Az Ujság, 1908. december/2 (6. évfolyam, 300-312. szám)

1908-12-16 / 300. szám

Budapest, 1908. VI. évfolyam, 300. szám. Szerda, deczember 16. VESZTŐSÉG: Rákóczi-út 51.6% síelőn 66—10. JZÓHIVATAL: Budapest, Rákóczit 54. sz. Telefon 64-01-02-03. Megjelen hétfő kivételezel minden nap, ünnep után II. Előfizetési iraki Egész évre« JTZ. 28 k. — f. Félévre _ „ „ „ 14* — » Negyedévre « « 1 7 » — » ügy hóra »•... „ 2­­­40 » Egyes szám­ára helyben­­ és vidéken 10 fillér. ROVÁS. Gyanakvó támogatás, — meg kell vallani, ez az Apponyi ért a jellemző kifejezésekhez. Ez a legújabb is klasszikus. Csakugyan, a több­ség tele van gyanúval, de azért támogatják a kormányt. Sőt több az gyanúnál, a­mi el­tölti őket: bizonyosság. De azért támogatják. S tapsolnak ma, hallván, hogy nem fognak kifogyni az időből és látják, hogy most a bank húzza-halasztja a tárgyalások megkezdését az utolsó pillanatig, s azután majd a kormányok fogják h­úzni-halasztani a dolgot az utolsó pil­lanatig, de azért mégis támogatják a kormányt és elhiszik Apponyinak, hogy marad majd ide­jük. Elhitték a kiegyezésnél, melyet szintén az utolsó pillanatban kötöttek meg, s elhitték a választóreformnál, melyet szintén az utolsó órában ismertek meg, a­mikor már más javas­latot csinálni nem lehet. Ezt az urak mind jól tudják, s mégis támogatják a kormányt. Nem egyen, nem kettőn, hanem majdnem vala­mennyien. Legfőképpen a miniszterek. S ha Apponyi csakugyan el akar lenni a gyanakvó támogatás nélkül, akkor majdnem egyedül maradna a pártjából a kormányon, ha ugyan ő maga is ki nem lépne. * Justh Gyula ezúttal a Házban ütött az asztalra, persze nem a kormánynak, hanem a szomszédjának szólva. Nem közbeszólás volt az, hanem elszólás, vagy hangos gondolkodás. A folyosón azonban kimagyarázta, hogy bízik a kormányban, Andrássyban úgy, mint Kos­suthban, s rágalmazó az, a­ki őt holmi elége­detlenkedéssel vádolja. Látnivaló, a kemény Justh Gyulának megint két megnyilatkozása van, mint a vándorlegény czipőjének két lyuka : az egyiken befolyik a víz, a másikon kifolyik. De a­míg a vándorlegény lába megázik az elmés szerkezet mellett is, addig Justh Gyula mindig szárazon viszi el a meggyőződéseit. * Nagy vívmány! A tárgyalások a portá­val megindultak, még pedig Aerenthal úr genialitása következtében. Ez a genialitás ab­ban fejeződik ki: fizetni akarunk. Csakhogy a török még geniálisabb. Azt kérdi : mennyit ? S­zerenthal úr ennél is geniálisabb. Azt mondja : ötven milliót. Két egyformán avatott kupecz között a másik azt gondolja : ha öt­­venet mond, akkor százat ért, tehát kérek két­száz milliót és megegyezem százötven millióban. Ennélfogva a porta kevesli az összeget s az ajánlatot elutasítja. Ezzel a tárgyalás nem hiú­sult meg, hanem ellenkezőleg : megindult. S ha majd elibénk terjesztik a számlát, koalícziós metódus szerint nem arról lesz szó, hogy megér-e nekünk százötven millió koronát az annexió szó, hanem arról: érdemes-e százötven millió koronáért háborúba elegyedni ? S akkor mindenki egyhangúlag nem­et ordít, s Aeren­thal úr megint lángész lesz, a­ki potom pénzen megóvott egy európai felfordulástól. A fialtalok. írta Szini Gyula. Hónapok óta néztek egymással farkas­­szemet a kávéházban. Bámulták, talán csodál­ták és tisztelték is egymást. Az öreg úr és a fiatal festő. Az öreg úr eleven mása volt azoknak a kövön nyomott arczképeknek, a­melyek egy­­egy régi intézet falán tiszteletreméltóan meg­sárgultak és lelkes, szép időkről regélnek ne­künk, korcs­ ivadékoknak. Barabás Miklós vagy Maraszthoni József rajza örökítette meg őket számunkra. Az öreg úr egyenes, katonás testtartással járt. Hosszú, fekete kabátjában a régi attilák nemes szabása lappangott. A nadrágja szűk, feszes, magyaros volt, csizmát viselt, de el­rejtve a pantallója alatt. Sürű, sima, ősz haja gondosan ketté barázdálva a halántékára volt fésülve kaczkiás szarv alakjában. Hószina sza­kálla az ajka körül megsárgult, mintha örökösen nikotinos volna. Hosszú, hegyesre pödört ba­jusza is ilyen sárgás volt az ajka fölött. Egyenes szabású hegyes orra, sűrű szemöldökű nagy, dióbarna szeme komolylyá és ünnepiessé tet­ték az arczát. A pinczérek nagy figyelemmel, szinte hódolattal szolgálták ki. Miután a kávéját apró, lassú kortyokban megitta, elővette hosszú­­szárú török csibukját, a­melynek tajtékból volt a feje és borostyánból a csutorája. Ilyen­kor a pinczérek már előrohantak, az egyik megtömködte jól a pipát, a másik pedig az­alatt fidibuszt vágott ócska újságpapirosból, hogy a kellő pillanatban meggyújtsa és gyor­san ráilleszsze a csibukra. Mire a hosszú papir- szelet végig égett, a pipából is sűrű, barátságos füstkarikák gomolyogtak elő. Ebben a szertar­tásszer­ű lassú rágyújtásban benne volt a régi, jó idők patriárkális nyugalma és kedélyessége. A fiatal festő ilyenkor úgy érezte, hogy az idegei önkénytelenül megpihennek. Nem itta olyan mohón kávéját, hanem elgyönyörködött az öreg urban, a­ki füstfelhők közepett meren­gett és nyugodtan kinézegetett az ablakon át az utczára, hol siető, ideges emberek, robogó hintók és zörgő társzekerek, villamos vasút és automobil a pillanat szédületes gyorsaságával az örök ugyanazon változás képét mutatták. Vájjon mit gondolt az öreg úr erről a lázas, hóbortos világról ? És a­mikor néha rajta felejtette a szemét a fiatal festőn, mit gondolt erről a huszadik század gyermekéről ? Vájna Oszkár a maga huszonnégy évével máris hajótörött aggastyán­nak érezte magát sokszor. Egészen fiatalon kinn járt Párisban és elszédült attól a sok művészi kincstől, a­mit ott látott. Mennél nagyobb régi mesterrel állt szemben, annál inkább érezte a maga kicsi tehetetlenségét. Parisból nem hozott magával egyebet, mint homlokába fésült hajviseletét, a­melyet odakinn Whistler-frizurának neveznek, bő és merész szabású bársony zekéjét, különös kötésű nyakravalóját és sajátságosan bugyogó nad­rágját, a­mihez hasonlót a Szajna partján a fiatal festők és munkások viselnek. Ott hagyta ellenben minden illúzióját és ezért nem kárpó­tolta az az »Vi­­­stilus«, a­mit magával hozott. Ezzel itt Magyarországon csak kinevették és megnehezítették az életét. A sok keserűségen és csalódáson felül még újabb gond is szakadt Vajna Oszkár nyakába : a szerelem. Egyszer, az esti órákban — a­mikor a főváros különböző irodái csak úgy ontják magukból a levelező és gépiró kis­asszonyokat — Oszkár megpillantott egy ma­gas, karcsú, szőke leányt, a­ki a Burne-Jones nőalakjainak liliomtermetét juttatta eszébe; mintha ez a leány is az imént lépett volna ki egy firenzei templom ámbra-illatú félhomályá­ból, hogy a következő pillanatban egy dús­gazdag angol amatőr váltsa magához a ster­lingek ellenállhatatlan erejével. Oszkár minden ok és bátorítás nélkül féltékeny lett erre a szélben remegő szűzre, nyomon követte és nem tágított a sarkából. A leány egyszer, egyetlenegyszer szeszélyesen hátrafordult és ez volt a veszte. Oszkár hozzája lépett és ettől a pillanattól fogva nem tudtak többé egymástól elválni. Éva, a nyúlánk, szőke leány gépiró- és gyorsíró-kisasszony volt egy nagy automobil­­e cég városi irodájában. Nyolc­van korona volt már a havi fizetése, de azért napról-napra tűrnie kellett anyja szemrehányását, hogy nem tud mit csinálni »a szerencséjével«. Az öreg­asszony azt hitte, hogy szép leány bűnt vagy legalább is könnyelműséget követ el, ha nem a házasságban igyekszik szerencsét próbálni. Éva nem felelt semmit az anyjának, de annál többet panaszkodott Oszkárnak. — Az anyám naiv asszony — mondta — és nem is sejti, hogy a szép leányok hogyan csinálnak karriert. Itt van például az én drága­­látos Vicza barátném. Az öreg vezérigazgató szemet vetett rá és ettől a naptól fogva Viczának a legjobb dolga volt az irodában. Felemelték a fizetését, nem kellett többé pontosan bejárnia. Hétről-hétre szebb toaletteket láttunk rajta, sőt egyszer rajtakaptuk, a­mint gummi-kerekű frakkeren robogott. Ekkor már tudtuk, hányat ütött az órája. Félév múlva Viczának már százezer korona hozománya volt és feleségül vette egy ügyvéd, a­ki különös véletlenből a vezérigazgató jogtanácsosa. A Vicza ma nagy­ságos asszony, hintón jár és félrefordítja a Mindegy. Csúnya komédia folyik a bankkérdés körül. Annál gyalázatosabb, mivel senki és semmi sem vehető komolyan, a­mit e kérdésben politikusok és államférfiak beszélnek ; ellenben szörnyen komoly az, a­miről szó sincs e nyilatkozatokban: az ország gazdasági érdeke. Azaz hogy hirdetik ugyan ez érdeket, sőt vala­mennyien ebbe a lepelbe burkolják igazi czéljukat, de hogy e czélok mily messze esnek az országos érdektől, az csak akkor derül ki, ha a nyilatkozó és nem nyilat­kozó politikusok viselkedését nézzük.­­Wekerléről tudja mindenki, hogy híve a bankközösségnek. De elhiszszüik neki, ha mondja, hogy neki mindegy, mire határozza el magát a törvényhozás. Hogyne hinnék el, mikor ő tudja leg­jobban, mily erők­ és tényezők befolyá­solják a koalícziós törvényhozók meg­győződését. Neki már gazdag tapaszta­lata van e téren s hogy ezúttal sem csalódhatik számításaiban, arra garanczia neki, hogy e befolyásolás érvényesülése tőle függ. ő tudja legjobban, mily köte­lezettségeink vannak a bankkal és az osztrák kormánynyal szemben, mielőtt az önálló bank szóba kerülhet; ő tudja legjobban, micsoda akadályai, határidő­beli s fináncztechnikai bonyodalmai van­nak a kérdésnek , s elég finánczkapac­itás és elég politikus ahhoz, hogy e bonyodal­makat úgy bogozza, hogy a törvényhozók az ő elhatározásait legyenek kénytelenek a magukévá tenni. A formulát, a­melylyel ez eredményt eléri, lehet, hogy még maga sem tudja e pillanatban, de az ered­ményről már ma egészen bizonyos. Apponyi is nyilatkozott a bankkér­désről. Neki kötelessége, mint független­ papunk mai száma 32 oldal.

Next