Az Ujság, 1908. december/1 (6. évfolyam, 287-299. szám)

1908-12-01 / 287. szám

a jelentés pillanatában, már akár írják azt alá a felek és a tanúk, akár nem. Lehet arról beszélni, hogy jó-e, nem-e az a törvény, — bár éppen ezt a rendel­kezését jobban megcsinálni nagyon bajos lenne — de azt már belátni csakugyan keserves, hogy »törvény ellen« izgat az, a­ki híveit olyan passzív magatartásra hívja föl, a­mit maga a törvény sem tilt, sőt implic­ite megenged. Hiszen ha ez volna az igazi igazság, akkor a ma virágzó koalicziós képviselő urak leg­nagyobb része, sőt szinte minden koalí­cziós miniszter de jure fogházban ülne ugyanolyan »passzív ellenállás­ra­ való izgatás miatt, a­mit a törvény szintén nem tilt, sőt implic­ite megenged. A Curia tehát ebben az esetben alighanem rosszul olvasta a törvényt. Ez eddig csak furcsa jogeset. Mint ilyent, nem is illeti meg nagyobb emóczió, mint a­mi a hasonló kétes és vitás esetek kritikájával és a reparáczió módjának kitalálásával jár. Ellenben az már azután egyenesen politikai gyújtogatás, ha vala­mely párt — akármelyik is — az igazság­szolgáltatás oltáráról egy ilyen pislákoló üszköz fölragad és azzal — szerintünk nem a törvény iránt való engedetlen­ségre, s hanem­ a felekezeti villongások előidézésére, még pedig felelősség nélkül izgat. A »No temere« viszályos kérdését még egy pár ilyen fölszított kérdéssel kell megtoldani és akkor a koalicziós pártoknak egymás iránt érzett — egyéb­iránt egészen jogos — gyűlölete szeren­csésen átplántálódik a hitfelekezetek közé. Az pedig elég nyilvánvaló, hogy a koalí­­c­ió és a Wekerle-kabinet defloreált sza­­badelvűsége tökéletesen képtelen ezt a veszedelmet politikai eszközökkel elhárí­tani. A­meddig tehát ez a dolog a jog­szolgáltatás és a törvény­magyarázat te­rén mozog, tiszta komikum. Bizonyítéka annnak, hogy a koalíc­iós »szellem« meny­nyire megzavarta az emberek józan gon­dolkozását. A­mennyiben azonban az egyre jobban kiformálódó konzervatív és klerikális irányzatok nagy sikereit illeti, itt már tragikussá kezd lenni. Kevésbé a nemzetre, mely Koczurek főtisztelendő ur tanait még katolikus részében sem lesz hajlandó befogadni, a koaliczióra nézve azonban annál inkább. A­mióta ezzel a koaliczióval meg­verte a haragvó isten ezt az országot, a nemzeti élet minden terén csak meg­aláztatásokat, csapásokat és a romlás jeleit látjuk. Csak egyet látunk virág­zani : a néppárt és a klerikalizmus rétjét. Ez a maroknyi párt ismeri csak igazán a koalíczió belső világosságát. Tagja lévén az omnipotens többségnek, efemer sikerek helyett állandó üdvös­ségekre törekszik. Minden fordulónál vala­mely új diadalt arat. Nem él vele vissza, hanem elteszi magának és megtakarítja. Biztosan tudja, hogy elkövetkezik egy olyan nap is, a­mikor a koalíc­iós babér már nem érti többé az egymás szavát és akkor az egyetlen logikus, az egyetlen következetes és czéltudatos, sőt az egyet­len igazán jól szervezett, homogén par­lamentáris párt a néppárt marad. Hi­szen Koczurek főtisztelendő úr esete már ma is valósággal annyira kétségbeejti a koalíczió többi részét, hogy királyi ügyész után kiabálnak. A mi különben politikai tehetetlenségük legnagyobb bizonyítéka. Mondják, hogy a néppárt ezzel a trükkel csak azt akarja elérni, hogy ne ő maga menjen ki a koalíc­ióból, hanem úgy dobja ki másik két testvére — most, a­mikor a nagy fejfájások kezdőd­nek — az örökségből. Ha ezt akarja, aligha fogja elérni. Weiter­le, az egyház­­politikai reformok ünnepelt hőse le fogja nyelni Koczureket 13, a huszonnégy nép­párti képviselő kiáltványát is. Sőt adni is fog nekik valamit, hogy ne lármázza­nak. Akár így, akár úgy lesz, a néppárt megint megnyerte a játszmát. mr i T • mrrrm; tt • tt — A szegény kiffia — mesélte Eliz — nagyon megörült a smaragd-nyakláncznak, de mivel becsületes ember volt, elhatározta, hogy elviszi a rendőrségre, a­hol majd visszaadják a gazdájának, a­ki elvesztette. A rendőrségen már ott talált egy selyemruhás szép fiatal asszonyt, a­kinek a két szeme ki volt sírva, de még mindig peregtek a könyei. Két czifra lakáj állt mellette és hol az egyik, hol a másik törülte le csalánszövésü keszkenővel úrnője könyeit. Mikor az úrinő a szegény kiffia kezé­ben megpillantotta a smaragd-nyaklánczot, felsikoltott örömében : »Itt van az én nyak­­lánczom, a melyért az egész kastélyomat már tűvé tettem hiába«. Nagy boldogságában össze­vissza ölelte, csókolta a szegény kiffint, aztán a lakásaihoz fordult és igy szólt hozzájuk : »Fogjátok meg ezt a szegény embert, hogy a lába se érje a földet, vigyétek a kastélyomba, mert meg akarom jutalmazni«. A lakájok ölükbe emelték a szegény kiffint és elvitték a kastélyba. Sebesen vitték ismeretlen utczákon keresztül, míg a kastély elé nem értek. A szegény ember hiába nézett körül/nem ismerte meg Nancy városát, pedig éjszakai kóborlásaiból ismerte minden zegét­­zugát. Más virágok nőttek a kastély parkjában, mint a­milyenek Nancyban nőnek. A­mint be­léptek a kastély kapuján, tündöklő fényesség vette körül a szegény kiffint, úgy hogy káprá­­zott belé a szeme és azt hitte, hogy álmodik. A lakájok tejben-vajban megfürösztötték, a legszebb ruhát adták rája és úgy vitték a kas­tély úrnője elé. A kastély úrnője szép gyermekarczú, hófehér hajú nő volt. Egyetlen ránéz sem volt az arczán, csak egy fekete pötty a bal szeme alatt. A hangja üde, tiszta volt, a mozdulatai fürgék, bájosak, de a szegény kiffia mégsem tudta kitalálni, hogy hány éves lehet ez a világszép urinő, a­ki tizenhat éves épp úgy lehetett, mint hetvenhat. »Hallod-e te, szegény ember, — szólt az urinő — én meg akarlak jutalmazni. Nézd ezt a két gyöngyszemet, ezeket neked adom. Az egyik mosolyog, mint a napfény, a másik úgy csillog, mint a köny­­csepp. Ha mosolyogni akarsz, csak rá kell néz­ned erre a mosolygó gyöngyszemre és rögtön elfelejted minden bánatodat. De ha sírni akarsz, csak magad elé kell tenned ezt a kö­­nyező gyöngycseppet és megered a könyed, a­mely megkönnyebbülést szerez. Ezt a két ajándékot adom neked. Meg kell még mon­danom, hogy valahányszor az egyiket meg­nézed, ebből mindig el fog veszni egy csipetnyi, de ugyanannyival megnő helyette a másik­. Így szólt a különös úrinő és a szegény ember boldogan vitte magával a két gyöngy­szemet. Már hazafelé elhatározta, hogy taka­rékoskodni fog a mosolygó gyöngyszemmel és inkább a könyszemet fogja elővenni, vala­hányszor szüksége lesz rá, mert így a könyből mindig elvész valami és annál nagyobb lesz egyre a mosolygó szem. Gyakran megtörtént, hogy nagy gondja, bánata vagy boszúsága volt a szegény ember­nek és ráfért volna egy kis mosolygás, derű, jókedv. De ő inkább a könycseppet nézte és jól kisírta magát. A mosolygó gyöngycsepp annál nagyobb lett, mennél többször patak­zott a szegény ember könye. Mivel a szegény ember sokáig élt, sokat is sírt. Mindig sírt és mindig megkönnyebbült a sírás után. A mo­solygó gyöngycseppet soha elő nem vette és az nőtt,ő nőtt nagy titokban, mert a szegény ember egyetlenegyszer sem mosolygott. Egy­szer aztán nagyon beteg lett a szegény ember és az orvosa kereken megmondta neki, hogy nem fog sokáig élni, nem fog egy hónapig élni, nem fog egy napig élni, nem fog egy óráig élni, legföljebb egy-két perc­ig fog még élni. A sze­gény ember érezte, hogy sietnie kell. Gyorsan előkereste a mosolygó gyöngyszemet, maga elé tette ágya mellé az asztalkára és nézte, nézte... Eliz hirtelen felfigyelt. A fűszeres kamará­jának az ajtaja halkan, óvatosan kinyílt, mint mikor tolvaj igyekszik kisurranni rajta. Eliz­­nek elállt a szíve verése. Az ajtón egy nő lépett ki éjszakai pongyolában és csak kendő volt a vállára vetve. Először felénk tartott, de a­mint észrevett bennünket, ijedten meg­fordult, futni kezdett az ellenkező irányba, le a lépcsőn. Az első emeleten halkan megcsikor­­dult egy ajtó, aztán csend lett megint az udvarban. Elitre néztem. Élettelen arcza az ajtó­félfára ájult, a szeme le volt hunyva és az ajka halkan remegett. A rózsaszínű hó a ház­tetőről rávetette gyöngéd fényét. Olyan volt, mint egy halott. Megijedtem tőle és a vállánál fogva fölráztam ájulásából. •­ — Hát aztán mi történt ? — faggattam. Eliz szomorúan elmosolyodott. — A szegény ember — szólt — elkezdett mosolyogni. Mosolygott, mosolygott és az arcza egyre derűsebb lett. A­kik körülötte álltak, azt mondták, hogy mosolyog mindazon, a­mi vele az életben történt, a­mi miatt any­­nyit sirt és a­min csak nevetni érdemes. De Eliz zokogva borult a hajamra. A­ UÍJSÁG Kedd, deczember 1.­ BELFÖLD.­ ­ A képviselőház ülése. A képviselőhöz hol­nap, kedden, délelőtt tíz órakor ülést tart, melyen folytatja az 1909. évi költségvetés tárgyalását. Szterényi József államtitkár fog válaszolni a vita­ során tett észrevételekre, s ezután áttérnek a kereskedelmi költségvetés részleteire.­­ Wekerle miniszterelnök a külügyminiszter­nél. Bécsből telefonálják. Wekerle Sándor mi­niszterelnök vasárnap fél egy órakor felkereste Aerenthal báró közös külügyminisztert. A mi­niszterelnök a külügyminiszterrel egy óra hosszat értekezett külügyi kérdésekről. — A Népszínház bérbevétele. A képviselőház pénzügyi bizottsága ma este Széll Kálmán elnök­­lésével ülést tartott, a­melyen Apponyi Albert gróf közoktatásügyi miniszternek a Népszínház bérbevételéről szóló jelentését tárgyalta. A jelen­tés szerint a Nemzeti Sz­ház igazgatósága fizet az eddigi bérlőnek összes költségei megtérítéséne, a színház érdekében kötött szerződései meg­váltására s a népszínházi személyzet kárpótlására, továbbá különböző átveendő ingókért hétszázezer koronát. Fizet ezenkívül a színház 1917. október 1-ig eddigi bérlőnek évi 30.000, azaz harminczezer koronát elmaradt haszna kárpótlásául és meg­hagyja eddigi bérlőt a ruhatár, c­ukrászda, buffet és látcső használatában. Fizet ezenkívül a Nem­zeti Színház a vasfüggöny-hirdetések megváltá­sáért egyszers mindenkorra 3000, azaz háromezer koronát, s ezenkívül évi 5000, azaz ötezer koronát. A Népszínház Csokonai­ utczai gazdasági épületé­nek emeleti helyiségei a volt bérlő használatában maradnak, miért köteles 1911., 1912. és 1913. évekre 2000, azaz kettőezer, azontúl évi 3000, azaz háromezer korona bérösszeget fizetni. A bér­letátruházás alapján a Nemzeti Színház lépvén eddigi bérlő helyére, a székesfővárosi népszínházi bizottmánynyal a következő feltételek mellett kötött szerződést: Fizet a Nemzeti Színház évi 60.000, azaz hatvanezer korona bért; e bérössze­gen felül köteles a beszerzendő díszletek tulajdon­jogának kárpótlása czímén díszletek beszerzésére szolgáló külön alap czéljára évenkénti 10.000, azaz tízezer koronát fizetni, azonkívül a budapesti népszínházi nyugdíjintézet alapja javára az egész bérleti idő alatt évenként 28.000, azaz huszon­­nyolczezer koronával hozzájárulni. A bizottság elhatározta, hogy erre vonat­­kozólag a képviselőház elé a következő jelentést terjeszti.

Next