Az Ujság, 1908. december/2 (6. évfolyam, 300-312. szám)
1908-12-16 / 300. szám
Budapest, 1908. VI. évfolyam, 300. szám. Szerda, deczember 16. VESZTŐSÉG: Rákóczi-út 51.6% síelőn 66—10. JZÓHIVATAL: Budapest, Rákóczit 54. sz. Telefon 64-01-02-03. Megjelen hétfő kivételezel minden nap, ünnep után II. Előfizetési iraki Egész évre« JTZ. 28 k. — f. Félévre _ „ „ „ 14* — » Negyedévre « « 1 7 » — » ügy hóra »•... „ 240 » Egyes számára helyben és vidéken 10 fillér. ROVÁS. Gyanakvó támogatás, — meg kell vallani, ez az Apponyi ért a jellemző kifejezésekhez. Ez a legújabb is klasszikus. Csakugyan, a többség tele van gyanúval, de azért támogatják a kormányt. Sőt több az gyanúnál, ami eltölti őket: bizonyosság. De azért támogatják. S tapsolnak ma, hallván, hogy nem fognak kifogyni az időből és látják, hogy most a bank húzza-halasztja a tárgyalások megkezdését az utolsó pillanatig, s azután majd a kormányok fogják húzni-halasztani a dolgot az utolsó pillanatig, de azért mégis támogatják a kormányt és elhiszik Apponyinak, hogy marad majd idejük. Elhitték a kiegyezésnél, melyet szintén az utolsó pillanatban kötöttek meg, s elhitték a választóreformnál, melyet szintén az utolsó órában ismertek meg, amikor már más javaslatot csinálni nem lehet. Ezt az urak mind jól tudják, s mégis támogatják a kormányt. Nem egyen, nem kettőn, hanem majdnem valamennyien. Legfőképpen a miniszterek. S ha Apponyi csakugyan el akar lenni a gyanakvó támogatás nélkül, akkor majdnem egyedül maradna a pártjából a kormányon, ha ugyan ő maga is ki nem lépne. * Justh Gyula ezúttal a Házban ütött az asztalra, persze nem a kormánynak, hanem a szomszédjának szólva. Nem közbeszólás volt az, hanem elszólás, vagy hangos gondolkodás. A folyosón azonban kimagyarázta, hogy bízik a kormányban, Andrássyban úgy, mint Kossuthban, s rágalmazó az, aki őt holmi elégedetlenkedéssel vádolja. Látnivaló, a kemény Justh Gyulának megint két megnyilatkozása van, mint a vándorlegény czipőjének két lyuka : az egyiken befolyik a víz, a másikon kifolyik. De amíg a vándorlegény lába megázik az elmés szerkezet mellett is, addig Justh Gyula mindig szárazon viszi el a meggyőződéseit. * Nagy vívmány! A tárgyalások a portával megindultak, még pedig Aerenthal úr genialitása következtében. Ez a genialitás abban fejeződik ki: fizetni akarunk. Csakhogy a török még geniálisabb. Azt kérdi : mennyit ? Szerenthal úr ennél is geniálisabb. Azt mondja : ötven milliót. Két egyformán avatott kupecz között a másik azt gondolja : ha ötvenet mond, akkor százat ért, tehát kérek kétszáz milliót és megegyezem százötven millióban. Ennélfogva a porta kevesli az összeget s az ajánlatot elutasítja. Ezzel a tárgyalás nem hiúsult meg, hanem ellenkezőleg : megindult. S ha majd elibénk terjesztik a számlát, koalícziós metódus szerint nem arról lesz szó, hogy megér-e nekünk százötven millió koronát az annexió szó, hanem arról: érdemes-e százötven millió koronáért háborúba elegyedni ? S akkor mindenki egyhangúlag nemet ordít, s Aerenthal úr megint lángész lesz, aki potom pénzen megóvott egy európai felfordulástól. A fialtalok. írta Szini Gyula. Hónapok óta néztek egymással farkasszemet a kávéházban. Bámulták, talán csodálták és tisztelték is egymást. Az öreg úr és a fiatal festő. Az öreg úr eleven mása volt azoknak a kövön nyomott arczképeknek, amelyek egyegy régi intézet falán tiszteletreméltóan megsárgultak és lelkes, szép időkről regélnek nekünk, korcs ivadékoknak. Barabás Miklós vagy Maraszthoni József rajza örökítette meg őket számunkra. Az öreg úr egyenes, katonás testtartással járt. Hosszú, fekete kabátjában a régi attilák nemes szabása lappangott. A nadrágja szűk, feszes, magyaros volt, csizmát viselt, de elrejtve a pantallója alatt. Sürű, sima, ősz haja gondosan ketté barázdálva a halántékára volt fésülve kaczkiás szarv alakjában. Hószina szakálla az ajka körül megsárgult, mintha örökösen nikotinos volna. Hosszú, hegyesre pödört bajusza is ilyen sárgás volt az ajka fölött. Egyenes szabású hegyes orra, sűrű szemöldökű nagy, dióbarna szeme komolylyá és ünnepiessé tették az arczát. A pinczérek nagy figyelemmel, szinte hódolattal szolgálták ki. Miután a kávéját apró, lassú kortyokban megitta, elővette hosszúszárú török csibukját, amelynek tajtékból volt a feje és borostyánból a csutorája. Ilyenkor a pinczérek már előrohantak, az egyik megtömködte jól a pipát, a másik pedig azalatt fidibuszt vágott ócska újságpapirosból, hogy a kellő pillanatban meggyújtsa és gyorsan ráilleszsze a csibukra. Mire a hosszú papir- szelet végig égett, a pipából is sűrű, barátságos füstkarikák gomolyogtak elő. Ebben a szertartásszerű lassú rágyújtásban benne volt a régi, jó idők patriárkális nyugalma és kedélyessége. A fiatal festő ilyenkor úgy érezte, hogy az idegei önkénytelenül megpihennek. Nem itta olyan mohón kávéját, hanem elgyönyörködött az öreg urban, aki füstfelhők közepett merengett és nyugodtan kinézegetett az ablakon át az utczára, hol siető, ideges emberek, robogó hintók és zörgő társzekerek, villamos vasút és automobil a pillanat szédületes gyorsaságával az örök ugyanazon változás képét mutatták. Vájjon mit gondolt az öreg úr erről a lázas, hóbortos világról ? És amikor néha rajta felejtette a szemét a fiatal festőn, mit gondolt erről a huszadik század gyermekéről ? Vájna Oszkár a maga huszonnégy évével máris hajótörött aggastyánnak érezte magát sokszor. Egészen fiatalon kinn járt Párisban és elszédült attól a sok művészi kincstől, amit ott látott. Mennél nagyobb régi mesterrel állt szemben, annál inkább érezte a maga kicsi tehetetlenségét. Parisból nem hozott magával egyebet, mint homlokába fésült hajviseletét, amelyet odakinn Whistler-frizurának neveznek, bő és merész szabású bársony zekéjét, különös kötésű nyakravalóját és sajátságosan bugyogó nadrágját, amihez hasonlót a Szajna partján a fiatal festők és munkások viselnek. Ott hagyta ellenben minden illúzióját és ezért nem kárpótolta az az »Vistilus«, amit magával hozott. Ezzel itt Magyarországon csak kinevették és megnehezítették az életét. A sok keserűségen és csalódáson felül még újabb gond is szakadt Vajna Oszkár nyakába : a szerelem. Egyszer, az esti órákban — amikor a főváros különböző irodái csak úgy ontják magukból a levelező és gépiró kisasszonyokat — Oszkár megpillantott egy magas, karcsú, szőke leányt, aki a Burne-Jones nőalakjainak liliomtermetét juttatta eszébe; mintha ez a leány is az imént lépett volna ki egy firenzei templom ámbra-illatú félhomályából, hogy a következő pillanatban egy dúsgazdag angol amatőr váltsa magához a sterlingek ellenállhatatlan erejével. Oszkár minden ok és bátorítás nélkül féltékeny lett erre a szélben remegő szűzre, nyomon követte és nem tágított a sarkából. A leány egyszer, egyetlenegyszer szeszélyesen hátrafordult és ez volt a veszte. Oszkár hozzája lépett és ettől a pillanattól fogva nem tudtak többé egymástól elválni. Éva, a nyúlánk, szőke leány gépiró- és gyorsíró-kisasszony volt egy nagy automobile cég városi irodájában. Nyolcvan korona volt már a havi fizetése, de azért napról-napra tűrnie kellett anyja szemrehányását, hogy nem tud mit csinálni »a szerencséjével«. Az öregasszony azt hitte, hogy szép leány bűnt vagy legalább is könnyelműséget követ el, ha nem a házasságban igyekszik szerencsét próbálni. Éva nem felelt semmit az anyjának, de annál többet panaszkodott Oszkárnak. — Az anyám naiv asszony — mondta — és nem is sejti, hogy a szép leányok hogyan csinálnak karriert. Itt van például az én drágalátos Vicza barátném. Az öreg vezérigazgató szemet vetett rá és ettől a naptól fogva Viczának a legjobb dolga volt az irodában. Felemelték a fizetését, nem kellett többé pontosan bejárnia. Hétről-hétre szebb toaletteket láttunk rajta, sőt egyszer rajtakaptuk, amint gummi-kerekű frakkeren robogott. Ekkor már tudtuk, hányat ütött az órája. Félév múlva Viczának már százezer korona hozománya volt és feleségül vette egy ügyvéd, aki különös véletlenből a vezérigazgató jogtanácsosa. A Vicza ma nagyságos asszony, hintón jár és félrefordítja a Mindegy. Csúnya komédia folyik a bankkérdés körül. Annál gyalázatosabb, mivel senki és semmi sem vehető komolyan, amit e kérdésben politikusok és államférfiak beszélnek ; ellenben szörnyen komoly az, amiről szó sincs e nyilatkozatokban: az ország gazdasági érdeke. Azaz hogy hirdetik ugyan ez érdeket, sőt valamennyien ebbe a lepelbe burkolják igazi czéljukat, de hogy e czélok mily messze esnek az országos érdektől, az csak akkor derül ki, ha a nyilatkozó és nem nyilatkozó politikusok viselkedését nézzük.Wekerléről tudja mindenki, hogy híve a bankközösségnek. De elhiszszüik neki, ha mondja, hogy neki mindegy, mire határozza el magát a törvényhozás. Hogyne hinnék el, mikor ő tudja legjobban, mily erők és tényezők befolyásolják a koalícziós törvényhozók meggyőződését. Neki már gazdag tapasztalata van e téren s hogy ezúttal sem csalódhatik számításaiban, arra garanczia neki, hogy e befolyásolás érvényesülése tőle függ. ő tudja legjobban, mily kötelezettségeink vannak a bankkal és az osztrák kormánynyal szemben, mielőtt az önálló bank szóba kerülhet; ő tudja legjobban, micsoda akadályai, határidőbeli s fináncztechnikai bonyodalmai vannak a kérdésnek , s elég finánczkapacitás és elég politikus ahhoz, hogy e bonyodalmakat úgy bogozza, hogy a törvényhozók az ő elhatározásait legyenek kénytelenek a magukévá tenni. A formulát, amelylyel ez eredményt eléri, lehet, hogy még maga sem tudja e pillanatban, de az eredményről már ma egészen bizonyos. Apponyi is nyilatkozott a bankkérdésről. Neki kötelessége, mint független papunk mai száma 32 oldal.