Az Ujság, 1908. február/2 (6. évfolyam, 42-52. szám)

1908-02-23 / 48. szám

Vasárnap, február 23. AZ ÚJSÁG REGÉNY. stranyhaju józsika. — BABAREGÉNY. — Irta KÓBOR TAMÁS. (Folytatás.) (50) — Nem lehet azt egyhamar felejteni, — szól Gelencsérné — magának könnyű volt, mert ... de hagyjuk ezt, hanem nekünk . — de hagyjuk ezt. . . elég az hozzá, hogy annyit szenvedtünk ... de hagyjuk ezt . . . s a szé­gyen, ha megtudnák ... de hagyjuk ezt . . . S folytatta a szemrehányásokat s mind­egyik után hozzátette a »de hagyjuk ezt . . .« — Lányom, — szól Sámuel mester .— minden haragnak vége szokott lenni s most, hála istennek, vége minden bajnak is és én segitlek benneteket az új életben. .. nem adnád legalább a kezedet . — Ha éppen kivánja. — S a szived, nincs a szivedben semmi, a mi apádhoz vonzana . Látod, én, elismerem, nem vagyok éppen lágy ember, nem is akarok lenni, nem akartam, hogy valaki iránt külö­nösebben érezzék, de mégis, akaratlanul is hányszor gondoltam gyermekemre s a mikor idejöttem, hogy vártam, lestem ezt a szót : isten hozott, apám ! — No lám, — szól közbe Faláb Matyi — te még szavalni is tudsz . Ne vesztegesd a szót, após barátom, a szivünk megvan, de valahogy ott hagytuk a krumplis ebédnél. — Isten hozott — szólt most az asszony és kezet nyújtott az öreg­embernek. — Hát te, kis lányom, hogy vagy ? Mit csinálsz ? — Mért kérdi, nagyapa ? — felel élesen a princzessz. — Hát mért csinálnék én mást, mint más lány ? Nem vagyok olyan, mint a többi ? — Sőt különb vagy, mint a többi, — szól Faláb Matyi — te tanulsz francziául, meg zongorázni, meg czipót koptatni, de azonkívül már régen tudsz czipót puczolni, ha van, krumplit hámozni, ha nem kell a héját is meg­enni s gyerekeket nádpálczával verni, ha nem szabad nekik visszaütni. — Mindig szememre veti a szegénységet, — fakad ki a princzessz — pedig nem az én hibám, hogy olyan szégyenbe kerültünk. Szerencsére most lépett be a püspök. Takaros ruha volt rajta is, de a szeme épp oly pirosra gyulladt volt, mint régebben. — A püspök ! — kiáltott Faláb Matyi — No, fiú, ez itt a nagyapád, az édesanyád apja. A fiú fehér arcza kigyulladt, aztán oda lépett Sámuel mester elé s alázatosan mondta : — Isten hozta, nagyapa, kezét csókolom. És Sámuel mester fölkapta a fiút, mellé­hez szorította és össze-vissza csókolta. — Ugy­e, ebből a fiúból nem lesz semmi ? — szólt Faláb Matyi. — Ezt vennéd nevelé­sedbe, após, ez a gyerek megfoghatatlan módon jobb szeretne ma is koldulni, mint gaz­dagságban élni s még a nagyapját is tiszteli s az apjának a hiányzó lábát is megbecsüli. Ebből a fiúból nem lesz semmi, erre hitet teszek. — Magamhoz veszem, — szólt Sámuel mester — átadom üzletemet, mindenemet rá­hagyom. — Holló, ez nem megy, mert minden el­olvad a keze alatt. Ha valamit adni akarsz, csak add a hölgyeknek, azok nem fogják holmi szegényeknek odalökni. Nagyapa leült s kezét a térdére fektette. A hölgyek leültek s az ölükbe bámultak. A püspök leült és nagyapját nézte. Faláb Matyi pedig topogott s végignézte valamennyit. — Na, — szólt vígan — nem kínáljátok meg, egy pohár borral ? — Akkor az ebédlőbe kell menni, — szól Gelencsérné, lustán fölállva — majd csöngetek az inasnak. — Majd csönget az inasnak — fordul magyarázóan Faláb Matyi az apósához. — Ali már igy szoktuk meg. Ha előttünk a hordó bor, inkább szomjan veszünk, de magunk nem nyúlunk hozzá. Gelencsérné félig dühösen, félig megvetően nézett végig az után s remegő dühvel, fog­hegyről szólt . — Kérlek, ha nincs ínyedre, én vissza­mehetek a konyhára, dolgozhatok és éhezhetek s még betegebbé tehetem magamat, mint vagyok. — Nono ! — csitítja Faláb Matyi. — De igen. Miért veted mindig szemünkre, hogy most emberileg akarunk élni, mikor a te kedvedért szó nélkül éltünk mint a barmok ? Faláb Matyi összehúzta magát. — Igazad van, öreg, igazad van, komisz fráter vagyok, én vagyok ebben a házban az egyetlen komisz fráter, csak tűrj meg továbbra is, míg megjavulok, vagy legalább a nyelvem megtanulja a hallgatást. No, iszunk egyet, öreg­apám ? — Köszönöm, nem, hanem a lakástokat mégis megnézem. Fölkeltek s megnézték a lakást. Igazi gaz­dagok lakása volt. Az ebédlő csupa súlyos fa­faragás, meg kitett ezüst, a hálószobák csupa selyem, meg bársony a legelevenebb változatos­­ságú szik­ekben. Az ágyak fölött fekete bár­sonyra aranynyal kihímzett ormótlan nagy háziáldás, mindegyik ágy fölött egy-egy. A prin­­czessznek természetesen külön szobája volt, égszínkék sárgával tarkítva. A sárga szint meg­foghatatlan módon uriszinnek tette meg­ és alkalmazta mindenüvé. A vastag szőnyeg is csupa sárgaság volt. (Folyt, köv.) Nagyon szeretett... — Angol regény. — Irta RHODA BROUGHTON. („Rollore“ szerzője.) (Folytatás.) (40) Arczáról ítélve héttől százig bármily idős lehet — gondolja Kata. De hangosan így folytatja : — És hogy hívják ? — Jeannes-nek — felel a gyermek anyja, nem nagyon barátságosan, mert kezdi unni ezt a haszontalan szófecsérlést. De Kata most már elégedetten gondolja el, hogy még éppen hat hasonló gyermek mászkál a szobában s hogy még hatszor lesz alkalma ugyanezeket a kérdéseket feltennie, s ezáltal megrövidíteni az itt töltendő időt. De hát két percz alatt ennek is végére jár s a két savanyu asszony csak nem könnyíti meg a dolgát. Már nem­ bír tovább itt maradni, úgy érzi. A bűz, az az átható szegényszag átjárta egész valóját, a feje szédül. Felveszi kosarát, mely rettene­tesen nehéznek tetszik neki e pillanatban, s kijelenti, hogy már mennie kellene. A kosár tele van jó könyvekkel, abból a fajtából, a­mit szegény Stanley látott el barna felső­fedéllel ő helyette. Kata úgy gondolta, hogy felajánl ezekből egyet minden házban, eset­leg maga olvas fel belőlük szemelvényeket, de most úgy találja, hogy ez lehetetlen. Mily nevetséges is volna, hogy lelki táplálékot ajánljon ott, a­hol a gyomor korogva követeli a maga jogait ! Mily kegyetlen gúny lenne az iszákosság és a nyalánkság fortelmei ellen prédikálni oly valakinek, a­kinek hetek óta nem volt egyéb a szájában víznél és károm­kodásnál ! A­míg a h­ús hús lesz, , előbb fogja követelni jogait, mint a szív, s csak a mate­riális eledellel kibékült emberek kaphatók istenes beszédek meghallgatására. Mit ér az írott malaszt, mikor valaki fázik és éhezik ? A melegszívű kis Kata csakhamar belátta ezt s kihúzta zsebéből pénztárczáját és egy shil­linget adott belőle a szegény asszonynak. Az asszony egy ragadozómadár heves­ségével csapott le a kezére, s egykedvű, el­­nyúzott arczán mosolyféle jelent meg. És Kata hirtelen kinyitotta az ajtót s sietve menekült erről a helyről, ki a hideg, fehér ég alá, a csendes fekete utczácskába s ott letette a nagy kosarat a karjáról és — uram bocsáss meg ! — belerúgott. — Ostoba jószág ! — mormogta. — Váj­jon minek is hoztam magammal ? Csak arra való, hogy a karomat letörje. Jaj, hogy fáj az egész karom! Nem jobb lett volna, ha hússal töltelek meg, e nehéz könyvek helyett, melyeknek semmi hasznát sem vehetem ? Mily­ en szánalmas ez az egész dolog ! Kedvem volna hazáig futni s meg sem állatit addig, mig oda nem érek, aztán mondjanak, a mit tetszik, bánom is én ! Várjon hát mi jót is tettem azzal, hogy kikérdeztem őket, hogy hívják ezeket a maszatos kölyköket? Az égjük Jea­­nnes, a másik Charles, ezt már tudom. Nos, mit érek vele ? Hát az a másik vén skatulya mért nézett úgy rám, mint a vasvilla ? Hiszen én nem bántottam. Fogadom, hogy ezt a shillinget még ma felváltják pálinkára s a végén még kinevetnek engemet miatta ! Kata szivén egy kis önző sajnálat futott keresztül, hogy mert nem inkább a legújabb regény­kötetet vásárolta meg ezen a shillingen, de aztán elűzte magától ezt a gondolatot. Nos, a szólt önmagát korholva mentől kellemetlenebb valami, annál nagyobb érdem mégis keresztülvinni azt, annál inkább kötelességünk legyőzni önmagunkat s meg­tenni azt, a mi felebarátaink javára válik. Annyi bizonyos, hogy szegény öreg Jemmy, szegény kis papom meg fog dicsérni érte, s ez is ér valamit. Szinte látom, hogy indul ki csúnya, beteges arcra, ha elmondom neki, hogy itt jártam. Fel tehát újra ! Előre, foly­tassuk ezt a kellemes missziót ! És Kata ismét benjut egy másik házba, a­hol szakasztott olyan jelenet játszódik le, mint az elsőben. Később olyan helyre jutott, a­hol járt már valamikor, s itt egy-két öreg­asszony panaszkodott, hogy milyen régen nem látta. MÁSODIK KÖTET. HARMADIK RÉSZ. ELSŐ FEJEZET. A pokol is jó szándékkal van kikövezve — mondta valamikor valaki s mondja most mindenki. De én azt hiszem, ez olyan szán­dékokról szól, a­melyek örökké csak szán­dékoknak maradnak meg s sohasem hoznak gyümölcsöt. Kata nem törekedett arra, hogy az ő szándékaival Hades makadámjait gazdagítsa, s mégis mennyi jó feltevéssel indult útnak azon a hideg téli reggelen ! Idejének nagy­­részét ezentúl a nép szegény gyermekei között fogja tölteni, legalább ötször hetenként el­látogat közéjük és majd lassanként magához szoktatja őket — ebben egy cseppet sem ké­telkedett. Annyi jót fog tenni a betegekkel ! Hiszen ha az ember a vállát, amúgy Isten igazában nekiveti valaminek, végre is kell, hogy sikert arasson. Bizonyára ezt a köteles­séget jelölte ki számára az Úr, ezért tartotta életben, rettenetes, nagy keserve daczára is. Hiszen ez sem rosszabb a többi unalmas, szürke, egyhangú, eseménytelen napnál. Az önmegtagadás erényét fogja fejleszteni magá­ban. Az a regény, a­mire úgy vágyott, mióta a kis könyvárus kirakatában megpillantotta sárga fedelét, elfelejtve,­ olvasatlanul fog ki­fakulni a kirakatban : ő a shillingjeit ezentúl a nyomorgók szükségleteinek fedezésére fogja használni. Eddig jutott gondolatmenetében, mikor elhatározta, hogy mára eleget tett köteles­ségének s mivel lábacskáiban nem közönséges fáradtságot érzett, hazafelé vette útját. Most már nyugodt lelkiismerettel költheti el villás­­reggelijét, s megérdemli, hogy az a puha, jó öreg karosszék várakozzék reá, a tűz előtt. Azt hitte, hogy el sem tévedhetne a hazafelé vezető úton, s hogy emlékezik minden for­dulatra és kerülőre, a­mit tett, így nem igen nézett maga körül, hanem a lábacskáira bízta, hogy őt hazaszállítsák, így haladt tovább el­gondolkodva. S talán órákhosszat bandukolt volna, ha véletlenül rá nem lép egy nagy kőre s meg nem sérti a bokáját. Ez egy kissé ki­zökkentette elmélázásából. Most már meg­fordult s szemügyre vette az utczácskát, a­melyben járt, úgy tetszett neki, mintha már messzebb kellene lennie innen, mintha már sokkal több zsákutczán, mocskos sikátoron haladt volna keresztül, mint idejövet. Ezt a rozoga, veresfalu épületet például, határozot­tan nem látta még soha. Homlokzatán nagy fekete betűkkel a J. E. Frickner üstfoltozó neve büszkélkedett, lehetetlen, hogy ezt előbb észrevette volna, mert akkor bizonynyal már odamenet feltűnt volna neki, hogy az E betű fordítva van elhelyezve a táblán. Folyt, köv.)

Next