Az Ujság, 1908. február/1 (6. évfolyam, 28-41. szám)

1908-02-01 / 28. szám

VI. évfolyam, 28. szám. Szombat, február 1 Budapest, 1908. SZERKESZTŐSÉGI: ] Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefőn 66—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 64-01-02—03. Taejrtelen hétfő kivételével , minden nap, ünnep után is.­­ Előfizetési árak: Egész évre „ JTZ 28 k. —­­ Félévre 14 » — » Negyedévre ..... 7 » — » Egy hóra „ „ „ 2 » 40 . Egyes szám ára helybeli \ ^ és vidéken 10 fillér. ROVÁS. Újabb konfliktus a magyarok és osztrákok között. Az ellentét szinte kiegyenlíthetetlen : az osztrákok emelni akarj­ák­ a tiszti fizetéseket, s azt hiszik, ennek a módja az, hogy meg­szavazzák. A magyarok is emelni akarják a tisztek fizetését, de a módjának azt tartják, hogy nem szavazzák meg az emelést, hanem azt mondják, a kérdés még nem érett, össze­függ a nemzeti követelésekkel. De hát nem függnek össze vele, ők nem zárkóznak el a szükség elől, de az ország nem bírja a terhet, ők csak a jövő esztendőre szavazzák majd meg, de visszahatólag erre az esztendőre, s mivel a tisztek nem várhatnak egy kerek esz­tendeig, hát már az idén fogják megszavazni a jövő évit, visszahatólag erre az esztendőre. Nem vagyunk elfogulatlanok osztrák test­véreink iránt s minden hunczutságra képes­nek tartjuk őket. Azt azonban a vaknak is látnia kell, hogy az ő gálád, alattomos tak­tikájukkal szemben a magyar eljárás az őszinte, egyenes, becsületes és főképpen a legférfiasabb és legegyszerűbb.* Persze, hogy sietni kell, mert különben elkésnek. Nagy György engedelmet kér, hogy a tárgytól eltérhessen, az engedélyt nem kapja meg. Ez a többség nem tűr eltérést a tárgy­tól, sohasem is tűrte. A czimhez csak úgy lehet szólani, hogy az ember a czim­ egyes szavait bírálja, s ha azoknak ortográfiája he­lyes, akkor nincs ellene kifogás. Ez is régi gyakorlat, melyet ez a többség megszokott. Dehogy is nyújtott be ez a többség indítvá­nyokat a jegyzőkönyvhöz, módosítván már­­czius tizenötödikét márczius 15-ikére , dehogy kért erre név szerinti szavazást. Ez a többség mindig szorosra fogta a szólásszabadságot, s egyenesen hivatva van a házszabályok módosí­tására, melyek, még mielőtt módosítva vannak, máris meg vannak szigorítva. * A bécsi hősöket, a­mint hazajönnek, itthon körülfogják. S ilyenkor, itthon, a fo­lyosón látni csak, hogy azok a labanczok, a­kik odafönt mindent megszavaznak, volta­képpen milyen kuruczok idehaza. Csupa szitok, csupa átok, csupa lecsepülése az egész ármádia­­politik­ának dúl a szájukból, hogy gyönyörű­ség őket hallgatni. De természetes, hogy a temperamentumot és meggyőződést a poli­tikai eszély kormányozza. Idelent kuruczok és bátrak, odafönt labanczok és gyávák. S ez rendjén van igy, mert igy idelent is, odafönt is nyájas baráti körre találnak. De micsoda politikai éretlenség volna, ha itt mernének úgy beszélni, mint odafönt, vagy odafönt úgy, mint idelent ! Pintyőke modern. Irta Andronicus. Pintyőkének, kis gimnazista barátnőmnek édes anyja némi felindultsággal fogadott. — Tudja, hogy Pintyőkével baj van ? — Az istenért, csak nincs kanyaróban ? — Dehogy, hanem meg van bolondulva, órák hosszat pityereg a kanapén s közben esküdözik, hogy sohasem megy férjhez. — Egyelőre még korán is volna. De soha ? — Igen, igen, soha. El van keseredve az egész férfinem ellen. Azt mondja, hogy maguk mind zsarnokok, szörnyek, megalázzák a nőket. — Ugyan már, hagyd a szegénykét, ne csinálj a hóbortjából ilyen nagy dolgot — szólt közbe Pintyőke nagymamája. — Te meg az ő korában krétát ettél és eczetet ittál. Minden süldő leánykának van valami külö­nössége. — No persze — mondtam én. — Külön­ben hadd beszéljek én a Pintyőke fejével. — Kérem is, próbálja meg. Magára sokat ad. Mi már nem bírunk vele. Pintyőkét fehér szobácskája pamlagának sarkában találtam. Orráig be volt burkolózva puha nagykendőjébe és sirdogált. — Ej, ej, kedves kis barátnőm, mi ütött magához ? — Oh bácsi, maga nem tudja, milyen szerencsétlenség nőnek születni! — Nem, ezt valóban nem tudom. Nem próbáltam. — Imádkozzék, hogy ezután se pró­bálja meg ! — Azt hiszem, Pintyőke, ezen már túl vagyok. — Azt hiszi ? . . . Hahaha, bácsi sem áll ám a modern kutatás magaslatán ! — Ne ijesztgessen, kicsikém. — De igenis, ijesztgetem. A modern kuta­tás bebizonyította a folytonos reinkarnácziót. Erről már Steiner Adolf felolvasást is tartott. — Nem Steiner Rudolf ? — Az mindegy, a név nem határoz. Csak az a fontos, hogy a­mint meghaltunk, rögtön megint újra születünk. S én erre a bebizonyított tényre új vallást alapítottam. Az Igazság vallását. Pista bátyámnak, az ostoba kamasznak már elmondtam ezt a vallást, de ő nem hiszi és csúfol vele. — Ez gonoszság attól a zöld fiútól. De tudja mit, kis vallásalapítóm . Engem ismer­tessen meg az uj vallás tanaival. Hadd legyek én az első proselytája. Hisz még emlékszik, Pintyőke, hogy mikor két évvel ezelőtt uj nyel­vet alapított, a Rimini-nyelvet, azt is én tanul­tam meg magától legelőször. Alapige : ki — szeretek , mi — szeretsz , ni — szeret. Ugy­e így volt ? — így, de az a nyelv ma már csak gyer­mekes bolondság. Azóta én nagyon meg­komolyodtam. Két év nagy idő ! Sokat ol­vastam. — Mit ? — Újságot. Pedig mamácskám tiltja. Mert ő nagyon jó, de kissé elmaradott. A papa még inkább elmaradott. Ő azt hiszi, a könyvek érnek többet. Szegény könyvek ! Azokat már oly régen nyomtatták, hogy semmi sem lehet bennük az új eszmékből. De az újságban mindent megtalál az ember, a­mit napról­­napra fedeznek föl a modern gondolkozók. Abból ismertem meg Steiner Ignácz felolva­sását is. — Steiner Rudolfét. — Hagyjon már békén, bácsi, azzal a keresztnévvel. Elég az hozzá, hogy maga is élt már számtalanszor, én is és mindenki. S fogunk élni, itt a földön, újra és újra, útt meg új emberekként, a végtelenségig. — Hisz az jó. — Jó ám, a mák a kinek. Mert az igazság vallása szerint az újjászületésben ér el ben­nünket a jutalmazás vagy a büntetés. — Ez, csakugyan, igen valószínű. — Valószínű ? . . . Bizonyos ! No és aztán jaj minden férfinak, a­ki a nőket üldözi, le­szólja, kisebbíti. — Mi fog velük történni ? — Az, hogy egytől-egyig nőkül fognak reinkarnálódni. Mi, üldözött, leszólt, kisebbí­tett nők ellenben, új életünkben férfiak le­szünk. — Szegény Pintyőkém, akkor magának még több baja lesz az algebrával. — Csakhogy akkor én szemtelen korhely kamasz leszek, s a­mint megtudom, hogy szétküldték az iskolából az intőket, meg fo­gom lesni a postást a kapunk előtt s elsikkasz­tom az intőt. Pista bátyám is igy szokta. Ha nem ez a betyár akkor majd leány lesz és mehet naponként másfélórás earenice-sétákra a kiállhatatlan franczia kisasszonynyal. — Vagyis, Pista elkárhozik. — Talán nem érdemli meg ? . . . Mindig azzal a régi buta verssel csúfol, hogy »lányok — földi boszorkányok«. És azt mondja : sza­márság lenne a nőknek megadni a szavazati jogot. Azok csak arra jók, hogy a jegeskávé meg a vaniliafagylalt közt válaszszanak. — Borzasztó. Majd adok én Pistának ! — Óh, nagyon soknak kellene »adni«, nemcsak Pistának. Az összes fiúk ilyenek, s a férfiak általában még rosszabbak. Csupa nő­üldöző az egész fajzat. Ezért nem fogok én férjhez menni soha. Lekonyuló hősök. Mekkora vereséget szereztek a­ ma­gyar nemzet tekintélyének, az ország gazdasági szerencséjének és az egységes nemzeti politikának a koalíc­ió gyász­magyarjai, az már rég nem kérdés. De most Bécsben az is kitetszik, hogy ők, mint a magyar közjogok dicső héroszai is micsoda lekonyult állapotban vannak. A XVIII. század szervilis labanczai sem voltak ilyenek, pedig azok leg­­szomorubb példái az augsburgi ütközet óta a füle-orra-levágott gyászmagyarok­nak. Az 1715. és 1723. évi törvényekben határozott nyoma van annak, hogy leg­alább megrántották olykor vállukon a mentét és a közjogi elvekből nem enged­tek. Most Bécsben hazudni ugyan bőven hazudnak, — szégyen-gyalázat, hogy­ő­ég az osztrákoktól is megvárják, hogy nekeik ebben kezükre járjanak — de a­mi a mente-rángatást illeti, ha egy­-két régi nevelésű deákpárti magyar nem volna köztük, magyar és osztrák fölfogás közt már nem is volna különbség. Halljuk ugyan, hogy ez kényszer­állapot, a bécsi paktum kifolyása és a fogasra akasztott korszaké. És hogy azért nem áll most sem rosszabbul Magyar­­ország közjogi képviselete a delegácziók­­ban, mint anno szabadelvűrpárt. Az előbbi kifogás igaz, sőt még annál is több: megalázó és szégyelni való. A második azonban nevetséges. Mert ha a koalíc­ió egész ereje, országdúlása, tudása és ké­pessége csak éppen annyit ért, hogy az elszenvedett iszonyú anyagi és er­kölcsi károk után még az ország nagy közjogi érdeke sincs jobban képviselve, mint a belső tatárjárás előtt: hát akkor miért történt mindaz, a­mi történt ? Lapunk mai száma 32 oldal.

Next