Az Ujság, 1908. december/1 (6. évfolyam, 287-299. szám)
1908-12-01 / 287. szám
a jelentés pillanatában, már akár írják azt alá a felek és a tanúk, akár nem. Lehet arról beszélni, hogy jó-e, nem-e az a törvény, — bár éppen ezt a rendelkezését jobban megcsinálni nagyon bajos lenne — de azt már belátni csakugyan keserves, hogy »törvény ellen« izgat az, aki híveit olyan passzív magatartásra hívja föl, amit maga a törvény sem tilt, sőt implicite megenged. Hiszen ha ez volna az igazi igazság, akkor a ma virágzó koalicziós képviselő urak legnagyobb része, sőt szinte minden koalícziós miniszter de jure fogházban ülne ugyanolyan »passzív ellenállásra való izgatás miatt, amit a törvény szintén nem tilt, sőt implicite megenged. A Curia tehát ebben az esetben alighanem rosszul olvasta a törvényt. Ez eddig csak furcsa jogeset. Mint ilyent, nem is illeti meg nagyobb emóczió, mint ami a hasonló kétes és vitás esetek kritikájával és a reparáczió módjának kitalálásával jár. Ellenben az már azután egyenesen politikai gyújtogatás, ha valamely párt — akármelyik is — az igazságszolgáltatás oltáráról egy ilyen pislákoló üszköz fölragad és azzal — szerintünk nem a törvény iránt való engedetlenségre, s hanem a felekezeti villongások előidézésére, még pedig felelősség nélkül izgat. A »No temere« viszályos kérdését még egy pár ilyen fölszított kérdéssel kell megtoldani és akkor a koalicziós pártoknak egymás iránt érzett — egyébiránt egészen jogos — gyűlölete szerencsésen átplántálódik a hitfelekezetek közé. Az pedig elég nyilvánvaló, hogy a koalíció és a Wekerle-kabinet defloreált szabadelvűsége tökéletesen képtelen ezt a veszedelmet politikai eszközökkel elhárítani. Ameddig tehát ez a dolog a jogszolgáltatás és a törvénymagyarázat terén mozog, tiszta komikum. Bizonyítéka annnak, hogy a koalíciós »szellem« menynyire megzavarta az emberek józan gondolkozását. Amennyiben azonban az egyre jobban kiformálódó konzervatív és klerikális irányzatok nagy sikereit illeti, itt már tragikussá kezd lenni. Kevésbé a nemzetre, mely Koczurek főtisztelendő ur tanait még katolikus részében sem lesz hajlandó befogadni, a koaliczióra nézve azonban annál inkább. Amióta ezzel a koaliczióval megverte a haragvó isten ezt az országot, a nemzeti élet minden terén csak megaláztatásokat, csapásokat és a romlás jeleit látjuk. Csak egyet látunk virágzani : a néppárt és a klerikalizmus rétjét. Ez a maroknyi párt ismeri csak igazán a koalíczió belső világosságát. Tagja lévén az omnipotens többségnek, efemer sikerek helyett állandó üdvösségekre törekszik. Minden fordulónál valamely új diadalt arat. Nem él vele vissza, hanem elteszi magának és megtakarítja. Biztosan tudja, hogy elkövetkezik egy olyan nap is, amikor a koalíciós babér már nem érti többé az egymás szavát és akkor az egyetlen logikus, az egyetlen következetes és czéltudatos, sőt az egyetlen igazán jól szervezett, homogén parlamentáris párt a néppárt marad. Hiszen Koczurek főtisztelendő úr esete már ma is valósággal annyira kétségbeejti a koalíczió többi részét, hogy királyi ügyész után kiabálnak. A mi különben politikai tehetetlenségük legnagyobb bizonyítéka. Mondják, hogy a néppárt ezzel a trükkel csak azt akarja elérni, hogy ne ő maga menjen ki a koalícióból, hanem úgy dobja ki másik két testvére — most, amikor a nagy fejfájások kezdődnek — az örökségből. Ha ezt akarja, aligha fogja elérni. Weiterle, az egyházpolitikai reformok ünnepelt hőse le fogja nyelni Koczureket 13, a huszonnégy néppárti képviselő kiáltványát is. Sőt adni is fog nekik valamit, hogy ne lármázzanak. Akár így, akár úgy lesz, a néppárt megint megnyerte a játszmát. mr i T • mrrrm; tt • tt — A szegény kiffia — mesélte Eliz — nagyon megörült a smaragd-nyakláncznak, de mivel becsületes ember volt, elhatározta, hogy elviszi a rendőrségre, ahol majd visszaadják a gazdájának, aki elvesztette. A rendőrségen már ott talált egy selyemruhás szép fiatal asszonyt, akinek a két szeme ki volt sírva, de még mindig peregtek a könyei. Két czifra lakáj állt mellette és hol az egyik, hol a másik törülte le csalánszövésü keszkenővel úrnője könyeit. Mikor az úrinő a szegény kiffia kezében megpillantotta a smaragd-nyaklánczot, felsikoltott örömében : »Itt van az én nyaklánczom, a melyért az egész kastélyomat már tűvé tettem hiába«. Nagy boldogságában összevissza ölelte, csókolta a szegény kiffint, aztán a lakásaihoz fordult és igy szólt hozzájuk : »Fogjátok meg ezt a szegény embert, hogy a lába se érje a földet, vigyétek a kastélyomba, mert meg akarom jutalmazni«. A lakájok ölükbe emelték a szegény kiffint és elvitték a kastélyba. Sebesen vitték ismeretlen utczákon keresztül, míg a kastély elé nem értek. A szegény ember hiába nézett körül/nem ismerte meg Nancy városát, pedig éjszakai kóborlásaiból ismerte minden zegétzugát. Más virágok nőttek a kastély parkjában, mint amilyenek Nancyban nőnek. Amint beléptek a kastély kapuján, tündöklő fényesség vette körül a szegény kiffint, úgy hogy káprázott belé a szeme és azt hitte, hogy álmodik. A lakájok tejben-vajban megfürösztötték, a legszebb ruhát adták rája és úgy vitték a kastély úrnője elé. A kastély úrnője szép gyermekarczú, hófehér hajú nő volt. Egyetlen ránéz sem volt az arczán, csak egy fekete pötty a bal szeme alatt. A hangja üde, tiszta volt, a mozdulatai fürgék, bájosak, de a szegény kiffia mégsem tudta kitalálni, hogy hány éves lehet ez a világszép urinő, aki tizenhat éves épp úgy lehetett, mint hetvenhat. »Hallod-e te, szegény ember, — szólt az urinő — én meg akarlak jutalmazni. Nézd ezt a két gyöngyszemet, ezeket neked adom. Az egyik mosolyog, mint a napfény, a másik úgy csillog, mint a könycsepp. Ha mosolyogni akarsz, csak rá kell nézned erre a mosolygó gyöngyszemre és rögtön elfelejted minden bánatodat. De ha sírni akarsz, csak magad elé kell tenned ezt a könyező gyöngycseppet és megered a könyed, amely megkönnyebbülést szerez. Ezt a két ajándékot adom neked. Meg kell még mondanom, hogy valahányszor az egyiket megnézed, ebből mindig el fog veszni egy csipetnyi, de ugyanannyival megnő helyette a másik. Így szólt a különös úrinő és a szegény ember boldogan vitte magával a két gyöngyszemet. Már hazafelé elhatározta, hogy takarékoskodni fog a mosolygó gyöngyszemmel és inkább a könyszemet fogja elővenni, valahányszor szüksége lesz rá, mert így a könyből mindig elvész valami és annál nagyobb lesz egyre a mosolygó szem. Gyakran megtörtént, hogy nagy gondja, bánata vagy boszúsága volt a szegény embernek és ráfért volna egy kis mosolygás, derű, jókedv. De ő inkább a könycseppet nézte és jól kisírta magát. A mosolygó gyöngycsepp annál nagyobb lett, mennél többször patakzott a szegény ember könye. Mivel a szegény ember sokáig élt, sokat is sírt. Mindig sírt és mindig megkönnyebbült a sírás után. A mosolygó gyöngycseppet soha elő nem vette és az nőtt,ő nőtt nagy titokban, mert a szegény ember egyetlenegyszer sem mosolygott. Egyszer aztán nagyon beteg lett a szegény ember és az orvosa kereken megmondta neki, hogy nem fog sokáig élni, nem fog egy hónapig élni, nem fog egy napig élni, nem fog egy óráig élni, legföljebb egy-két percig fog még élni. A szegény ember érezte, hogy sietnie kell. Gyorsan előkereste a mosolygó gyöngyszemet, maga elé tette ágya mellé az asztalkára és nézte, nézte... Eliz hirtelen felfigyelt. A fűszeres kamarájának az ajtaja halkan, óvatosan kinyílt, mint mikor tolvaj igyekszik kisurranni rajta. Eliznek elállt a szíve verése. Az ajtón egy nő lépett ki éjszakai pongyolában és csak kendő volt a vállára vetve. Először felénk tartott, de amint észrevett bennünket, ijedten megfordult, futni kezdett az ellenkező irányba, le a lépcsőn. Az első emeleten halkan megcsikordult egy ajtó, aztán csend lett megint az udvarban. Elitre néztem. Élettelen arcza az ajtófélfára ájult, a szeme le volt hunyva és az ajka halkan remegett. A rózsaszínű hó a háztetőről rávetette gyöngéd fényét. Olyan volt, mint egy halott. Megijedtem tőle és a vállánál fogva fölráztam ájulásából. • — Hát aztán mi történt ? — faggattam. Eliz szomorúan elmosolyodott. — A szegény ember — szólt — elkezdett mosolyogni. Mosolygott, mosolygott és az arcza egyre derűsebb lett. Akik körülötte álltak, azt mondták, hogy mosolyog mindazon, ami vele az életben történt, ami miatt anynyit sirt és amin csak nevetni érdemes. De Eliz zokogva borult a hajamra. A UÍJSÁG Kedd, deczember 1. BELFÖLD. A képviselőház ülése. A képviselőhöz holnap, kedden, délelőtt tíz órakor ülést tart, melyen folytatja az 1909. évi költségvetés tárgyalását. Szterényi József államtitkár fog válaszolni a vita során tett észrevételekre, s ezután áttérnek a kereskedelmi költségvetés részleteire. Wekerle miniszterelnök a külügyminiszternél. Bécsből telefonálják. Wekerle Sándor miniszterelnök vasárnap fél egy órakor felkereste Aerenthal báró közös külügyminisztert. A miniszterelnök a külügyminiszterrel egy óra hosszat értekezett külügyi kérdésekről. — A Népszínház bérbevétele. A képviselőház pénzügyi bizottsága ma este Széll Kálmán elnöklésével ülést tartott, amelyen Apponyi Albert gróf közoktatásügyi miniszternek a Népszínház bérbevételéről szóló jelentését tárgyalta. A jelentés szerint a Nemzeti Szház igazgatósága fizet az eddigi bérlőnek összes költségei megtérítéséne, a színház érdekében kötött szerződései megváltására s a népszínházi személyzet kárpótlására, továbbá különböző átveendő ingókért hétszázezer koronát. Fizet ezenkívül a színház 1917. október 1-ig eddigi bérlőnek évi 30.000, azaz harminczezer koronát elmaradt haszna kárpótlásául és meghagyja eddigi bérlőt a ruhatár, cukrászda, buffet és látcső használatában. Fizet ezenkívül a Nemzeti Színház a vasfüggöny-hirdetések megváltásáért egyszers mindenkorra 3000, azaz háromezer koronát, s ezenkívül évi 5000, azaz ötezer koronát. A Népszínház Csokonai utczai gazdasági épületének emeleti helyiségei a volt bérlő használatában maradnak, miért köteles 1911., 1912. és 1913. évekre 2000, azaz kettőezer, azontúl évi 3000, azaz háromezer korona bérösszeget fizetni. A bérletátruházás alapján a Nemzeti Színház lépvén eddigi bérlő helyére, a székesfővárosi népszínházi bizottmánynyal a következő feltételek mellett kötött szerződést: Fizet a Nemzeti Színház évi 60.000, azaz hatvanezer korona bért; e bérösszegen felül köteles a beszerzendő díszletek tulajdonjogának kárpótlása czímén díszletek beszerzésére szolgáló külön alap czéljára évenkénti 10.000, azaz tízezer koronát fizetni, azonkívül a budapesti népszínházi nyugdíjintézet alapja javára az egész bérleti idő alatt évenként 28.000, azaz huszonnyolczezer koronával hozzájárulni. A bizottság elhatározta, hogy erre vonatkozólag a képviselőház elé a következő jelentést terjeszti.