Az Ujság, 1909. február/1 (7. évfolyam, 27-38. szám)
1909-02-02 / 27. szám
. Most boszulja meg magát teljes mértékben az a könnyelműség, amelyet a magyar kormány az annexió tervével szemben elkövetett. Ha ugyancsak könynyelműség s nem teljes tájékozatlanság rejlett az akczió mögött. Mindkét esetben megbocsáthatatlan s szinte helyrehozhatatlan mulasztások történtek. Mert a magyar kormánynak tudnia kellett, micsoda problémák merülnek fel az annexió kapcsán, s hajthatatlan következetességgel kellett volna biztosítania azt a megoldást, mely Magyarország közjogi és közgazdasági érdekeinek megfelel. Bosznia és Herczegovina hovatartozandóságának előzetes tisztázása nélkül nem lett volna szabad az annexió tervéhez hozzájárulni ; vagy pedig ha az annexió a magyar kormányra is meglepetés volt, nyomban, minden kétséget kizárólag kellett volna érvényesíteni jogainkat. Persze, ahhoz bátorság is kellett volna; bátorság kockára tenni a hatalmat, s levonni a jogos magyar álláspont végső konzekvencziáit. Holott ma úgy fordult a helyzet, hogy Ausztria nyeregben érzi magát, egyszerűen felrúgja történeti jogainkat, a paritás elvét pedig úgy értelmezi, hogy Magyarországnak semmi keresni valója nincs gazdasági téren az annektált tartományokban. Mert mi más értelme lehet annak, hogy e tartományok alkotmányt kapnak s az osztrákok már most hirdetik, hogy az alkotmányos képviseletnek lesz joga dönteni, adjon-e engedelmet egyes vállalatoknak Boszniában és Herczegovinában ? Aki ismeri a bosnyák-herczegovinai közigazgatást, tudja, hogy abban teljesen az osztrák szellem és az osztrák bürokráczia fészkelte be magát, s hogy amikor e két tartomány alkotmányt kap, az osztrák hegemónia biztosíttatik abban örök időkre. Nemcsak a trializmus lehetősége settenkedik a háttérben, hanem az annektált tartományoknak, ha nem is formailag, de lényegben, osztrák tartománynyá leendő kifejlesztése. S szeretnők látni azt a magyar vállalkozást, mely Boszniában és Herczegovinában tért tud hódítani, hogyha az osztrák szellemmel szaturált, az osztrák kormányzat által befolyásolt tartománygyűléstől függ majd annak alapítása és exisztencziája. Az osztrák tőke és vállalkozás már elfoglalta az okkupáczió harmincz esztendeje alatt a kiválóbb pozíciókat s szinte természetes jogot formál a többiekre is. Eddig nyoma sem volt az okkupárt tartományokban a paritásnak. Magyarország csak az okkupáczió költségeit fizette, de hatalmat, befolyást és közgazdasági előnyt Ausztria biztosított magának. Most, hogy a paritás legelemibb jogával élve, a magyar tőke is teret keres magának az annektált tartományokban, kitör odaát a legvadabb egoizmus s leplezetlen durvasággal követel mindent magának. A magyar kormány pedig ezekkel a jelenségekkel szemben nem a mi elvitázhatatlan jogainkban s a magyar parlament hatalmában keresi erejét, s nem azokhoz szabja elhatározásait, hanem a kapott pofonná! Bécsbe szalad, a fölött tanácskozni, miképp lehetne azt letagadni. Ha nem ez lenne a szándéka és politikája, kapva kellett volna kapnia a szombatra bejelentett interpelláczión, s fülébe kellett volna harsogtatni az osztrák kormánynak a tiltakozás és visszautasítás szavát. De persze az annexió kérdése szent és sérthetetlen, mert magasabb szférákban gyökerezik, s a nagy nemzeti kormányt az jellemzi legjobban, hogy e magasabb szférák akarata és elhatározásai előtt térdet-fejet hajt. Ezért látjuk oly sivárnak és vigasztalannak az annexiós kilátásokat, ezért ejt kétségbe az a határtalan könnyelműség, amelylyel a magyar közjogot prédául dobták az osztrák erőszaknak. A vereségek és megaláztatások hosszú lánczolatában, amelyet a koalicziós kormányzat hozott az országra, az osztrák annexiós vita újabb lánczszem. Történelmi jogainkból kiforgatnak ; a birodalmi eszmét gyarapítják ; a magyar korona jogos területéből osztrák provincziát csinálnak s onnét a magyar tőkét és vállalkozást kiebrudalják. Wekerlével pedig majd megtalálják a kellő formulát, amelyet a koalícziós parlament készséggel elfogad paritásnak, eddig mindent elmulasztott, semmit sem tett arra, hogy átjusson. És szerettem, reszketve szerettem és vergődve kívántam a lányt. Egy hétig, két hétig kábult voltam. Azután összeszedtem magamat. A lányt akarom. Mi a teendő ? Pénzt kell szerezni. Pénzzel kell hozzá menni. Pénzt fogok szerezni. Egy félév alatt vagy egy év alatt lesz annyi, hogy elmehetek, nyugodtan bekopogtathatok, büszkén benyithatok hozzá. Fülelni kezdtem a bankban, érdeklődtem, kérdezősködtem, kölcsönt vettem föl és papírokat vásároltam a börzén. Két hónap múlva mindent elveszítettem. Még egy kölcsönt vettem fel. Azt is elveszítettem. Ekkor lefoglalták a fizetésemet. De ekkorra kinyílott a szemem, öt hónap alatt annyit láttam, hogy azelőtt harminc év alatt sem, megaczélozódtam, nem ijedtem meg, nem féltem, ott hagytam a hivatalt, bele mertem menni hivatal nélkül is az életbe. Két hónap múlva indultam Amerikába. Nehéz volt elmenni. Itt hagytam az apámat. Az anyámat. Mindent, amit megszoktam ... a hónapos szobát is ... És a mindennapi jóllakást. De a lányt akartam. De pénzt akartam. Amerikában egy hónap múlva éheztem , fájdalmasan, keservesen éheztem, nem úgy, hogy, mondjuk egy héten egyszer nem vacsoráztam, hanem úgy, hogy egy héten többnyire csak egyszer vacsoráztam. És minden éjjel, amikor lefeküdtem és minden reggel, amikor fölkeltem, a lányra gondoltam. Éheztem. Kibírtam. Az első állandó keresetem az volt, hogy tányérokat mosogattam egy vendéglőben. Tizenegy óra hosszat minden nap. A kezeim fölrepedeztek, fölhasadoztak , a vér csurgott belőlük , nem lehetett meggyógyítanom őket, mert minden nap újra kezdődött a mosogatás, tizenegy óra hosszat minden nap. A lányra gondoltam és nem bántam, ha vérzett a kezem. Ez egy évig tartott. Egy év múlva kidobtak a vendéglőből. Nem mosogattam elég jól. Földmunkásokat kerestek valahol. Elszegődtem. A bányától rettegtem egész életemben. Lementem később bányába is. Lent a bányában ültem aztán egy szűk folyosóban, olyan szűk folyosóban, hogy csak hason csúszva lehetett belejutni, letettem a csákányt, a sötétségbe belebámultam és egyszerre csak azt kérdeztem : miért vagyok itt ? És előttem volt a lány, amint a japáni ruhában hajladozik. Hallottam a selyemszoknyája suhogását. Tudtam, hogy frakkos emberek varrnak körülötte. Tudtam, hogy valamelyiknek joga van megölelni. Talán most, talán ebben a perezben öleli meg. És én itt vagyok ebben a sötétségben, fekete, vizes, szennyes ruhában. Lefeküdtem a sárba, amely a folyosó alján volt és sírtam, öt évig éltem így. Éheztem, kuporgattam, összeszedtem valami kis pénzt és visszamentem Newyorkba. Levélpapirosokat, levelezőlapokat, legyezőket árultam a külvárosi utczákon. Nem laktam jól soha, mert sajnáltam magamtól a pénzt. A pénz arra való, hogy elmenjek a lányhoz és megvegyem rajta. Meghalt az apám és az anyám. Én ott voltam a világ másik végén. Úgy fájt, olyan őrületesen fájt ez, olyan szörnyű volt ez, hogy ekkor, ekkor először azt hittem, nem bírom tovább. Meg kell pihenni, abba kell hagyni a viaskodást, le kell feküdni, össze kell rogyni. Azután a lányra gondoltam, eltikkadtam a vágyódástól, remegni kezdtem a reménységtől és árultam tovább a holmimat és koplaltam tovább. Később jobban ment a sorom. Boltot nyitottam. Több pénzt raktam félre. De dolgoztam reggeltől estig, türelmetlenül, makacsul, baromian , és rossz voltam magamhoz, semmit sem adtam magamnak : se egy órai pihenőt, se kényelmet, se élvezetet, se üdülést. Mit mondjam tovább! Ez így tartott tizennégy évig. Csak még egyet mondok. Nem azt, hogy egyszer, a kilenczedik évben, amikor azt hittem, nemsokára jöhetek haza, hogy akkor újra elvágódtam, majd mindent elveszítettem, majd mindent élőből kellett kezdenem. Hanem azt, hogy találkoztam egy lánynyal. Okos volt, szép volt, jó volt. Gazdag gazdag — volt. Szeretett. A feleségem akart lenni. Éreztem, hogy jó feleségem lenne. Szeretne és szeretném. Jól élnénk, szépen, megelégedetten, boldogan. Nem kellett. Elutasítottam. Visszataszítottam. Megsértettem. Ellöktem. Nekem emez kellett. Ez. A szőke. A hitvány. A rossz. Azt hiszed, én nem gondoltam százszor, ezerszer, százezerszer arra, hogy ez becstelen, szívtelen, préda, parázna, a testében és a lelkében rossz, romlott és bűnös? Mindegy. Ez kellett. Tizennégy év telt el, tizennégy hosszú, fájdalmas esztendő. Dolgoztam, kínlódtam, aszkéta voltam, vergődve vártam, százen vártam, hogy jöhessek. Tizennégy év múlva végre azt mondtam egy napon : most megyek. Összeszedtem a pénzemet és jöttem. Az után már megkóstoltam a vagyonnak az örömét. A hajóra első osztályú jegyet vettem, jó borokat ittam, drága szivarokat szittam. Jó volt. A pihenés is jó volt. A drága ruhák, a puha ágy, a nagy karosszékek, a szolgák alázatossága, az egész lusta úri élet, a nem-dolgozás, a nem-kínlódás jó volt, jó volt, jó volt. De ezt én nem tudtam élvezni. Nem is ezt akartam én : az egész után lángolt bennem a türelmetlenség és az öröm ; lefekvéskor és felkeléskor és egész nap, amikor hevertem, ez az egy gondolat tette édessé a számat: az enyém lesz. Megérkeztem. Délben jöttem meg. Egy óra múlva tudtam , melyik színházban van, hol lakik, hogy él, ki tartja el. Nyugodt voltam. Pénzem volt. Bementem egy ékszeres AZ ÚJSÁG Kedd, 1909. február 2. BELFÖLD. . A Ne temere. Lapunk pénteki számának »Ne temere« czimü közleményével szemben felkérettünk annak konszatálására, miszerint Tisza István az ott szájába adott kijelentést soha nem tette; azt, hogy a Netemere-ügy rendbe jött, nem ő, hanem a bizottságnak egy, a kormány egyes tagjaival szoros baráti viszonyban álló tagja mondta s a bizottságnak beható eszmecsere után létrejött egyhangú megállapodásait szövegező bizottság fogja végleges formába önteni, amelynek tagjai közé Sztehlo Kornél dr. is beválasztatott. A horvátok. A karlóczai görög keleti szerb metropolia püspökei Karlóczán ma tartott értekezletükön az Accurt zágrábi királyi ügyész által a horvát-szlavónországi ötvenhárom szerb ellen hazaárulás gyanúja miatt emelt vádirat következtében határozatilag kimondották, hogy nem bocsátkozván az ügy érdemébe, szent kötelességüknek ismerik, hogy tiltó szavukat felemeljék és a legmélyebb sajnálatuknak adjanak kifejezést a vádirat ama kitételei ellen, amelyek szerint a történeti igazság meghamisításával szerzett s az állami magas és legmagasabb tényezők által elfogadott és mindenkor elismert és különösen a