Az Ujság, 1908. február/2 (6. évfolyam, 42-52. szám)
1908-02-23 / 48. szám
Vasárnap, február 23. AZ ÚJSÁG REGÉNY. stranyhaju józsika. — BABAREGÉNY. — Irta KÓBOR TAMÁS. (Folytatás.) (50) — Nem lehet azt egyhamar felejteni, — szól Gelencsérné — magának könnyű volt, mert ... de hagyjuk ezt, hanem nekünk . — de hagyjuk ezt. . . elég az hozzá, hogy annyit szenvedtünk ... de hagyjuk ezt . . . s a szégyen, ha megtudnák ... de hagyjuk ezt . . . S folytatta a szemrehányásokat s mindegyik után hozzátette a »de hagyjuk ezt . . .« — Lányom, — szól Sámuel mester .— minden haragnak vége szokott lenni s most, hála istennek, vége minden bajnak is és én segitlek benneteket az új életben. .. nem adnád legalább a kezedet . — Ha éppen kivánja. — S a szived, nincs a szivedben semmi, a mi apádhoz vonzana . Látod, én, elismerem, nem vagyok éppen lágy ember, nem is akarok lenni, nem akartam, hogy valaki iránt különösebben érezzék, de mégis, akaratlanul is hányszor gondoltam gyermekemre s a mikor idejöttem, hogy vártam, lestem ezt a szót : isten hozott, apám ! — No lám, — szól közbe Faláb Matyi — te még szavalni is tudsz . Ne vesztegesd a szót, após barátom, a szivünk megvan, de valahogy ott hagytuk a krumplis ebédnél. — Isten hozott — szólt most az asszony és kezet nyújtott az öregembernek. — Hát te, kis lányom, hogy vagy ? Mit csinálsz ? — Mért kérdi, nagyapa ? — felel élesen a princzessz. — Hát mért csinálnék én mást, mint más lány ? Nem vagyok olyan, mint a többi ? — Sőt különb vagy, mint a többi, — szól Faláb Matyi — te tanulsz francziául, meg zongorázni, meg czipót koptatni, de azonkívül már régen tudsz czipót puczolni, ha van, krumplit hámozni, ha nem kell a héját is megenni s gyerekeket nádpálczával verni, ha nem szabad nekik visszaütni. — Mindig szememre veti a szegénységet, — fakad ki a princzessz — pedig nem az én hibám, hogy olyan szégyenbe kerültünk. Szerencsére most lépett be a püspök. Takaros ruha volt rajta is, de a szeme épp oly pirosra gyulladt volt, mint régebben. — A püspök ! — kiáltott Faláb Matyi — No, fiú, ez itt a nagyapád, az édesanyád apja. A fiú fehér arcza kigyulladt, aztán oda lépett Sámuel mester elé s alázatosan mondta : — Isten hozta, nagyapa, kezét csókolom. És Sámuel mester fölkapta a fiút, melléhez szorította és össze-vissza csókolta. — Ugye, ebből a fiúból nem lesz semmi ? — szólt Faláb Matyi. — Ezt vennéd nevelésedbe, após, ez a gyerek megfoghatatlan módon jobb szeretne ma is koldulni, mint gazdagságban élni s még a nagyapját is tiszteli s az apjának a hiányzó lábát is megbecsüli. Ebből a fiúból nem lesz semmi, erre hitet teszek. — Magamhoz veszem, — szólt Sámuel mester — átadom üzletemet, mindenemet ráhagyom. — Holló, ez nem megy, mert minden elolvad a keze alatt. Ha valamit adni akarsz, csak add a hölgyeknek, azok nem fogják holmi szegényeknek odalökni. Nagyapa leült s kezét a térdére fektette. A hölgyek leültek s az ölükbe bámultak. A püspök leült és nagyapját nézte. Faláb Matyi pedig topogott s végignézte valamennyit. — Na, — szólt vígan — nem kínáljátok meg, egy pohár borral ? — Akkor az ebédlőbe kell menni, — szól Gelencsérné, lustán fölállva — majd csöngetek az inasnak. — Majd csönget az inasnak — fordul magyarázóan Faláb Matyi az apósához. — Ali már igy szoktuk meg. Ha előttünk a hordó bor, inkább szomjan veszünk, de magunk nem nyúlunk hozzá. Gelencsérné félig dühösen, félig megvetően nézett végig az után s remegő dühvel, foghegyről szólt . — Kérlek, ha nincs ínyedre, én visszamehetek a konyhára, dolgozhatok és éhezhetek s még betegebbé tehetem magamat, mint vagyok. — Nono ! — csitítja Faláb Matyi. — De igen. Miért veted mindig szemünkre, hogy most emberileg akarunk élni, mikor a te kedvedért szó nélkül éltünk mint a barmok ? Faláb Matyi összehúzta magát. — Igazad van, öreg, igazad van, komisz fráter vagyok, én vagyok ebben a házban az egyetlen komisz fráter, csak tűrj meg továbbra is, míg megjavulok, vagy legalább a nyelvem megtanulja a hallgatást. No, iszunk egyet, öregapám ? — Köszönöm, nem, hanem a lakástokat mégis megnézem. Fölkeltek s megnézték a lakást. Igazi gazdagok lakása volt. Az ebédlő csupa súlyos fafaragás, meg kitett ezüst, a hálószobák csupa selyem, meg bársony a legelevenebb változatosságú szikekben. Az ágyak fölött fekete bársonyra aranynyal kihímzett ormótlan nagy háziáldás, mindegyik ágy fölött egy-egy. A princzessznek természetesen külön szobája volt, égszínkék sárgával tarkítva. A sárga szint megfoghatatlan módon uriszinnek tette meg és alkalmazta mindenüvé. A vastag szőnyeg is csupa sárgaság volt. (Folyt, köv.) Nagyon szeretett... — Angol regény. — Irta RHODA BROUGHTON. („Rollore“ szerzője.) (Folytatás.) (40) Arczáról ítélve héttől százig bármily idős lehet — gondolja Kata. De hangosan így folytatja : — És hogy hívják ? — Jeannes-nek — felel a gyermek anyja, nem nagyon barátságosan, mert kezdi unni ezt a haszontalan szófecsérlést. De Kata most már elégedetten gondolja el, hogy még éppen hat hasonló gyermek mászkál a szobában s hogy még hatszor lesz alkalma ugyanezeket a kérdéseket feltennie, s ezáltal megrövidíteni az itt töltendő időt. De hát két percz alatt ennek is végére jár s a két savanyu asszony csak nem könnyíti meg a dolgát. Már nem bír tovább itt maradni, úgy érzi. A bűz, az az átható szegényszag átjárta egész valóját, a feje szédül. Felveszi kosarát, mely rettenetesen nehéznek tetszik neki e pillanatban, s kijelenti, hogy már mennie kellene. A kosár tele van jó könyvekkel, abból a fajtából, amit szegény Stanley látott el barna felsőfedéllel ő helyette. Kata úgy gondolta, hogy felajánl ezekből egyet minden házban, esetleg maga olvas fel belőlük szemelvényeket, de most úgy találja, hogy ez lehetetlen. Mily nevetséges is volna, hogy lelki táplálékot ajánljon ott, ahol a gyomor korogva követeli a maga jogait ! Mily kegyetlen gúny lenne az iszákosság és a nyalánkság fortelmei ellen prédikálni oly valakinek, akinek hetek óta nem volt egyéb a szájában víznél és káromkodásnál ! Amíg a hús hús lesz, , előbb fogja követelni jogait, mint a szív, s csak a materiális eledellel kibékült emberek kaphatók istenes beszédek meghallgatására. Mit ér az írott malaszt, mikor valaki fázik és éhezik ? A melegszívű kis Kata csakhamar belátta ezt s kihúzta zsebéből pénztárczáját és egy shillinget adott belőle a szegény asszonynak. Az asszony egy ragadozómadár hevességével csapott le a kezére, s egykedvű, elnyúzott arczán mosolyféle jelent meg. És Kata hirtelen kinyitotta az ajtót s sietve menekült erről a helyről, ki a hideg, fehér ég alá, a csendes fekete utczácskába s ott letette a nagy kosarat a karjáról és — uram bocsáss meg ! — belerúgott. — Ostoba jószág ! — mormogta. — Vájjon minek is hoztam magammal ? Csak arra való, hogy a karomat letörje. Jaj, hogy fáj az egész karom! Nem jobb lett volna, ha hússal töltelek meg, e nehéz könyvek helyett, melyeknek semmi hasznát sem vehetem ? Mily en szánalmas ez az egész dolog ! Kedvem volna hazáig futni s meg sem állatit addig, mig oda nem érek, aztán mondjanak, a mit tetszik, bánom is én ! Várjon hát mi jót is tettem azzal, hogy kikérdeztem őket, hogy hívják ezeket a maszatos kölyköket? Az égjük Jeannes, a másik Charles, ezt már tudom. Nos, mit érek vele ? Hát az a másik vén skatulya mért nézett úgy rám, mint a vasvilla ? Hiszen én nem bántottam. Fogadom, hogy ezt a shillinget még ma felváltják pálinkára s a végén még kinevetnek engemet miatta ! Kata szivén egy kis önző sajnálat futott keresztül, hogy mert nem inkább a legújabb regénykötetet vásárolta meg ezen a shillingen, de aztán elűzte magától ezt a gondolatot. Nos, a szólt önmagát korholva mentől kellemetlenebb valami, annál nagyobb érdem mégis keresztülvinni azt, annál inkább kötelességünk legyőzni önmagunkat s megtenni azt, a mi felebarátaink javára válik. Annyi bizonyos, hogy szegény öreg Jemmy, szegény kis papom meg fog dicsérni érte, s ez is ér valamit. Szinte látom, hogy indul ki csúnya, beteges arcra, ha elmondom neki, hogy itt jártam. Fel tehát újra ! Előre, folytassuk ezt a kellemes missziót ! És Kata ismét benjut egy másik házba, ahol szakasztott olyan jelenet játszódik le, mint az elsőben. Később olyan helyre jutott, ahol járt már valamikor, s itt egy-két öregasszony panaszkodott, hogy milyen régen nem látta. MÁSODIK KÖTET. HARMADIK RÉSZ. ELSŐ FEJEZET. A pokol is jó szándékkal van kikövezve — mondta valamikor valaki s mondja most mindenki. De én azt hiszem, ez olyan szándékokról szól, amelyek örökké csak szándékoknak maradnak meg s sohasem hoznak gyümölcsöt. Kata nem törekedett arra, hogy az ő szándékaival Hades makadámjait gazdagítsa, s mégis mennyi jó feltevéssel indult útnak azon a hideg téli reggelen ! Idejének nagyrészét ezentúl a nép szegény gyermekei között fogja tölteni, legalább ötször hetenként ellátogat közéjük és majd lassanként magához szoktatja őket — ebben egy cseppet sem kételkedett. Annyi jót fog tenni a betegekkel ! Hiszen ha az ember a vállát, amúgy Isten igazában nekiveti valaminek, végre is kell, hogy sikert arasson. Bizonyára ezt a kötelességet jelölte ki számára az Úr, ezért tartotta életben, rettenetes, nagy keserve daczára is. Hiszen ez sem rosszabb a többi unalmas, szürke, egyhangú, eseménytelen napnál. Az önmegtagadás erényét fogja fejleszteni magában. Az a regény, amire úgy vágyott, mióta a kis könyvárus kirakatában megpillantotta sárga fedelét, elfelejtve, olvasatlanul fog kifakulni a kirakatban : ő a shillingjeit ezentúl a nyomorgók szükségleteinek fedezésére fogja használni. Eddig jutott gondolatmenetében, mikor elhatározta, hogy mára eleget tett kötelességének s mivel lábacskáiban nem közönséges fáradtságot érzett, hazafelé vette útját. Most már nyugodt lelkiismerettel költheti el villásreggelijét, s megérdemli, hogy az a puha, jó öreg karosszék várakozzék reá, a tűz előtt. Azt hitte, hogy el sem tévedhetne a hazafelé vezető úton, s hogy emlékezik minden fordulatra és kerülőre, amit tett, így nem igen nézett maga körül, hanem a lábacskáira bízta, hogy őt hazaszállítsák, így haladt tovább elgondolkodva. S talán órákhosszat bandukolt volna, ha véletlenül rá nem lép egy nagy kőre s meg nem sérti a bokáját. Ez egy kissé kizökkentette elmélázásából. Most már megfordult s szemügyre vette az utczácskát, amelyben járt, úgy tetszett neki, mintha már messzebb kellene lennie innen, mintha már sokkal több zsákutczán, mocskos sikátoron haladt volna keresztül, mint idejövet. Ezt a rozoga, veresfalu épületet például, határozottan nem látta még soha. Homlokzatán nagy fekete betűkkel a J. E. Frickner üstfoltozó neve büszkélkedett, lehetetlen, hogy ezt előbb észrevette volna, mert akkor bizonynyal már odamenet feltűnt volna neki, hogy az E betű fordítva van elhelyezve a táblán. Folyt, köv.)