaságának jóléte az állampolgá­rok agyonterhelése nélkül fog végbe­menni és más megint úgy adni az ország elé a dolgot, hogy ez a mellőzhetetlen javítás az adófizetők lelkében okozzon keserűséget, talán ellenszenvet. Azt az egyet azonban be kell val­lani, hogy a bizottság »lekötelező« szám­adatai fölötte érdekesek. Csak a főbbeket érintjük. Az 1907. évi budget egész 48 miliommal nagyobb kiadást mutat, a annyira elszakítva magát a való élettől; kínos meg annyiban, hogy az ember érezte, hogy egy gyenge idegzetű emberrel áll szem­ben, a­kit a külső hatások bármely pillanat­ban képesek rabjukká tenni, ugyannyira, hogy az elveszítve lelki egyensúlyát, képes fantasztikus dolgokat is véghezvinni, a külső erő szuggesztív ereje folytán. Egyik barátunk érdekesen jegyezte meg, hogy neki volt egy­szer egy ilyen esete, mikor évekkel ezelőtt egy vidéki garnizonnál szolgált és ott egy kapitány parancsnokolt, a­kinek az volt az állandó ideája, hogy mozgósítás van és min­den pere­ben készen kell állani az indulásra, meg a rohamra, nehogy az ellenség titokban meglepjen bennünket és kíméletlenül lekasza­bolja az egész legénységet. Állandóan töltött fegyverrel járt és egy ízben kisebb kellemet­lensége is volt, mert mikor éjjeli mulatozásá­ból hazatért és az utczán két részeg revol­verrel lődözött, neki hirtelen eszébe jutott a mozgósítási tervezet, a­melyet ő eszelt ki saját gyönyörűségére, portyázó ellenséget sej­tett a két mulató személyében és közéjük lődözött a víg czimboráknak. Szerencsére el­tussolták a dolgot és nem lett semmi komo­lyabb következménye az ügynek , azonban később mégis nyugdíjazni kellett, mert egy czirkusz-előadáson alapos kis botrányt rende­zett. Ő ugyanis meglehetős borközi állapotban ment el az előadásra és ott szerencsésen el­aludt. A mutatványok során azonban a bohócz két pisztolylövést tett, mire a mi Lapunk mai száma 28 oldal.

Next