Az Ujság, 1907. január (5. évfolyam, 14-27. szám)
1907-01-16 / 14. szám
Budapest, 1901. V. évfolyam. 14. szám. Szerda, január 16. SZERESZTŐSÉG: ROVÁS. Teljesen méltányoljuk Polónyi Géza skrupulusait. Nem akarja alantasaira, a bírákra bízni ügyét, nehogy azt mondják : befolyásolja biráit. Ezt a nemes skrupulust már felségsértő perében is táplálta, azért töröltette inkább, semhogy mint igazságügyminiszter vádlottképp az »ő bírái« elé álljon. Ha csak ezen múlik vezetése alatt a bíróság függetlensége, inkább szenvedjen mártírártatlanságot továbbra is. S mi nem akarunk vele perbe szállni: a bíróság valóban alantas közege-e az igazságügyminiszternek, s az ő vezetése alatt valóban részesül-e a függetlenségnek amaz attribútumaiban, melyektől a miniszternek vissza kell rettennie, mikor a saját esetéről van szó ? Tisza István odaállt a Plósz bírái elé, sőt az esküdtek elé is, akik nem voltak Plószéi. S Tisza alatt is voltak független bírák, sőt akkor szó sem volt még a bírói függetlenségről, valamint a derék asszonyról sincs soha szó. De adunk neki egy jó tanácsot, mégpedig egészen önzetlenül. Csodálkozunk, hogy nem gondolt rá sem ő, sem mások. Vigye a dolgát parlamenti bizottság elé. Mégpedig ugyanazzal a skrupulozitással, amelylyel bírák elé vinni nem akarja. A képviselőházi bizottság merőben kormánypárti volna s nem látszanék elég függetlennek. Ám alakíttasson a főrendiházból bizottságot, mely megvizsgálja az ügyeit. Ettől nem kell idegenkednie, ezt föltétlenül respektálná mindenki, maga Polónyi leginkább, hiszen ennek a fölmentő ítélete egyszersmind tagságijegy volna a Nemzeti Kaszinóba. Őt Justh Gyula megint lemondott s voltaképpen megint igaza van. Az üléseket ő vezeti s nem a Ház, a kijelentéseit nem kritizálhatja senki s mégis minduntalan a képviselők a Házhoz fölebbezik az ő emancziáczióit, a Ház pedig minduntalan dezavuálja őt. Ha ő ezt nem tartja összeegyeztethetőnek az elnöki méltósággal és a pártfegyelemmel, nagyon logikus álláspontot foglal el. Ha pedig a Ház, mely őt egyhangúlag megválasztotta, meg is akarja őt tartani, hát deferáljon neki s ne határozzon az ő megszégyenítésére. Justhnak vagy elégtétel kell, vagy határozott ellenszegülés. De mi történt ? Ami mindenkor a koalícziós érában, valahányszor egy határozott vagyvagy merül fel. A kérdést nem döntik el, csak félrelökik. Wekerle beszélt Kmetyvel, s Kmety nagylelkűen visszavonta kérelmét, így hát Justh nincs dezavuálva s a tisztelt Ház nem adott neki elégtételt. Marad minden a legközelebbi esetig, amikor Justh megint le fog mondani, vagy pedig már le sem mond, hanem egyet nyel. Nyelni megtanulni elvégre nemcsak lehet, hanem muszáj is, ha az ember független hazafi. * Különben most tudódott ki, mitől jó az állandó határozatképtelenség. Ha a képviselő urak teljesítik kötelességüket s kellő számban adták volna le voksukat, akkor Justh Gyula már nem volna elnök. Ez pedig nagy baj lenne, mert újból kellett volna megválasztani. Sikkasztás. Irta Szántó Kálmán. I. — Ahogy minálunk az asszonyi becsületet letárgyalják, kávéházakban, hivatali pihenőórákban (pedig milyen sok van, hivatal is, pihenő is), sörözés közt az asztaltársaságokban, szóval mindenütt, ahol férfiak maguk közt vannak, az már nem is közönséges. Hogy a keze vagy esze után élő lány tisztessége mind megközelíthető, arra a szót is kár vesztegetni , de meg lehet állapítani azt is, hogy amelyik kis- vagy középhivatalnok is mindennap húst kap az asztalára (csak egyszer is, nem kétszer !) s a mellett még tisztességesen járhat is, no, annak a felesége is keres, már így vagy úgy, de keres. Keres ! Az asztaltársaságnak egy hirtelen szőke, kissé már kopaszodó tagja öntötte így szavakba a közvéleményt s a milyen nyomatékot az utolsó szóra helyezett s a milyen öntudatosan körülnézett az asztalon, látni lehetett, hogy milyen kifejezőnek s mégis szerencsésen finomnak találja ezt a sokatmondó körülírást. Karvaly Sándor némi nyugtalan szívvel hallgatta mostanában az agglegények asztaltársaságának e minduntalan visszatérő beszédeit. Eddig mindig megvolt rá a maga véleménye. — Okos embernek van esze — mondta. — Aki huszonnégy-huszonhat éves korában meg nem nősülhet, az végképp tegyen le róla. Akkor kijut az asszonynak a szerelemből annyi, hogy nem is ér rá másra gondolni; szerelemből igen, de hát kenyérből ? Negyven esztendős koromban nősüljek, amikor már van kenyér, de másnak nősüljek ? Van eszem ! Most hallgatott. Akarata ellen is a nősülésre gondolt most mindig. A két jelzett kornak közbül volt éppen s azzal biztathatta magát, hogy jut még a szerelemből s kenyér is akad már, ha nem is nagyon fölösen. Tulajdonképp nem is igen biztatgatta magát, mert már el is volt tökélve a házasságra, csak még magának nem merte bevallani. Meg volt babonázva, vén fejjel hálóba esett s nem tudott belőle kibontakozni. A novemberi fertálykor ugyanis a házbeli trafikot egy öreg pár cseléd vette át, akik egy leányt, unokájukat is hozták magukkal. Azóta történt, hogy a mindenben mértéket tartó Karvaly Sándor bolondja lett a dohánynak. Ha a leányt véletlenül nem találta a boltban, mindenféle csalafintasággal addig húzta az időt, mig kijött. A homályos kis trafikot akkor egyszerre derű ragyogta be az ő szemében, világosság támadt s aranyos napsugarak játszadoztak a szivarosdobozokkal, a papirszipkákkal, a képes kártyákkal. Nagy bajnak vette, hogy éppen trafikos leáény volt, akaratlanul is hány piszkos tekintetnek a szennye érhette a szépségét, sőt a bővebb ismerkedés folyamán az is kiderült, hogy sziniiskolára is gondolt, de nagyapáék nem engedték : a higgadt, ravasz eszű és megfontolt Karvaly Sándor azonban ezeken is túltette magát. Igaz, hogy az esetleges házasságnak voltak jobb oldalai is s ezek közt nem utolsó, hogy az öregeknek nem volt másuk az unokájuknál, azokról pedig nézhetett is valami. Kimaradt tehát végképp az agglegények asztaltársaságából s feleségül vette a leányt, a kinek a puszta látására is megreszketett a lelke örömében. Mikor a suj lakásban először hagyta magára a menyecskét, hogy hivatalba menjen, ezekkel a komolykodó szavakkal vált meg tőle : — Édes feleségem, szegények vagyunk, de a mi csak a szegénységünkből telik, magának semmi se fog hiányozni. Még az éjjelemet is nappallá fogom tenni, hogy jó dolga legyen s nem kívánok érte egyebet, csak hogy hűséges, becsületes feleségem legyen, a ki még álmában se gondol másra. A kis menyecske nagyra nyitotta a szemét. — Drága kicsi uram, nem is gondoltam volna, hogy maga ilyen nagy csacsi. Hát azt hiszi, a világ minden kincséért a felesége lettem volna, ha szívből nem szeretem ? Ezzel el is intézte az ügyet s Karvaly is megnyugodott benne. II. Hisz meg is nyugodhatott! Mindaz a fényesség, mely azelőtt a kis trafikot beragyogta , a napjával együtt most az ő lakásába költözött s derűjével annak a zugait aranyozta, be. Nem is merte képzelni, hogy a házasságban ilyen nagy boldogság van. Csupa kedvesség, vidámság, jókedv özönlött eléje, mind olyan dolgok, a miket nagyon ki tudott élvezni s a miknek eddig nagyon szűkében volt. Pacsirta nótázásával volt teli a ház, a csicsergés hol egyik sarokban csattogott fel, hol a Lapunk mai száma 24 oldal. A professzor Mrak. Az egyetemi professzorok közül mindig volt legalább féltucat a képviselőházban. Némelyik közölök miniszterségig is vitte. De sohasem volt úgy, hogy ne támadták, sőt ne üldözték volna őket az ellenzéki oldalról. Mindegyiknek külön és keservesen kellett bebizonyítani, hogy, érdeme és tehetsége van a politikai pályára és az azon való emelkedésre. Teistpi passati. A közéleten nagy vihar zúgott végig. A képviselőházból sok pótolhatatlan erőt, tudást, tapasztalatot, sőt sok más egyebet is kisodort, az obuigát féltucat egyetemi tanár azonban most is ott van. Ús legjélebb az, hogy a koalíció professzor-képviselőtermése hasonlíthatatlanul gyengébb. És még az, hogy nem kell többé abszolúte semmit bebizonyítaniok. Sem támadás, sem kritika nem éri őket többé, egészen elég, ha nagyon koalíciósok. Amikor a törvény az egyetemi és műegyetemi professzori állást az összeférhetetlen állások közül kivette és a professzoroknak a mandátumszerzést megengedte, — százszor volt róla szó — az lebegett a szeme előtt, hogy a tudományos pályáról a kiválásnak tágabb utat nyisson. Hogy szerény nemzeti tudományosságunknak ártott a tudományos erők e félrevezetésével, az kétségtelen. Szerencse vagy szerencsétlenség, de a törvény csábítása csak részben fogott. Azok a professzorok, akik a tudomány művelését igazi életfeladatuknak tekint