Az Ujság, 1909. február/1 (7. évfolyam, 27-38. szám)

1909-02-02 / 27. szám

. Most boszulja meg magát teljes mér­tékben az a könnyelműség, a­melyet a magyar kormány az annexió tervével szemben elkövetett. Ha ugyan­csak köny­­nyelműség s nem teljes tájékozatlanság rejlett az akczió mögött. Mindkét eset­ben megbocsáthatatlan s szinte helyre­hozhatatlan mulasztások történtek. Mert a magyar kormánynak tudnia kellett, micsoda problémák merülnek fel az an­nexió kapcsán, s hajthatatlan következe­tességgel kellett volna biztosítania azt a megoldást, mely Magyarország közjogi és közgazdasági érdekeinek megfelel. Bosz­nia és Herczegovina hovatartozandóságá­­nak előzetes tisztázása nélkül nem lett volna szabad az annexió tervéhez hozzá­járulni ; vagy pedig ha az annexió a magyar kormányra is meglepetés volt, nyomban, minden kétséget kizárólag kel­lett volna érvényesíteni jogainkat. Per­sze, ahhoz bátorság is kellett volna; bátorság koc­kára tenni a hatalmat, s levonni a jogos magyar álláspont végső konzekvencziáit. Holott ma úgy fordult a helyzet, hogy Ausztria nyeregben érzi magát, egyszerűen felrúgja történeti jo­gainkat, a paritás elvét pedig úgy értel­mezi, hogy Magyarországnak semmi ke­resni valója nincs gazdasági téren az annektált tartományokban. Mert mi más értelme lehet annak, hogy e tartományok alkotmányt kapnak s az osztrákok már most hirdetik, hogy az alkotmányos kép­viseletnek lesz joga dönteni, adjon-e en­­gedelmet egyes vállalatoknak Boszniában és Herczegovinában ? A­ki ismeri a bos­­nyák-herczegovinai közigazgatást, tudja, hogy abban teljesen az osztrák szellem és az osztrák bürokráczia fészkelte be magát, s hogy a­mikor e két tartomány alkotmányt kap, az osztrák hegemónia biztosíttatik abban örök időkre. Nem­csak a trializmus lehetősége settenkedik a háttérben, hanem az annektált tarto­mányoknak, ha nem is formailag, de lényegben, osztrák tartománynyá leendő kifejlesztése. S szeretnők látni azt a ma­gyar vállalkozást, mely Boszniában és Herczegovinában tért tud hódítani, hogy­ha az osztrák szellemmel szaturált, az osztrák kormányzat által befolyásolt tar­tomány­gyűléstől függ majd annak ala­pítása és exisztencziája. Az osztrák tőke és vállalkozás már elfoglalta az okkupá­­czió harmincz esztendeje alatt a kiválóbb pozíc­iókat s szinte természetes jogot formál a többiekre is. Eddig nyoma sem volt az okkupárt tartományokban a pari­tásnak. Magyarország csak az okkupáczió költségeit fizette, de hatalmat, befolyást és közgazdasági előnyt Ausztria bizto­sított magának. Most, hogy a paritás legelemibb jogával élve, a magyar tőke is teret keres magának az annektált tar­tományokban, kitör odaát a legvadabb egoizmus s leplezetlen durvasággal kö­vetel mindent magának. A magyar kormány pedig ezekkel a jelenségekkel szemben nem a mi elvitáz­­hatatlan jogainkban s a magyar parla­ment hatalmában keresi erejét, s nem azokhoz szabja elhatározásait, hanem a kapott pofonná! Bécsbe szalad, a fölött tanácskozni, miképp lehetne azt letagadni. Ha nem ez lenne a szándéka és politikája, kapva kellett volna kapnia a szombatra bejelentett interpelláczión, s fülébe kel­lett volna harsogtatni az osztrák kor­mánynak a tiltakozás és visszautasítás szavát. De persze az annexió kérdése szent és sérthetetlen, mert magasabb szférákban gyökerezik, s a nagy nemzeti kormányt az jellemzi legjobban, hogy e magasabb szférák akarata és elhatáro­zásai előtt térdet-fejet hajt. Ezért látjuk oly sivárnak és vigasztalannak az an­nexiós kilátásokat, ezért ejt kétségbe az a határtalan könnyelműség, a­melylyel a magyar közjogot prédául dobták az osztrák erőszaknak. A vereségek és meg­aláztatások hosszú lánczolatában, a­me­lyet a koalicziós kormányzat hozott az országra, az osztrák annexiós vita újabb lánczszem. Történelmi jogainkból kifor­gatnak ; a birodalmi eszmét gyarapítják ; a magyar korona jogos területéből osz­trák provincziát csinálnak s onnét a magyar tőkét és vállalkozást kiebrudal­­ják. Wekerlével pedig majd megtalálják a kellő formulát, a­melyet a koalícziós parlament készséggel elfogad paritásnak, eddig mindent elmulasztott, semmit sem tett arra, hogy átjusson. És szerettem, reszketve szerettem és vergődve kívántam a lányt. Egy hétig, két hétig kábult voltam. Az­után összeszedtem magamat. A lányt akarom. Mi a teendő ? Pénzt kell szerezni. Pénzzel kell hozzá menni. Pénzt fogok szerezni. Egy félév alatt vagy egy év alatt lesz annyi, hogy el­mehetek, nyugodtan bekopogtathatok, büsz­kén benyithatok hozzá. Fülelni kezdtem a bankban, érdeklődtem, kérdezősködtem, kölcsönt vettem föl és papí­rokat vásároltam a börzén. Két hónap múlva mindent elveszítettem. Még egy kölcsönt vet­tem fel. Azt is elveszítettem. Ekkor lefoglal­ták a fizetésemet. De ekkorra kinyílott a sze­mem, öt hónap alatt annyit láttam, hogy az­előtt harminc­ év alatt sem, megaczélozódtam, nem ijedtem meg, nem féltem, ott hagytam a hivatalt, bele mertem menni hivatal nélkül is az életbe. Két hónap múlva indultam Amerikába. Nehéz volt elmenni. Itt hagytam az apá­mat. Az anyámat. Mindent, a­mit megszok­tam ... a hónapos szobát is ... És a minden­napi jóllakást. De a lányt akartam. De pénzt akartam. Amerikában egy hónap múlva éheztem , fájdalmasan, keservesen éheztem, nem úgy, hogy, mondjuk egy héten egyszer nem vacso­ráztam, hanem úgy, hogy egy héten többnyire csak egyszer vacsoráztam. És minden éjjel, a­mikor lefeküdtem és minden reggel, a­mikor fölkeltem, a lányra gondoltam. Éheztem. Ki­bírtam. Az első állandó keresetem az volt, hogy tányérokat mosogattam egy vendéglőben. Ti­zenegy óra hosszat minden nap. A kezeim föl­repedeztek, fölhasadoztak , a vér csurgott be­lőlük , nem lehetett meggyógyítanom őket, mert minden nap újra kezdődött a mosogatás, tizenegy óra hosszat minden nap. A lányra gondoltam és nem bántam, ha vérzett a kezem. Ez egy évig tartott. Egy év múlva ki­dobtak a vendéglőből. Nem mosogattam elég jól. Földmunkásokat kerestek valahol. Elsze­gődtem. A bányától rettegtem egész életem­ben. Lementem később bányába is. Lent a bányában ültem aztán egy szűk folyosóban, olyan szűk folyosóban, hogy csak hason csúszva lehetett belejutni, letettem a csákányt, a sötét­ségbe belebámultam és egyszerre csak azt kér­deztem : miért vagyok itt ? És előttem volt a lány, a­mint a japáni ruhában hajladozik. Hallottam a selyemszoknyája suhogását. Tud­tam, hogy frakkos emberek varrnak körülötte. Tudtam, hogy valamelyiknek joga van meg­ölelni. Talán most, talán ebben a perezben öleli meg. És én itt vagyok ebben a sötétség­ben, fekete, vizes, szennyes ruhában. Le­feküdtem a sárba, a­mely a folyosó alján volt és sírtam, öt évig éltem így. Éheztem, kuporgattam, összeszedtem valami kis pénzt és visszamentem Newyorkba. Levélpapirosokat, levelezőlapokat, legyezőket árultam a külvárosi utczákon. Nem laktam jól soha, mert sajnáltam magamtól a pénzt. A pénz arra való, hogy elmenjek a lányhoz és megvegyem rajta. Meghalt az apám és az anyám. Én ott voltam a világ másik végén. Úgy fájt, olyan őrületesen fájt ez, olyan szörnyű volt ez, hogy ekkor, ekkor először azt hittem, nem bírom tovább. Meg kell pihenni, abba kell hagyni a viaskodást, le kell feküdni, össze kell rogyni. Azután a lányra gondoltam, eltikkad­tam a vágyódástól, remegni kezdtem a re­ménységtől és árultam tovább a holmimat és koplaltam tovább. Később jobban ment a sorom. Boltot nyi­tottam. Több pénzt raktam félre. De dolgoz­tam reggeltől estig, türelmetlenül, makacsul, baromian , és rossz voltam magamhoz, semmit sem adtam magamnak : se egy órai pihenőt, se kényelmet, se élvezetet, se üdülést. Mit mondjam tovább­! Ez így tartott tizennégy évig. Csak még egyet mondok. Nem azt, hogy egyszer, a kilenczedik évben, a­mikor azt hit­tem, nemsokára jöhetek haza, hogy akkor újra elvágódtam, majd mindent elveszítettem, majd mindent élőb­ől kellett kezdenem. Hanem azt, hogy találkoztam egy lánynyal. Okos volt, szép volt, jó volt. Gazdag gazdag —­ volt. Szeretett. A feleségem akart lenni. Éreztem, hogy jó feleségem lenne. Szeretne és szeretném. Jól élnénk, szépen, megelégedetten, boldogan. Nem kellett. Elutasítottam. Visszataszí­tottam. Megsértettem. Ellöktem. Nekem emez kellett. Ez. A szőke. A hitvány. A rossz. Azt hiszed, én nem gondoltam százszor, ezerszer, százezerszer arra, hogy ez becstelen, szívtelen, préda, parázna, a testében és a lelkében rossz, romlott és bűnös? Mindegy. Ez kellett. Tizennégy év telt el, tizennégy hosszú, fájdalmas esztendő. Dolgoztam, kínlódtam, aszkéta voltam, vergődve vártam, százen vár­tam, hogy jöhessek. Tizennégy év múlva végre azt mondtam egy napon : most megyek. Össze­szedtem a pénzemet és jöttem. Az után már megkóstoltam a vagyonnak az örömét. A hajóra első osztályú jegyet vettem, jó borokat ittam, drága szivarokat szittam. Jó volt. A pihenés is jó volt. A drága ruhák, a puha ágy, a nagy karosszékek, a szolgák alázatossága, az egész lusta úri élet, a nem-dolgozás, a nem-kínlódás jó volt, jó volt, jó volt. De ezt én nem tudtam élvezni. Nem is ezt akartam én : az egész után lángolt bennem a türelmetlenség és az öröm ; lefekvéskor és felkeléskor és egész nap, a­mikor hevertem, ez az egy gondolat tette édessé a számat: az enyém lesz. Megérkeztem. Délben jöttem meg. Egy óra múlva tudtam , melyik színházban van, hol lakik, hogy él, ki tartja el. Nyugodt vol­tam. Pénzem volt. Bementem egy ékszeres­ AZ ÚJSÁG Kedd, 1909. február 2. BELFÖLD.­ ­. A Ne temere. Lapunk pénteki szá­mának »Ne temere« czimü közleményével szemben felkérett­ünk annak konszatálására, miszerint Tisza István az ott szájába adott kijelentést soha nem tette; azt, hogy a Ne­temere-ügy rendbe jött, nem ő, hanem a bizott­ságnak egy, a kormány egyes tagjaival szoros baráti viszonyban álló tagja mondta s a bizott­ságnak beható eszmecsere után létrejött egy­hangú megállapodásait szövegező bizottság fogja végleges formába önteni, a­melynek tagjai közé Sztehlo Kornél dr. is beválasz­tatott. A horvátok. A karlóczai görög keleti szerb metropolia püspökei Karlóczán ma tar­tott értekezletükön az Ac­curt­­ zágrábi királyi ügyész által a horvát-szlavónországi ötven­három szerb ellen hazaárulás gyanúja miatt emelt vádirat következtében határozatilag ki­mondották, hogy nem bocsátkozván az ügy érdemébe, szent kötelességüknek ismerik, hogy tiltó szavukat felemeljék és a legmélyebb saj­nálatuknak adjanak kifejezést a vádirat ama kitételei ellen, a­melyek szerint a történeti igazság meghamisításával szerzett s az állami magas és legmagasabb tényezők által elfoga­dott és mindenkor elismert és különösen a

Next