Az Ujság, 1907. november (5. évfolyam, 272-284. szám)
1907-11-16 / 272. szám
, Budapest, 1907. I. évfolyam. 272. szám. Szombat, november 16. "" 1 111111 —---- --------—1,1 ' .......... ROVÁS. JA. Már jósolnak valamit, tehát már tudnak mindent. Hála istennek, hogy mégis kieszeltek valamit az obstrukczió ellen. Valamit, a mihez sok ember kell, valamit, a minél a szenvedély erő, mely elsöpör, szóval: nem megváltoztatni fogják a házszabályokat, hanem kijátszani, vagy megszegni. A mi ellen nekünk lehet a legkisebb kifogásunk, s a horvátok az utolsók, akiket méltatlanságért sajnálnánk. Az obstrukczió ellen minden jó, de erről megfeledkeznek a vitézek, akik az obstrukció lehetőségét a maguk számára fentartani akarják — minden egyszersmind precedens is. Ha egyenként, vagy en bloc kidobják az obstruálókat, az is nagyon hasznos lesz, mert az obstruálók ki vannak dobva, s a példa meg van adva, miként kell obstruálóktól szabadulni, most és mindenkoron. * Az öreg Björnson — szinte kétségtelen — nem szeret bennünket, s a legnagyobb jólértesültség látszatával maga is dörgi a legvadabb és — pardon — legbutább rágalmakat rólunk. Mégis, hiába tudjuk mi, hogy az agg költő butaságokat zeng, a külföldinek, aki ismeri őt, s pláne ismeri Apponyit is, az a valószínű, amit Björnson mond. Legalább mostanában, amikor tényleg lelőtték a csernovai tótokat, s nap-nap után kivételes gorombasággal és erőszakossággal bánnak el a horvát urakkal. Szó sincs róla: a horvát urak megérdemlik ezt, de ezt csak mi tudjuk, a külföld csak annyit lát, hogy egy csomó képviselőt mindennap összegazembereznek, s ez a csomó horvát emberekből áll. Björnson, a vad, idegen, tájékozatlanul hirdeti a hazugságot, a koalíció és kormánya pedig tájékozottan szolgáltatja hozzá az illusztrációkat. Persze, most már ezen nem lehet segíteni, de mégis csak jellemző erre a kormányra, hogy mennyire támaszkodik mindenben a már elkövetett hibára vagy szédelgésre. Való tény mind a kettő : az ország túlnyomólag függetlenségi képviselőket választott, s az ország túlnyomólag a kiegyezést akarja, bármilyen rossz legyen is, de állandóságot nyújt és békés fejlődést biztosít. Ebből a két tényből azonban következik, hogy a túlnyomólag függetlenségi képviselőket választó ország túlnyomólag nem függetlenségi. Sokkal nagyobb reszenzust keltett volna az önálló vámterület, mint kell a hatvanhetes politika folytatása. Ez egy kicsit paradoxnak látszik, de voltaképpen ez a természetes. Mert két évvel ezelőtt az ország túlnyomólag hatvanhetes volt, s a hatalom megfordulása lett volna különös, nem pedig megmaradása annak, ami volt. Hogy hogyan esett meg mégis a pártváltozás ? Hát, jó isten, megesett a kormányváltozással együtt. Függetlenségi kormánynak függetlenségi kerületek jutnak, mert függetlenségi főispánok vannak. Ezért mondhatják nyugodtan, hogy ez a választás volt az első tiszta választás, s a kiegyezés nyugodt fogadása alapján mondhatják ugyanannyi joggal, hogy ezúttal érvényesült a választásnál első ízben a nemzet akarata. A komika. írta Váradi Antal. Ha a komikus megvénül, öreg komikus lesz belőle, tisztelik néhol »kedélyes apa« czimével, de bár fogatlan lett az oroszlán, kupiéit megnevetik, mókáit megtapsolják s nyugodtan nézhet a vénség további fázisai elé, mert legfeljebb egy-egy foggal kevesebb marad a kupiék őrlésére, de annál selypebb lesz, ami megint segít mozgásba hozni a gallérját. De a komika ! Mikor a naiva nekigömbölyödik, születik egy-két gyereke s a közönség kínosan fészkelődik, mikor ártatlan bakfisszerepekben hülye ábrázattal kérdi a partnerétől : mi a szerelem? — akkor lassan-lassan átcsap a fiatal asszonyok, zsörtölődő hitvesek resszortjába, s mikor az első két-háromszáz ősz hajszál jelentkezik s a fogtechnikus megkezdi drága, de áldatlan munkáját, a hajdani naiva úgy tesz, mint Tímár a Szent Borbálával: elvágja a hajókötelet és átvádol a másik partra, a melynek országa a komika. És akkor pályája végéig czéltáblája a színpadon és a színház udvaron minden rossz anyós vicéznek. A vígjátékokban a vén sárkány, vén iskatulya, satrafa, öreg bugyilláris czimek oly bőven teremnek számára, hogy akár a vizitkártyájára nyomathatná őket. A mi csúfságot vén asszonyra ki lehet gondolni, azt a társulat bonvivantja meg komikusa mind elkövetik vele. És neki nem szabad érte haragudni. Mikor a női ösztön örök törvényeinél fogva, mentől idősebb lesz az asszony, annál inkább szeretné magát szépíteni, vagy legalább csinosítani, neki a feladata gyakran madárijesztőt csinálni magából, elcsúfítani magát, csakhogy elérje azt, amitől minden aszszony ösztönszerűleg borzad : a kinevettetést. Milyen oázis aztán, ha egy-egy Réville herczegnőt, vagy vén királynőt eljátszhatik ! És milyen csalódás, mikor másnap a halottáé — nem tudván neki kitérni — kénytelenkelletlen gratulál, megjegyezvén mégis, hogy — Tóti Dorkában mégis jobb volt ! Az öreg Kovácsné lefestette magát az unokái részére. Egy kollégája nézi a képet szeretvaélesen jegyzi meg : — Nagyon hizelgett magának a piktor, édes Kovácsném. — Mert udvariasabb ember volt, mint maga ! — pattant vissza a komika. Ő az, a kivel »dicséretes kivételt« tesz Vörösmarty, mikor 1839 január 1-sejéről szóló kritikájában Szentpéteryvel együtt kiveszi a megrovandók közül, kiknek sorában — horrendum ! — Szathmári Karolina is ott van. »Mit hallunk többnyire ? — kérdi Vörösmarty. ■— Értelmetlenül összezagyvált tereferélést, hol egyik a másik szerepébe vág, vagy azt el is mondja, néha mindketten ugyanazt elmondják, többnyire pedig untató vagy inkább boszantó szünetek után, mintegy vasfogóval húzva jő ki a rég várt szó, melynek talán könnyű tréfát kell vóla szereznie. Ily hibákat vettünk mindjárt az első jelenetben észre (a »Peleskei nótárius« előadásáról van szó), hol a többek közt Szathmári Karolina (biróné) mondanivalójával késedelmezett. Hogy lehet fiatal leány (akkor még ! ?), akinek a mellett oly gyönyörű hangja van, nem szorgalmas ? Alig megfogható. Nem szégyen-e ez ? Hol marad az asszonyi hiúság ? Itt legalább jó hasznot tehetne. Neki iparkodni kellene, hogy magát bármi kis szerepben fontos (nem szeles) játékával, nem fényes (mert ez nem telik), de tiszta öltözködésével kitüntesse. Nagy zavar volt a fogadói s kávéházi, s eleinte a pinczei jelenetekben is , sőt fájlalva kell látnunk, hogy maga Egressy Gábor is oly kevéssé valahol a színpadon, mint tán még sohasem. Szerepe ugyan (ifj. Zajtay) nem valami különös, de láttuk már, hogy Megyeri s maga Egressy is apróságokat ügyes játékaik által emeltek ki. Mindezeket azért véljük szigorúan megrovandóknak, mert talán egy eredeti színmű sem nyerte meg ennyire a nézők kedvezését, kik eddig folyvást szaporodtak, de kik bizonyosan végképp elfogynak, ha az előadásokat ily léhaság szelleme szállja meg.« így Vörösmarty kritikája, amely ujesztendei gratulácziónak elég kiadós. Pedig hogy szerette Egressyt, s mennyire nem szerette Kovácsnét! Ez folyton csipkedte, s annak idején formális veszekedésbe keveredett vele. Eleinte pedig igen jó barátságban voltak, s mind a ketten résztvettek a színész-kirándulásokon és galamblövészeteken, melyeket Kovácsné sápítozva perhorreszkált, de Vörösmarty, aki szenvedélyes vadász volt, nagyon kedvelt. Egy ilyen galamblövő-kirándulásról beszéli el Gaál József a következőket: »Vörösmarty nagyon szeretett vadászgatni. A kis kör némely tagja vadász volt s Vörösmartynak hű kísérője vadászatain, kivált Megyeri. Azonban a mesterséges galambvadászatokon az egész társaság részt szokott venni. Megvettek egy csoport galambot, zsákba kötötték, kivitték a Rákosra, elbocsátották és lelövöldözték. Ilyenkor ott is ebédeltek; a társaság valamely ahhoz értő tagja gulyáshúst készített. Ebéd után irodalmi és politikai dolgokról folyt a társalgás, melyet néha szavalás és éneklés váltott fel. Egy ilyen Lapunk mai száma 32 oldal. Sz@jélgyedés. A vidám pénzügyminiszter a legkivételesebb jelenség a természetben. Ritka, mint a fehér holló. A kincstárak lordjai világszerte hamar megszürkülnek vagy megkopaszodnak s a gond mély barázdákat szánt homlokukon és arczukon. Azokról nem is szólva, a kik életfogytig tartó gyomorkatartást szereznek maguknak a miniszteri székben. Boldog koalicziós korszak, a melynek egyebek hijján megadatott, hogy oly pénzügyminisztere legyen, a kinek derűs kedélyét hi nem zavarja s a kit az optimizmus szárnyai a mesék birodalmába ragadnak. Mi öröme is lenne a koalícziós honatyáknak és hazafiaknak, ha ebben a kvóta- és kamatlábemeléses, horvát obstrukciós és vagyonhiányos világban mosolygó képű, derült kedélyű s elégedett szivű pénzügyminiszterük nem volna ? Emlékszünk ugyan arra az időre, amikor Wekerle homlokán is a gondok borúja ült, amikor komoly és intő szavakkal beszélt az országos számokról s ments isten, hogy tiltakozott volna az ország szegénységének föltevése ellen. De ez rég volt. Akkor még sok milliós zárszámadási fölöslegek cáfoltak rá a kicsiny pluszelőirányzatokra, a pénztári készletek mind nagyobbra dagadtak, ipar és kereskedelem virágzott, a mezőgazdaság is gyarapodott, hús, liszt, kenyér és szén olcsó volt, a vasutak rendben szál-