Az Ujság, 1907. január (5. évfolyam, 14-27. szám)

1907-01-16 / 14. szám

Budapest, 1901. V. évfolyam. 14. szám. Szerda, január 16. SZERESZTŐ­SÉG: ROVÁS. Teljesen méltányoljuk Polónyi Géza skru­­pulusait. Nem akarja alantasaira, a bírákra bízni ügyét, nehogy azt mondják : befolyásolja biráit. Ezt a nemes skrupulust már felség­­sértő perében is táplálta, azért töröltette in­kább, semhogy mint igazságügyminiszter vád­lottképp az »ő bírái« elé álljon. Ha csak ezen múlik vezetése alatt a bíró­ság függetlensége, inkább szenvedjen mártír­­ártatlanságot továbbra is. S mi nem akarunk vele perbe szállni: a bíróság valóban alantas közege-e az igazságügyminiszternek, s az ő vezetése alatt valóban részesül-e a független­ségnek amaz attribútumaiban, melyektől a miniszternek vissza kell rettennie, mikor a saját esetéről van szó ? Tisza István odaállt a Plósz bírái elé, sőt az esküdtek elé is, a­kik nem voltak Plószéi. S Tisza alatt is voltak független bírák, sőt akkor szó sem volt még a bírói függetlenségről, valamint a derék asszonyról sincs soha szó. De adunk neki egy jó tanácsot, még­pedig egészen önzetlenül. Csodálkozunk, hogy nem gondolt rá sem ő, sem mások. Vigye a dolgát parlamenti bizottság elé. Még­pedig ugyan­azzal a skrupulozitással, a­melylyel bírák elé vinni nem akarja. A képviselőházi bizottság merőben kormánypárti volna s nem látszanék elég függetlennek. Ám alakíttasson a főrendi­házból bizottságot, mely megvizsgálja az ügyeit. Ettől nem kell idegenkednie, ezt föl­tétlenül respektálná mindenki, maga Polónyi legin­k­­ább, hiszen ennek a fölmentő ítélete egyszersmind tagsági­­jegy volna a Nemzeti Kaszinóba. Őt Justh Gyula megint lemondott s volta­képpen megint igaza van. Az üléseket ő vezeti s nem a Ház, a kijelentéseit nem kritizálhatja senki s mégis minduntalan a­ képviselők a Ház­hoz fölebbezik az ő em­ancziáczióit, a Ház pedig minduntalan dezavuálja őt. Ha ő ezt nem tartja összeegyeztethetőnek az elnöki méltósággal és a pártfegyelemmel, nagyon logikus álláspontot foglal el. Ha pedig a Ház, mely őt egyhangúlag megválasztotta, meg is akarja őt tartani, hát deferáljon neki s ne határozzon az ő megszégye­nítésére. Justhnak vagy elégtétel kell, vagy határozott ellenszegülés. De mi történt ? A­mi mindenkor a koalí­­cziós érában, valahányszor egy határozott vagy­­vagy merül fel. A kérdést nem döntik el, csak félrelökik. Wekerle beszélt Kmetyvel, s Kmety nagylelkűen visszavonta kérelmét, így hát Justh nincs dezavuálva s a tisztelt Ház nem adott neki elégtételt. Marad minden a leg­közelebbi esetig, a­mikor Justh megint le fog mondani, vagy pedig már le sem mond, hanem egyet nyel. Nyelni megtanulni elvégre nem­csak lehet, hanem muszáj is, ha az ember független hazafi. * Különben most tudódott ki, mitől jó az állandó határozatképtelenség. Ha a képviselő urak teljesítik kötelességüket s kellő számban adták volna le voksukat, akkor Justh Gyula már nem volna elnök. Ez pedig nagy baj lenne, mert újból kellett volna megválasztani. Sikkasztás. Irta Szántó Kálmán. I. — A­hogy minálunk az asszonyi becsületet letárgyalják, kávéházakban, hivatali pihenő­órákban (pedig milyen sok van, hivatal is, pihenő is), sörözés közt az asztaltársaságok­ban, szóval mindenütt, a­hol férfiak maguk közt vannak, az már nem is közönséges. Hogy a keze vagy esze után élő lány tisztessége mind megközelíthető, arra a szót is kár vesz­tegetni , de meg lehet állapítani azt is, hogy a­melyik kis- vagy középhivatalnok is minden­nap húst kap az asztalára (csak egyszer is, nem kétszer !) s a mellett még tisztességesen járhat is, no, annak a felesége is keres, már így vagy úgy, de keres. Keres ! Az asztaltársaságnak egy hirtelen szőke, kissé már kopaszodó tagja öntötte így sza­vakba a közvéleményt s a milyen nyomatékot az utolsó szóra helyezett s a milyen öntuda­tosan körülnézett az asztalon, látni lehetett, hogy milyen kifejezőnek s mégis szerencsésen finomnak találja ezt a sokatmondó körül­írást. Karvaly Sándor némi nyugtalan szívvel hallgatta mostanában az agglegények asztal­­társaságának e minduntalan visszatérő be­szédeit. Eddig mindig megvolt rá a maga vé­leménye. — Okos embernek van esze — mondta. — A­ki huszonnégy-huszonhat éves korában meg nem nősülhet, az végképp tegyen le róla. Akkor kijut az asszonynak a szerelemből annyi, hogy nem is ér rá másra gondolni; szerelemből igen, de hát kenyérből ? Negyven esztendős koromban nősüljek, a­mikor már van kenyér, de másnak nősüljek ? Van eszem ! Most hallgatott. Akarata ellen is a nő­sülésre gondolt most mindig. A két jelzett kor­nak közbül volt éppen s azzal biztathatta magát, hogy jut még a szerelemből s kenyér is akad már, ha nem is nagyon fölösen. Tulaj­donképp nem is igen biztatgatta magát, mert már el is volt tökélve a házasságra, csak még magának nem merte bevallani. Meg volt ba­­bonázva, vén fejjel hálóba esett s nem tudott belőle kibontakozni. A novemberi fertálykor ugyanis a házbeli trafikot egy öreg pár cseléd vette át, a­kik egy leányt, unokájukat is hozták magukkal. Azóta történt, hogy a mindenben mértéket tartó Karvaly Sándor bolondja lett a dohány­nak. Ha a leányt véletlenül nem találta a boltban, mindenféle csalafintasággal addig húzta az időt, m­ig kijött. A homályos kis trafikot akkor egyszerre derű ragyogta be az ő szemében, világosság támadt s aranyos nap­sugarak játszadoztak a szi­varosdobozokkal, a papirszipkákkal, a képes kártyákkal. Nagy baj­nak vet­te, hogy éppen trafikos leáény volt, aka­ratlanul is hány piszkos tekintetnek a szennye érhette a szépségét, sőt a bővebb ismerkedés folyamán az is kiderült, hogy sziniiskolára is gondolt, de nagyapáék nem engedték : a hig­gadt, ravasz eszű és megfontolt Karvaly Sán­dor azonban ezeken is túltette magát. Igaz, hogy az esetleges házasságnak voltak jobb oldalai is s ezek közt nem utolsó, hogy az öre­geknek nem volt másuk az unokájuknál, azok­ról pedig nézhetett is valami. Kimaradt tehát végképp az agglegények asztaltársaságából s feleségül vette a leányt, a kinek a puszta látására is megreszketett a lelke örömében. Mikor a s­­uj lakásban először hagyta magára a menyecskét, hogy hivatalba menjen, ezekkel a komolykodó szavakkal vált meg tőle : — Édes feleségem, szegények vagyunk, de a mi csak a szegénységünkből telik, magá­nak semmi se fog hiányozni. Még az éjjelemet is nappallá fogom tenni, hogy jó dolga legyen s nem kívánok érte egyebet, csak hogy hűsé­ges, becsületes feleségem legyen, a ki még álmában se gondol másra. A kis menyecske nagyra nyitotta a szemét. — Drága kicsi uram, nem is gondoltam volna, hogy maga ilyen nagy csacsi. Hát azt hiszi, a világ minden kincséért a felesége let­tem volna, ha szívből nem szeretem ? Ezzel el is intézte az ügyet s Karvaly is­­ megnyugodott benne. II. Hisz meg is nyugodhatott! Mind­az a fé­nyesség, mely azelőtt a kis trafikot beragyogta , a napjával együtt most az ő lakásába köl­tözött s derűjével annak a zugait aranyozta, be. Nem is merte képzelni, hogy a házasság­ban ilyen nagy boldogság van. Csupa kedves­ség, vidámság, jókedv özönlött eléje, mind olyan dolgok, a miket nagyon ki tudott él­vezni s a miknek eddig nagyon szűkében volt. Pacsirta nótázásával volt teli a ház, a csicser­gés hol egyik sarokban csattogott fel, hol a Lapunk mai száma 24 oldal. A professzor Mrak. Az egyetemi professzorok közül min­dig volt legalább féltuc­at a képviselő­­házban. Némelyik közölök miniszterségig is vitte. De sohasem volt úgy, hogy ne támadták, sőt ne üldözték volna őket az ellenzéki oldalról. Mindegyiknek kü­lön és keservesen kellett bebizonyítani, hogy, érdeme és tehetsége van a politikai pályára és az azon való emelkedésre. Teistpi passati. A közéleten nagy vihar zúgott végig. A képviselőházból sok pótolhatatlan erőt, tudást, tapaszta­latot, sőt sok más egyebet is kisodort, az obuigát féltuc­at egyetemi tanár azon­ban most is ott van. Ús legjélebb az, hogy a koalíc­ió professzor-képviselő­­termése hasonlíthatatlanul gyengébb. És még az, hogy nem kell többé abszolúte semmit bebizonyítaniok. Sem támadás, sem kritika nem éri őket többé, egészen elég, ha nagyon koalíc­iósok. A­mikor a törvény az egyetemi és műegyetemi professzori állást az össze­férhetetlen állások közül kivette és a pro­fesszoroknak a mandátumszerzést meg­engedte, —­ százszor volt róla szó — az lebegett a szeme előtt, hogy a tudományos pályáról a kiválásnak tágabb utat nyis­son. Hogy szerény nemzeti tudományos­ságunknak ártott a tudományos erők e félrevezetésével, az kétségtelen. Szerencse vagy szerencsétlenség, de a törvény csábítása csak részben fogott. Azok a professzorok, a­kik a tudomány művelését igazi életfeladatuknak tekint

Next