Az Ujság, 1907. október (5. évfolyam, 233-244. szám)

1907-10-01 / 233. szám

ROVÁS: Nem kell félni. Jön az osztrák kormány , folytatja a magyarral a kiegyezési tárgyalá­sokat Budapesten. Nagy ok ez a megköny­­nyebbü­lésre, kivált az engesztelhetetlen negy­­vennyolczasok közt, kiket már-már kivert a hideg verejték, hogy szavukon fogja őket a balsors és nem sül nyélbe többé az átkos kö­zös ügy. A kiegyezés most már bizonyosan meglesz, ha még oly keserves áron is. Való­színű, hogy már meg is van s a további jövés­menés, tárgyalás csak komédia. Veszedelmi és erőfeszítési markírozás, azzal a czélzattal, hogy legyen időnk a beletörődésre. A negy­­vennyolc­as többségnek szüksége van erre szemérmi szempontból. Nélkülözhetetlen szá­mára az a közhangulat, hogy egy rossz ki­egyezés is jobb, mint semmi kiegyezés. Ha ez a közhangulat megvan , lehet sóhajtozni a negyvennyolc­as elvek érvényesítésének ez idő szerint való lehetetlenségéről és lehet meg­szavazni mindent, ámbár­­ elvünk ellen van. Szóval, a dualizmus most sem fordul fel, csak valamivel többe fog kerülni, mint eddig, s a hozzávezető út tovább tart, mert előbb hazug­sággal kell kikövezni. De ez a követő munka sem felesleges, mert éppen csak ez az, a­mivel az új rendszer bebizonyítja, hogy hazafiasabb a réginél.* Nemzeti regime ide, nemzeti regime oda, azért Szegeden a katonák mégis csak elfújták a Gotterhalté­t a királyi herczeghez. A m­iétt hogy nem is tehettek mást, mert erre most is csak úgy kötelezi őket a reglement, mint köte­lezte akkor, mikor a ma kormányzó koalíczió még ellenzék volt, s egyik, azóta eltűnt hőse, a lelkes Nessi Pál, a kolozsvári Mátyás-szobor leleplezése alkalmával a Gotterhaltét czudarul kifrityültette. Most már nem esett­ ez meg. Nemcsak, mert Nessi Pál a szegedi szobor­leleplezésre Amerikából nem jött vissza, ha­nem mert a magyar vezényszóval együtt a Gotterhalte-kérdés is ki van kapcsolva. Az eset is ugyanaz, a királyi herczeg is ugyanaz, a nóta is ugyanaz,­­ de a hatás egészen más. A koalícziós kormány tudvalévőleg annyira helyreállította az összhangot a korona és a nemzet közt, hogy azt meg nem zavarhatják többé a Gotterhalte akkordjai. * Erzsébet királynénk szegedi szobrának le­leplezését megelőzte egy-két hónappal Erzsébet császárné bécsi szobrának leleplezése. A bécsi szoborleleplezésen a magyar kormány képvise­letében maga Wekerle miniszterelnök jelent meg. A szegedi szoborleleplezés jelen voltjainak névsorában a magyar kormány e legfőbb reprezentálójának nevét hiába keressük. A kva­litást azonban ellensúlyozza a kvantitás : Sze­gedre lement egyszerre négy resszortminiszter is. Bizony, ott volt még Josipovich is, sőt Günther is, s ráadásul Bolgár államtitkár. Vagyis : Bécs meg lehet elégedve, mert magyar miniszterelnököt csak ő kapott, é­s Szeged el lehet ragadtatva, mert neki oly nagy szám­ban jutottak kormányférfiak, hogy egyenként bármily czingárok is, mázsára téve együtt majdnem nyomnának annyit, mint a nagy­­sulyu miniszterelnök egymaga. , Lapunk mai száma 36 oldal.­­ A. Budapest, 1907. V. évfolyam, 233. szám. kedd, október 1. S­ZE RKESZT^SÉG: I szekularizáció. Mindenki tudja, hogy Tisza István gróf a koaliczió betörése óta a köztéren való mozgását egyháza körére szorította. Ide is a dunántúli ref. egyházkerület impozáns bizalma szólította. Magától ér­tetődik, hogy az ország mai állapotában sokan ösztönözték és ösztönzik, hogy a politikai élet nagy küzdőterére vissza­térjen. De ettől az alkotmányos korrekt­ség és a helyzet tiszta felismerése vissza­tartotta. Hála Istennek, vannak még Magyarországon férfiak, a­kik a haza javát elébe tudják tenni nemhogy férfias ambíc­iójuknak, de igazságérzetük kínos felháborodásainak is. Rossz jövőt lehetne az országnak jósolni, ha nem volnának tartalékban hatalmas államférfias jellemei arra az időre, h­a majd a mostani kis játékoknak végük szakad. A magyar liberalizmus vezére azon­ban egyháza terén is szemben talál magá­val olykor egy-egy fontosabb politikai kér­dést, a­mi elől kitérnie helyes kötelesség­­tudása mellett nem bír. Ilyen volt nemrég a Horvát-Szlavónországokban levő refor­mátus magyar iskolák sorsa, a­mi vélet­lenül minden ottani magyar iskola sor­sával is összefügg. Ő volt az első, a­ki erre a rendkívüli fontosságú dologra min­denki szemét ráirányozta. Az ő igazságos kifakadása nyomán ismerte meg azután az egész magyar nemzeti társadalom a Dráván túl lakó véreink ellen folyó csúf­irtást. Még akkor, a­mikor a horvát-szerb ■a Teljes gőzzel előre. írta Márkus László. Lázas készülődés tapasztalható az egész vonalon, olyan viharos munkakedv, hogy az ember megrökönyödik egy kissé, nem tudván szabadulni attól a kérdéstől, hogy vájjon van-e csakugyan köze a publikumnak ahhoz a tö­mérdek mekkoraságú kulturális mozgalomhoz, a­mely ebben a szezonban neki fog lendülni. Új színházak lesznek és a régi színházak meg­újul­nak, minden öt perczben felbukkanik egy piktor és széles, önérzetes gesztussal prezen­tálja magát a publikumnak és a láthatáron sok zene van, zenei viharok, sőt tornádók és la­if­onok fenyegetnek, annyi zene, a­mennyi még sohasem volt és szinte ijesztő, hogy van. Az is feltűnő, hogy éppen a legújabb és leg­­modernebb gondolatok robbannak itt ki a leg­n­­arsogóbb lármával és a legzöldebb piktor­palánták Cézanne-t rabolják ki és a legnép­szerűbb rajzoló művészünk direkte Toulouse- Lautrec-et lopja és fiatal irodalmunk haladot­tabb az európai átlaggal szemben, mint a leg­több európai irodalom. Oka mindenesetre van ennek a feltűnő jelenségnek. Abszolúte nincsenek hagyomá­nyaink, tehát nincs egységes közvéleményünk és a publikum nem méri le a tradíc­iók tétjei­vel és fontjaival a Nyugatról érkező értékeket, hanem spontán lírai közvetlenséggel szegődik ahhoz a jelenséghez, a­mi a gusztusának leg­jobban megfelel. Régi nóta és istenem, min­denki megénekelte már, hogy nekünk nincse­nek hagyományaink, de nagyobbrészt elégiákat énekeltek erről a témáról, siratván az egy­séges közvélemény hiányát minden kulturális momentummal szemben, pedig himnuszt és ércet is lehetne erről énekelni, mert ez a vad­ság, ez a borzasság, ez a hetyke, fiús, elbiza­kodott mindentakarás, ez a fiatalság, az édes fiatalság, a­mely nekünk (és ilyenek többen vagyunk) sokkal éltetőbb, frissebb és kedvesebb elementum, mint az a tikkadt, mozdulatlan hagyománytenger, a­miben a régi nagy kultú­rák mozgalmai annyi ellent­állásra találnak. Sűrű, lehiggadt, változhatatlan oldal például a franczia kultúra, nehéz benne úszkálni sza­badon és fiatalon. A közeg ellentállása, mint­­ a fizikusok mondják, növekszik a kultúrák növekedésével és okvetlenül bekövetkezik az az időpont, a­midőn minden mozgalom meg­szűnik és egységes kocsonyává sűrűsödik a nagy kultúrák halott masszája. A mi kontinensünkön körülbelül a fran­czia kultúra a legrégibb, legalább ez fejlődik a legtöbb emberöltő óta mint egy nemzet és egy ország kultúrája. A spanyolról nem ér­demes beszélni, ez már elérte a megkocso­­nyásodás végső fokát és egynémely halk re­megésen kívül egyéb mozdulata aligha kon­statálható. Tehát a franczia a legrégibb, a legkészebb, a legáltalánosabb kultúra, a mi mazochisztikus hajlandóságú ifjaink ideálja, a­kik véresen verejtékeznek ebben a sűrű közegben és valami perverz kéjjel élvezik a to­­vábbmozgás és az előrevergődés halálos gyötrel­meit. A franczia publikum végképp telítve van ezzel a kultúrával és immár nincsen olyan momentum az életében, a­melyre kész és ki­alakult formái ne volnának. Sehol sem beszél­nek az emberek olyan folyékony és csinosan kikerekített stílusban, mint a franczia tájakon, sehol olyan könnyen, gondolkodás nélkül, fájdalom és vajúdó láz nélkül ítéletet ki nem mondanak és sehol sem reagál a közvélemény olyan pontosan és szabályosan minden jelen­ségre, mint éppen Francziaország dús ígéret­­földjén. Valósággal érzékeny és elromolhatatlan mechanizmus a franczia közvélemény, a­mely súlyos, konstruktív változások nélkül meg­nyilvánulásaiban állandó és ugyanazokat a formákat ismétli és érzés nélkül, emóczió nél­­­­kül, fájdalom és öröm nélkül veszi tudomásul az új gondolatokat, a­melyeket egy öntudat­lanná tökéletesedett folyamatban összehason­lít hagyományos formáival, lemér, megítél és ad acta helyez. Tessék megfigyelni a­ franczia publikumot a képkiállításokon : egy kép előtt ezer ember mondja el "ugyanazt a kerek, sza­batos, könnyedén ironikus és elegánsul szel­lemes frázist és ugyanezt húsz napilap kriti­kája ismétli és a kávéházi pinczér és a sarki czipőtisztító és a hallbeli kofa, automata­képpen, a­melybe fönt bedobtak egy impresz­­sziót, s alul vigasztalan előreláthatósággal ki­pottyant a kellemes, de jelentéktelen Stolls­werk-csokoládé. A mi közönségünk annyira nem egységes, hogy nem is nevezhető még közvéleménynek, áldassék érte Allah és az ő prófétája. A publi­kum nagy perczentje még semmiféle módon nem reagál a kulturális jelenségekre s ez talán szomorú állapot, de gyógyulása biztosan vár­ható, ám az a réteg, a­mely már eleven szük­ségnek érzi a mindennapi kenyér mellé a kul­turális mannát is, ez a sikér réteg tele van eleven áramlatokkal és a legfinomabb kapil­láris hullámoktól kezdve a mennydörgő cziklon­­h­ullámig, annyiféle változatát produkálja az ingerekre való visszahatásnak, hogy igazán örülhet neki minden egészséges, tehát vere­kedni szerető ember. Nincsenek hagyományaink, tehát szabadok vagyunk és diákos vakmerő­séggel vágunk neki a legmeredekebb kapasz­kodóknak, tiszta, szabad, eleven vízben lubioz

Next