Az Ujság, 1908. március/1 (6. évfolyam, 54-66. szám)

1908-03-01 / 54. szám

Budapest, 1908.­­f Előfizetési árak: Egész é­vre _ 28 k. — f. Félévre ...... 14 » — » Negyedévre . .­­ 7 » — » Egy hóra ... 2 » 40 » Egyes szám ára helyben­­ , és vidéken 10 fillér. YL évfolyam: 54. szám. Vasárnap, márczius 1.v SZERKESZTŐSEG­: Budapest, Rákóczi-út 54. SS, Telefon 66—16. KIADÓHIV­AT­AL., Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 64—01—02—03. Megjelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. „ ROVÁS. r - b” összeültek intézni, tisztázni, megülepedni és megállapodni s szerencsésen kihúzták az időt nyolczig megülepedés és megállapodás nélkül. Mert nyolczkor vacsorálni kell még nekik is, a­kik hivei a permanens, azaz tizen­hatórás üléseknek. A nyájas urak ezzel a va­­csora-krozürrel önmagukat obstruálják meg, hadd múljék az idő s hadd lehessen közben még jobban puhítani a puhuló hazafiságot. Mert a czél már ki van ugyan tűzve, az is el van már intézve, hogy minden maradjon a régiben, de még nincs kitalálva és elfogadtatva a formula, mely azt hazudj­a az ónépnek, hogy nem maradt minden a régiben. I * Bajos a választás. Polónyi Géza, akármit mond is, okosakat, igazakat, senki sem veheti komolyan. Érzik a lehelletén, hogy mind­ez okosságokat és igazságokat az szülte, hogy már kint van a minisztériumból, s ha bent volna, egészen más okosságokat és igazságokat eregetne meg. De Apponyi Albert, a­ki bent van a minisztériumban és szintén tengersok okosságot és igazságot vágott ki e helyzettel harmóniában, már régebben demonstrálta, mi­ket tud ő beigazolni és hirdetni, ha nem mi­niszter. Sőt egy alkalommal pohárral a kezé­ben be is vallotta, hogy milyen szép lesz, ha megbukva mint miniszter, ismét szabadon hir­detheti majd azokat az ideális tanokat, mik­kel akkor népet bolonditani lehet s miket most, mint miniszter indignálódva megbélye­gez. Bajos válogatni e kettő között, de ha már két czigány között van a választás, mi inkább a felé hajtunk, a kinek a bőrin­ is­ lát­szik, hogy czigány.* Ne nézd a lelkes hazafiakat*! Nem ordit­­ják-e szent lelkesedéssel: mi élni akarunk! Azzal a hanghordozással, melylyel őseink kiál­tották : vitam et sanguinem ! Ők élni akarnak, mert élnek, nekik többségnek kell maradniok, mert egyszer többséggé lettek, nekik mindegy, mi történik, mi történjék, de ők vannak és maradni akarnak ! Ők, a­kik az ország rák­fenéjét a párturalomban látták, ők, a­kik hazaárulónak tették meg a szabadelvű pártot, mely nem is mondta, hogy élni akar, éppen csak élt, mert az ország tartotta benne az életet s szó nélkül kimúlt, mihelyt az ország másba fújta a szuflát. Ők többség­e az ország szavazata alapján, s most nem akarják meg­engedni még a lehetőségét annak sem, hogy az ország szavazata alapján mást is akarhasson, mint a­mit egyszer akart. Hát nem janicsárok ezek az emberek ? Hát nem volt balek a sza­bade­lvűpárt ? KOBOZ KRÓNIKÁJA. Hol egykor bátor férfi küzdött Bősz tigrisek lármáival, A Házban fél­ tuczat legényke Ma hajrát vékonyan rival. De míg a harczok ama hátra Vad százaktól sem hőkölt hátra, — A szoruló kormányba ott Nem versz ma be egy szem zabot. Csak egy csekély guerilla támad, Puskája sincs s ha van, kovás, — S az óriás kormányhadakban Mily zűrzavar, mily nyaffogás ! Ha már is ily lágy virtusában, Mi lesz utóbb komoly tusában ? — S ez a vezérkar és sereg, A melyet a magyar szeret. Ezek azok, a kikre lelkes örömmel bízta rá magát. Ezektől várta, hogy kivívják Magyar vezényszó nagy jogát. E belső titkos rém-nagyképek, S ez udvari tanácsos népek, S ez uj-nemes kegyet­ lesek És közjegyzőség-keresők. No, szervusz ! . . . Ilyen a vitézség, Mely helyt áll rendületlenül ? Hisz ez, hatalmi tálba nyalván, Csak egyre jobban megéhül. S a jó étvágy s rossz lelkiismeret Harcztól remeg, örül ha élhet. Erkölcse oly silány neki, Kis ellen is megsebheti. Az erkölcs, óh igen, az erkölcs, Mely hogyha vész, dől Róma is, E hadban már a szájon él csak, S mint puszta szó üres, hamis. Nagy része bűnül szidta váltig, Mit megcsinálni most beállt itt, S más része azt, mi most soron, Elárulá már egykoron. Az árulás nem az az erkölcs, Mely bátran szolgál közügyet, Bár tüzeli, ki mint vetélytárs Volt egykor a legírigyebb. A fegyvertársat játszta, s Ugra Kapóra jött, — hoplá, megugra. De mit ma elmond e kevély, Mi más ? — Az ugrai levél. Az ily erkölcs uj rendszerébe Beillik mindenféle frond. Prédát kiköt condottier is Mielőtt ellenségre ront. S természetes ily erkölcs mellett, Hogy bármint düllesztünk mi mellet, Hol győznénk, nincs oly csatatér: A horvát frond is visszatér. Ez bús dolog mind, egy vidám csak, — Hogy, mint az uj rendszer hive, Nem vesz politikus tudós az Erkölcsi romlást semmibe. A Házban egy csöppet sem sérti Sok inmorális államférfi, a De tudós Akadémián Ördögtül is morált kíván ! Fulladozás. A koalíczió előbb a horvátok ob­­strukcziója miatt fulladozott. Most nem voltak itt a horvátok, obstrukczió sem volt. És mégis fulladozik. A betegség te­hát világosan nem rajta kívül van, hanem benne. Meg fogja fojtani a veleszületett szervi baj, a tulajdon maga hazug ter­mészete. És ez lesz az egyetlen halál, a­mi hozzá illik. Sőt a nemzetet is csak egy ilyen halállal birná megváltani attól az átok­tól, a­mibe beledöntötte. Ha megtörtén­nék az, — a­mitől Isten óvjon — hogy egy gyönge nemzetiségi roham idézné elő a végét, a politikájából levonható okulás nem bírná áthatni többé a nemzeti köz­véleményt. A nemzetiségi hazaárulásra hárítanának át mindent, mint a­hogyan eddigi bűneiket a darabontokra, vagy éppen a régi többségre kenték. Ha pedig — a­mire mindenesetre kísérletet fognak tenni a végén — Bécsbe és a katonai dol­gokba sikerülne belebukniok, akkor me­gint nemzeti pózba vágnák magukat. Leakasztanák a fogasról melyette meg­győződéseiket és újra föllépnének a nem­zetmentés szerepében. A nemzetre és jövőjére nézve tehát határozottan jónak, sőt egyedül jónak kell tartani azt a fulladozási proc­esszust, a­mi most folyamatban van és a függet­lenségi párt ma esti konferencziáján bizo­nyos görcsös vonaglásokban is jelentke­zett. Ez a természetes fölbomlás lehetne az első lépés a zilált politikai pártviszo­nyok klarifikálására. Reményt lehetne belőle meríteni, hogy a nemzet természe­tes ösztönei megint fölszabadulnak a gyil­kos kényszer alól és az új választás leg­alább nem az érdekszövetség, hanem a politikai hit szerint menne. Az ép hazafias gondolkozást­ embe­reknek — a­milyenek még mindig sokan vannak — a felületes megfigyelés is meg­mondja, hogy ez a mostani állapot a nem­zeti élet katasztrófaszerű veszedelmei nél­kül nem tarthat soká. Félő, hogy máris Lapunk mai száma 56 oldal. Kegyelemkenyér. írta Ambrus Zoltán. Sperling Antónia, volt tánczosnő, most többszörös háztulajdonos Andrássy-úti palotá­jának első emeletén, abban a szobában, a­melyet az özvegy Sperlingné magának foglalt le, a nevezett özvegy Sperlingné és az öreg Stefi gróf, Antónia régi barátja, darákot játszanak. Stefi gróf már hetvenegy éves; a szemejárása és a hanghordozása még el­árulják, hogy valaha egész sereg élősdi leske­­lődött és fülelt körülötte, de a külsején egyéb­ként már erősen meglátszik, hogy ez a sokat emlegetett ember, a­ki a pazarlása nagy­szerűségével túltett a mesebeli Esterházyakon, mindig többet költött másokra, mint magára. Az özvegy Sperlingné, bár túl van a hatvanon, nem egészen közelről nézve még most is szép asszonynak látszik. Feltűnően ápolja a szemé­lyét ; az olyan hölgyek, a­kik fiatalságuk legszebb éveit nagy urak társaságában töl­tötték, késő öregségükben se hanyagolják el magukat. Játék közben az özvegy Sperlingné és Stefi gróf így beszélgetnek : Sperlingné : Kérem, ne csaljon ! Stefi gróf: Hallja, mama, ne mondjon ilyeneket! Maga jól tudja, hogy én akár­hányszor feltettem egy kártyára egy egész uradalmat és soha senki se mondta, hogy csalok. Maga az első, a­ki folytonosan csalás­sal vádol engem . . . most, a­mikor durákot játszom, tíz fillérbe ! . . . mert már nem tudok meglenni a kártya nélkül. De hát mi vagyok én­­ ! Csizmatisztító vagyok én ? !

Next