Az Ujság, 1908. július/1 (6. évfolyam, 158-169. szám)

1908-07-02 / 158. szám

Budapest, 1908. VI. évfolyam. 158. szám. Csütörtök­, julius 2. Előfizetési áraki Egész évre _ 17. 28 k. — f. Félévre__ki ... 14 » — » Negyedévre „ „ 7 * — » Egy hóra „----2 » 40 » Egyes szám ára helyben ás vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. SS Telefon 58—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi­ út 54. SS. Telefon 64-01-02-03. Megjelen hétfő kivételével : minden nap, ünnep után is.­­ ROVÁS. Becsületére válnék Rakovszky Istvánnak, ha eddig csakugyan nem tudta volna, hogy a kormány nem rendelkezik a képviselőkkel s nem parancsolhat rájuk, mikor, mily számban legyenek a Házban. De sajna, Rakovszky jól tudta, hogy a kormány igenis rendelkezik a képviselő urakkal s ma csak úgy tett, mintha Návaynak elhinné az ellenkezőjét. Mert szép szó az, a­mit kivágtak : a kormány nem paran­csol. Ennek ellentmondani politikai hiba lett volna, ilyesmit pedig nem követ el Rakovszky, inkább hadd fusson az igazság. S a Ház komoly képpel ugy­an­ozott Návaynak s minden kormányparancs nélkül düllesztette ki a mellét. Azután pedig elfogadta a napirendi javaslatot, mivel a kormány úgy­ akarta. * Rauch báró urat zajos ováczióban része­sítették a tisztviselők, a­kik főnökeik vezetése alatt kivonultak eleget tenni e nem hivatalos, de elkerülhetetlen kötelességüknek. Látnivaló ebből, hogy Rauch báró úr nem ellensége a reklámnak s vígan ünnepeltetné magát más­kor is. De nem mindennap kap titkos tanácsos­ságot, s csak hivatalnokai vannak, mert Zágráb­ban nincs Bacchus-pincze. Rauch báró különben tud szerény is lenni. Ő maga kijelentette, hogy a kitüntetés nem érdemeinek, hanem állásának szól. Igaza van. De jaj lett volna Crnkovics viczebánnak, ha ezt az igazságot ő mondta volna a bánnak.A Szocziális törvényhozásnak henczegik min­den javaslatukat, a­mi nem szigorúan vett kvótaemelés és házszabályrevízió. Természete­sen a munkásházépítés szocziális politika, a végrehajtási novella is az s mind, mind a kis­ember boldogítására való. Hogy az adókat emelik s minden úton-módon attól a kisember­től visszacsipáznak mindent, a­mit könnyebb­ségül neki nyújtottak, hogy minden ilyen könnyebbség direkt politikai és exisztencziális függésbe hozza a kisembert államtól és nem kisemberektől, azt már nem nevezik szocziális politikának, pedig ez az igazi szocziális poli­tikájuk. Arany János esztétikai apróságairól írta Várdai Béla. Arany esztétikai fölfogásának ismeretéhez összegyűjtött bírálatain, levelezésén, myelveket fejtegető ismert költeményein kívül adalékokat nyújtanak azon apróbb nyilatkozatai is, me­lyek két hetilapjában, a kritikai Szépirodalmi Figyelő-ben (1860—62) s az inkább szépirodalmi Koszorú-ban (1863—65), mint egyes czikkek­­hez csillag alatt tett megjegyzései, beküldött dolgozatokra irt rövid bírálatai a Nyílt leve­lezés-ben s végül mint az említett lapok vegyes apróságai olvashatók. Kimaradtak ezek ösz­­szes műveinek kiadásából és kikerülték eddig Aranyról értekezőink figyelmét is. Pedig a mellőzésre nem szolgálnak rá, ha nem tartoz­nak is Arany elsőrangú irataihoz. Nem a belső vizek meseszép nimfeái, csak a part színes csigái, melyekben akad gyöngy, ha apró is, és­ megérdemlik az összegyűjtést, mielőtt egészen eltűnnének az idő föveny takarója alatt. Nem egy közülük oly kérdésekre vonatkozik, me­lyekről Arany másutt egyáltalában nem is nyilatkozott, ezek tehát egyenesen kiegészítő jelentőségűek. De még a­melyeknek tárgyáról Arany esetleg másutt terjedelmesebben szól, azoknak is van bizonyos érdeket kölcsönző ■vonásuk, hogy ne mondjuk: előnyük ama bővebb helyekkel szemben. Ez pedig a kifeje­zés összefoglaló tömörsége. Mellőzi bennük Arany a kényelmes, ráérő fejtegetés terjedel­­mességét, s fején találja a szöget egy biztos odacsapással. Vonzó, szelid humorával is meg­­színezi nem egy helyi őket. Természetesen valamennyien harmonikusak az Arany nagyobb dolgozataiból levonható műelvekkel. Arany, ez őszinte nagy géniusz minden dolgát komo­lyan vette, az aprókat is. Röviden, odavetőleg se irt le semmit elvtelenül, apróságai is mind művészi meggyőződések, melyeket egész pá­lyája igazol. Az ily szék­ém­ minden tettében kifejezi mivoltát, nemcsak a nagyokban, de a kicsinyekben is. Az utóbbiakban ugyan bi­zonyára töredékesebben, de azért irányát be­valló határozottsággal. Összegyűjtöttem s szem­pontok szerint csoportosítottam, a szükséges­nek látszó kommentárokkal összefűztem e nyi­latkozatok legjavát, a jellemzetességük révén legkiemelkedőbbeket. Lássuk közülük például azokat, melyek a művész helyes tárgyválasz­tásáról szólnak, tehát a költészetnek a jóhoz, igazhoz, hasznoshoz és rúthoz való viszonyát illetik. Arany, nagy művészhez méltón, a l’art pour Part álláspontján volt s a művészetnek minden mellékezéstől való függetlenségét val­lotta, így az egészséges erkölcsi alapfölfogást minden íróban s műalkotásban megkövetelte ugyan, de tiltakozott viszont a művészet czé­­gére alatt elkövetett predikatív moralizálás ellen. Elítélte, mint ezt például Irodalmi hit­vallásunk czímű tanulmánya hátramaradt töre­dékének végén olvashatjuk, »a szent és szentes­kedő, szigorúan kegyes, de kegyesen száraz lelkeket, a­kik valamely költemény becsét a benne parázsan felhalmozott valláserkölcsi ta­nulságtól, a morális irány kézzelfogható jelen­ségeitől mérik ; a képzelem minden szabadabb játékát, az emberi szenvedély, az élet, a viszo­nyok költőien hit festését feltétlenül kárhoz­tatják«. Méltán állítható e nyilatkozata mellé az a rövidke bírálat, melylyel egy művésziet­­lenül moralizáló novella közlését tagadta meg Koszoru­jában. »A jó kis magyar leányt (ez volt a novella czime) — írja — vettük. Az »atyja« (t. i. a szerző) megtanítá szépen, okosan beszélni s jól viselni magát. De költői tekintetben épp ez a baj. Mintha nem is a jó kis leányt hallanók, hanem apja szép tanításait. S ez morális tekintetben igen jó. De a költői varázs oda van, mihelyt ujjal mutatható a morális gondolat, melynek kedvéért a költött alak létezik.« Elitélte Arany a költői művek oly meg­oldásait, melyek az erkölcsi érzéket sértik. Egy különben gyengén is komponált versre azt jegyezte meg, hogy »visszatetsző az­által, hogy nemezise a b­onszeretet ellen fordul, a családi érzés érdekében«. Természetesen az efféle megoldások csak akkor kínzók, ha nem érezzük mögöttük az írónak az eltiport igazság iránt való rokonszenvét, a megtámadott világ­rend mellett való állásfoglalását. Ez az értelme Arany azon nyilatkozatának, melyet egy Pusz­ták fiai czimü zsiványtörténetre tett : »Petőfi, ha a zsiványságot idealizálja, háttérbe mindig odafesti az akasztófát. Itt a zsiványság való­ságos csendélet-képben van felmutatva«. A mennyire elitélte a költészet területén a száraz moralizálást, épp oly határozottan tiltakozott közönséges sikamlósságoknak sub titulo »férfi-irodalom« az irodalomba be­csempészése ellen. Aszalay József Szellemi Omnibusz­a, I. kötetének második, bővített kiadásban való megjelenésekor (1860) ezt je­gyezte meg : »Egészen más, ha egy Juvenal, Dante, Shakespeare, Goethe olykor műve tel­jességét azzal eszközli, hogy az erkölcsi rátát is bevonja festése körébe, más pedig, ha valaki csak azért szed össze sikamlós anekdotákat és életeket, mert az neki — s gondolja — sok »férfi«­olvasójának tetszik«. A­mennyire megr­ontja a művészi hatást a fejre olvasó moralizálás, épp úgy tönkre- Munka ás halálom. A sztrájkok és bérküzdelmek nem­csak a munkásokat, de bizonyos tekin­tetben a nagyközönséget is nevelték. A munkásokat öntudatra, szervezkedésre, összetartásra és jogaik védelmére ; a nagy­­közönséget pedig a munkáskérdés meg­értésére, a munkásjogok méltánylására, s humánus gondolkodásra. A munkások, ha őszinték akarnak lenni, maguk kény­telenek elismerni, hogy a burzsoá társa­dalomban az utóbbi évtized alatt több megértésre és rokonszenvre találtak, mint bármikor azelőtt. Még ott is, a­hol a polgároknak, mint fogyasztóknak érde­keit súlyosan érintik a munkásharczok, akárhányszor feléjük fordult a nagy­közönség rokonszenve, ha nyilvánvaló volt, hogy jobb megélhetésért, ember­ségesebb állapotokért folyt a küzdelem. Sajnos, a polgári társadalomban végbement ez a proc­esszus, mely kétség­telenül előnyére szolgál a munkásérde­keknek, nem talált viszonzásra. A köl­csönösség teljesen hiányzik. A munkás­­társadalomban sehogy sem akar enyhülni a mesterségesen táplált ellenszenv a bur­zsoázia ellen, még kevésbé van meg a hajlandóság annak a belátására, hogy a polgári társadalom is joggal igényt tart­hat bizonyos fokú méltányosságra s ér­dekeinek néminemű figyelembevételére. Mi nem tartozunk azok közé, a­kik üres fejjel és üres szívvel mindig és mindenért a vezéreket szidják s az agitátorok ellen uszítanak. De sajnálatos tüneteket ész­lelünk, a melyekből következtetjük, hogy a munkásvezetőség mind gyakrabban vi­szi oly térre a munkásküzdelmet, mely a jogosság és méltányosság határain túl­megy. Ott, a­hol jobb bérért vagy rövi­­debb munkaidőért, egyáltalán embersé­gesebb megélhetési föltételekért folyik a harc a munkás és munkaadó közt, meg tudjuk érteni s méltányoljuk is az indító okokat. S ha e téren sikert érnek el a munkások, senki az ő diadalukon nem érez fájdalmat, sőt minden becsületesen érző polgárember bizonyos megnyugvást talál abban, hogy egy-egy munkáskate­gória jobb viszonyok közé jutott. De van­nak esetek, s ezek mind sűrűbben ismét­lődnek, a­mikor nem megélhetési, hanem pusztán hatalmi kérdések miatt folyik áldatlan küzdelem munkás és munkaadó közt, s ezek az esetek azok, a­melyekben Lapuink mai száma 28 oldal.

Next