Az Ujság, 1908. április/2 (6. évfolyam, 93-105. szám)

1908-04-16 / 93. szám

VT. évfolyam. 93. szám. Budapest, 1908. Csütörtök, április 16. Előfizetési árak: Egész évre _ „“C. 28 k. — 1. Félévre „ ......... 14 » — * Negyedévre m 7 » — * Egy hóra „ _ 2.» 40 » Egyes szám éra helyben és vidéken 10 fillér.A­Z ÚJSÁG SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. SS. Telefon SS—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákócziért 54. as. Telefon 61—01—02—03. Megjelen hét k­ivételével minden nap, ünnep után is.­­ ROVÁS. A sürgős interpelláczió még be sincs je­lentve, s az ágens-ügyet már szépen elintézték azok, a­kik összegabalyitották. Andrássy lapja fentart mindent, csak éppen Aerenthalt menti ki az ügyből, mert tudósítója tévesen hallotta a dolgokat Aerenthaltól, s a képviselő urakat koncredálja ki az ódiumból. Maradnak a hang­súlyozottan egészen jelentéktelen ágensek, a­kik idegen államok szolgálatában állanak. Ezeknek a neveire senki sem kiváncsi, s a haza mentve van, mihelyt nem képviselő urak árulgatják és literálják. A félhivatalos is segít rendet csinálni. Nem c­áfol, csak kijelent. A dolog meseszerűen hangzik, a külügyminisz­ter úr nem ér rá ágensekkel foglalkozni, s a­mennyiben ilyenek vannak, hát a magyar hatóságok dolga utánuk nézni. Azaz: nem igaz, hogy Aerenthal maga áll ki a keleti pályaudvarra detektívkedni, s tessék Wekerlé­­nek ügyelnie az ágensekre. Ez csak kate­­górikus ? Azt különben jóslás nélkül már teg­nap megmondtuk, hogy a két haj­bakapó portentum megelégszik majd azzal a kijelen­téssel, hogy a­mit egymás fejéhez vágnak, azt nem a másikra értették. * Ma már egészen és teljességgel a király privát passziójának tették meg a darabont tisztviselők fizetését, s a világ minden kin­cséért sem hajlandók belemenni a kérdésbe: alkotmányos országban belenyugodhatik-e az alkotmányos kormány ilyen privát passziókba ? Nem arról van szó, hogy a darabontoknak bélyegzett szegény emberek sokasága ne jus­son ehhez a kegydíjhoz, hanem egészen más­ról. A koalíc­ió szerint ezek a szegény em­berek a nemzet elítéltjei, hazaárulók. S ehhez nekik semmi szavuk, ebbe nem szabad bele­­avatkozniok. Mihelyt a pillanatnyi kénye­lemre ezt a tételt fölállítják, vájjon mi aka­dályozza meg esetleg a koronát, ha kedve támad a nemzetnek más, igazibb és veszedel­mesebb ellenségét privátkasszájából támogatni ? Mit szólnának egy királyi magánpénzzel támo­gatott alldeutsch akc­ióhoz, nemzetiségi izga­táshoz ? Mit szólnának, ha magánpénztárából a korona Horvátországban az Ausztriához való csatlakozás mozgalmát szítja ? Kimenekülni egy kellemetlen pozícióból nagyon kellemes dolog s elismerjük: ezt a kérdést a koalíczió a maga részére fölötte kényelmessé tette azzal a tétellel, hogy a korona a maga pénzével tehet, a­mit akar. De hát ők volnának a nem­zeti politikusok s ilyen tág felhatalmazást adnak a privátpénztárnak! * " Egyikük sem tudja, miről tárgyalt Aeren­thal Wekerlével, de ma már egyértelműleg nekiesnek Aerenthalnak is, a kamarillának is, sőt néhány zabszemet még magasabb helyre lövöldöznek. Tehát haragszanak — ma. Még­pedig az ő kitűnő külügyminiszterükre, a­ki elődjére ráfogja, hogy negligálta Magyar­­országot s önmagáról elhiteti velük, hogy ő ilyet nem tesz. Tehát haragusznak rá ma, mert engedelmeskedniök kell neki­k holnap. S ha majd bevasalja rajtuk, a­mivel meg­haragította őket, akkor megint tisztelni fog­ják, nehogy ők lenézessenek. Az ember igazán nem győzi őket bámulni, milyen kevéssé fe­szélyezi őket az egyik véleményük szemben a másikkal. Aerenthal úr nekünk mindig rossz külügyér úr, de nekik hol tetszik, hol meg nem. S Aerenthal úr, úgy látszik, ismeri őket, mert mai haragjuk mellett is számít a holnapi szolgálatkészségükre. Egy házasság. Irta Biró Lajos. Gyűlölöm a szerelmi drámákat. Gyűlölöm a bordarepesztő sóhajtásokat, a rémes fogcsikor­­gatásokat, az ádáz lihegéseket, a búgó felhör­düléseket, a szörnyű arc­rángásokat, a nagy­szerű gesztusokat, a mindent, a­mi vonaglás, boszu, ölés, öngyilkosság. Gyűlölöm a szerelmi tragédiákat. Ha í­ó volnék, királyi biztosságú és határ­talan erejű, újra írnám a világliteratúra ösz­­szes szerelmi eseteit, a drámákat és melodrá­mákat, a tragédiákat és balladákat, Othellótól a nagy Galeottóig és Dantétől Bürgerig. Meg­mutatnám a tragédia másik oldalát, paródiát, igen, paródiát írnék róluk, az emberek zenge­nének a nevetéstől és a szerelmi dráma meg­halna szégyenletében, így csak gyűlölni tudtam a hangos és har­sogó szerelmi eseteket. És szeretni Koncz Mik­lóst, a barátomat, a vidéki doktort, a bölcs, jó doktort. Koncz Miklós földim és iskolatársam volt. A nyolczadik gimnáziumba jártunk, a­mikor egy napon Miklós azt mondta nekem, hogy ő meg fog házasodni. Kinevettem. — Te szamár, — mondtam neki egy tizen­­nyolcz éves ember egész bölcseségével — meg­házasodni butaság. Terheket venni magadra, lekötni magadat, gyermekeket eltartani... Ostobaság feláldozni a szabadságunkat. Miklós védte a házasságot; engem termé­szetesen nem tudott meggyőzni, de gyanú támadt fel bennem. — Te ! Te talán már ki is szemelted a jövendőbeli feleségedet. — Igen. — Ki az ? Nem akarta megmondani. Titkolózott. Hosszas faggatás után végre a kettőnk testvéri barátságára hivatkozva és az én baráti titok­tartásomra bízva megmondta : — Kölner Annuska. Kölner Annuska is földink volt , a taní­tónk lánya, a Miklósék szomszédja. A szom­szédság összehozta őket, sokat beszélgettek, nyári éjszakákon együtt sétálgattak a ház előtt az akáczfák alatt, ők eljegyezték magu­kat. Kölner Annuska ekkor tizenöt éves volt. Miklóssal azután felkerültünk az egye­temre, én jogász lettem, ő medikus. Az egye­temi évek kissé eltávolítottak bennünket egy­mástól, mert én mulattam, ő pedig tanult, de csak térben távolodtunk el, a barátságunk változatlan maradt. Szerelmi dolgokban én ekkor jutottam el a gőgös czinizmus, a min­den nőben bestiát látó bölcseség éveibe és valahogyan úgy éreztem, hogy Miklósnak is mosolyognia kell az ő »eljegyzésén«. A máso­dik év végén azonban, húsz éves korunkban, úgy volt, hogy másnap együtt utazunk haza. Hívtam Miklóst egy éjszakai kóborlásra. — Nem mehetek! — mondta. — Miért ? — Tudod, hogy én vőlegény vagyok. Elbámultam. Azon bámultam legjobban, hogy nincs zavarban, a­mikor ezt mondja. Hogy nem szégyelli az érzelgősségét, a hűségét, hogy nem szégyel komolynak és tisztának lenni. Miklós azonban nem zavartatta magát húsz évemnek semmiféle öreg bölcsesége által, hanem nyugodtan és egyszerűen elutasított. Ekkor lassanként kezdett nekem impo­nálni a nyugalma, a hűsége, a következetes, tiszta, szép szerelme. Érdeklődni kezdtem Köl­ner Annuska iránt. Tizenhét éves volt ekkor. Szép, komoly, barna lány. Miklós minden délutánját vele töltötte. És Annuska minden­ről tudott, a­mit Miklós olvasott, a­mit látott, a­mit tanult. Annuska járatos volt a szövet­tanban és a kórboncztanban. Ekkor egészen feladtam a kételkedésemet és a csendes gúnyolódásomat és — egyéb­ként összes czinikus és leánylenéző elveimet fentartva — berendeztem a lelkem egy szög­letét az Annuska iránt való respektus, a Mik­lós iránt való bámulat és a mindkettőjük iránt való szeretet számára. Lassanként, a­mint a huszadik év határtalan bölcseségét az idő kiölte belőlem, egész kultuszt csináltam az Annuska és a Miklós tiszteletéből, őket tartottam a legszebb, legderekabb, a boldog­ságot legjobban megérdemlő emberpárnak. Azok is voltak. Okosak, kedvesek, jók, derekak, szorgalmasok. Annuska otthon dol­gozott, olvasott és tanult. Miklós pedig csodá­kat művelt az egyetemen, így telt el még két év. Annuska tizenkilencz éves lett, Miklós huszonkettő. Ekkor meghalt az Annuska apja. Egyedül maradtak az anyjával és valami koldusnyug­­díjból kellett élniök. Annuska dolgozni készült. Nem tanult semmi olyant, a­miért bizonyít­ványt kapott volna, hát varrni akart. Ekkorra azonban három kérője akadt. El akarta venni az a fiatal tanító, a­ki az apja helyére jött, megkérte a kezét egy kereskedő, a­ki özvegy ember volt és a két gyerekének anyát kere­sett ; és el akarta venni egy Kulin Mihály nevű­ bérlő, egy gazdag ember, egy ötvenéves agglegény, a­ki a kocsijáról látta meg, a­mikor a házuk előtt elhajtatott. Annuska elutasította őket. Az anyja és a rokonsága, szegény, éhes emberek, neki­estek és reggeltől estig és estétől reggelig gyö­­törték biztatással, váddal, szemrehányással. Annuska tűrte az ostromot, bár minden nap Lapunk mai száma 30 oldal. Két úri katona. A Palkovics-testvérpár szomorú esete nem tartozik a szorosan vett katonai élet világába. Vagy csak kisebb részében oda. Nagyobb részében a magyar tár­saságbeli élet egyik tragikus esete ez is. A két boldogtalan ikertestvér ma­gyar családból származott. Rokonaik, barátaik magyarok voltak. Hitelezőik is jobbára azok. Életük drágán megvásá­rolt örömeit is az előkelő magyar tár­saságbeli étel adta és onnan szivták a gyilkos mérget is, mely őket elemész­tette. Az eset tehát a mienk — bár ne volna az — és a belőle vonható meg­döbbenések is minket illetnek meg. Az öngyilkosságok egyébiránt közön­ségesen nem romantikusok és nem is tragikusok. Az az ósdi erkölcsi, helye­sebben csak lovagiassági felfogás, hogy az öngyilkos a maga halálával bűneit és adósságait tekintteli, ma már csak igen kevés, ásatag vagy dekadens ember életszabálya, helyesebben halálszabálya.

Next