Az Ujság, 1909. február/1 (7. évfolyam, 27-38. szám)

1909-02-13 / 37. szám

24 AZ ÚJSÁG ........-' -■-Wff.-Ji-..» v­i /a Szombat, 1909. február 13. REGÉNY. A RABSZOLGA. — Angol regény. — írta ROBERT HICHENS. (Folytatás.) (1) — London úgy illik neked, mint egy kez­­tyü Venningtől — jegyezte meg aztán. Aubrey mosolygott. — Most már nem Venning a mérvadó a keztyükben — mondta. — Hanem ? — Richards és Clay­fields. — Odamegyek és veszek néhány párt ma­gamnak. Hol van ez az üzlet ? — A Bond Streeten. Jobbra, ha az Oxford­­utcza felé megy. — Köszönöm. Igen, Aubrey, London me­sésen illik neked. Épp úgy, mint annak idején Eton. Az ifjú c­inikusan mosolygott. — Azt hiszi ? — Bizonyára mindenki azt hiszi.­­— Talán mindenki Londonban. — Ha nem alkalmazkodunk környezetünkhöz, akkor bo­londnak tartanak bennünket. — Te tehát bárhol otthonosan érezned magadat ? — kérdezte sir Reuben. — Remélem, hogy legalább a látszatát fel tudnám ennek kelteni — válaszolt Aubrey. Olyan hangon beszélt, mint ezer más jól nevelt fiatalember. Hangsúlya az előkelő világ hangsúlya volt. De sir Reuben több időt töl­tött Londonban, mint a­hány esztendőt az ifjú életében számlált, s mégsem sajátította el azt. Igaz, hogy nem is vágyott reá, de most, hogy ettől az ifjútól hallotta, ez egy kissé lehangolta. Tehát ennek az asszonynak a fiát is átgyúrta, a maga képére változtatta át a nagy világ­­ .Bábasszonyok és szoborférfiak! Bármerre lé­pett, beléjük botlott. Tudta, hogy ha Londonba jön, ismét közéjük kerül. És mégis, a más faj­ból valók megvetése ébredt fel benne, mikor beszédüket, hanghordozásukat hallotta, mely úgy hasonlított egymáshoz, mint két szalmaszál. A főherczeg kocsija hajtatott el mellettük. Barátságosan hitett Aubreynek. — Kiváncsi vagyok reá, mikor fog ismét velem ebédelni ? ■— gondolta Reuben. A Bond Street tele volt asszonyokkal, a­kik­ ruhát próbálni mentek. Sok közülök gyalog­sétát tett s pénztárczájukat kezükben tartot­ták. Lassan őgyelegtek, arczukat a kirakatok felé fordítva. Többnyire hallgattak. Azok, a­kik mégis beszéltek, kalapokat, opera-köpenye­­geket emlegettek, meg az uralkodó sziit, a különböző divatos árnyalatokat, az új haj­­festőszert stb. Ruhájuk gyengén suhogott, a­mint lépkedtek, s egyik elejtette pénztárczáját. Reuben felemelte és visszaadta neki. ő meg­köszönte, aztán tollboákról folytatta a beszél­getést társnőjével. Más asszonyok Viktóriák­ban hajtattak el mellettük. Mindketten elő­kelőségek voltak, mindketten soványak, cson­tosak és szegletesek. Hosszú kezük ölükben nyugodott s gyermekes, halk hangon beszéltek egymással a legutolsó drámáról, s elítélték azt. Aubreyt meglátva, halo­vány mosolylyal haj­tották meg fejüket előtte. — Az akaraterő teszi őket ennyire sová­nyakká — szólt Aubrey Reubenhez. — Félig kiéhezetteknek látszanak. — Oh, dehogy! Eszük ágában sincs, hogy éhezzenek. De hát ki is soványítaná magát ilyen módon Londonban ? Oly nyugodt egyszerűséggel beszélt, hogy Reuben nem is kérdezte önmagától, vájjon c­inikus-e ez a gyermekifjú ? Most már jól bent voltak az utczában. Csipkeruhák surlódtak hozzájuk, selyemszoknyák és tollboa-részek. A levegő tele volt asszonyi kaczajjal, diszkrét suttogással, halk csevegéssel. Reuben egyre izgatottabb lett. Hét­ éve már, hogy nem hallotta a londoni asszonyok nevetését. Fekete szemei égni kezdtek. Puha ajka körül mosoly húzódott meg. Botját szoro­sabbra fogta s úgy érezte magát, mint a nagyon fiatal ember, mikor először lát vásárt. Egyszerre Aubreyre nézett s nyugodt, egykedvű tekin­tete szinte megszégyenítette. Az villant meg a fejében, hogy manapság csak az öreg emberek éreznek igazán. És mégis szeretett volna még egyszer ifjú lenni. Újra felpillantott fiatal tár­sára­l szólt: — Nekem valósággal furcsának tetszik ennyi szép asszonyt látni a Kelet fátyolos női után! És nem változtak semmit nyolcz év alatt ! — Arra c­éloz, hogy ma is egyre a bolto­kat járják ! — Igen. A végítélet napján is meg fog­nak állani egy csinos kirakat előtt. Istenem, milyen könnyű is egy asszony sorsát előre meg­mondani ! — Azt hiszi ? — Hát nem ? Nézd például... Megfordult és körülnézett. Aztán meg­érintette ifjú barátja karját és suttogva hozzá­tette : — Nézz oda ! Éppen egy híres ékszerész kirakata köze­lében álltak. Itt egy kissé megritkult a járó­kelők tömege, úgy hogy rövid távolságra ma­guk elé láthattak. Az Aubrey szemei a Reuben tekintetének irányát követték. Egy leányra, nézett, a­ki csendesen, csaknem szoborszerű mozdulatlanságban állt a kirakat előtt. Sötét­szürke ruhát viselt, mely nagyon egyszerű, de nagyon elegáns volt, s kicsi kalapot, mely nem árnyékolta be arczát. Magas, vékony leány volt, a megszokott angol típus, de ha jobban megfigyelte az ember, merőben különbözött az átlagos angol leányoktól. Arczának élénk hala­­ványságát csak Olaszországban látta eddig Reuben, de akkor ehhez az arczszinhez szén­fekete haj és szemek társultak. De ennek a leánynak a haja világos volt, s úgy hatott, mintha aranyporral lenne behintve. Arczának vonalai mind finomak és kicsinyek, de szemei nagyok, mafidulavágásuak, szürkések és mégis végtelenül ragyogóak. Ajaka hideg és mégis mohó, s fejtartása büszke, mint egy királynőé. (Folyt. köv.) Idegen világokban — Fantasztikus regény. — Irta L. G. (Folytatás.) (23) A nehézkedési erő titkának fölfedezése volt ez, mely a technika soha nem sejtett föl­lendülését idézte elő s a Marslakókat a nap­rendszer uraivá tette. A nehézkedési erő az az erő, mely a világ­űrben a csillagok mozgását szabályozza. Ez köti össze a napot a bolygókkal, a bolygókat a holdjaikkal, ez tartja össze a tárgyakat szi­lárdan a világtestek felületén s tartja meg ezeket egységes, tartós csoportoknak az uni­verzumban. Ez löki vissza a földobott követ a földre, ez gyűjti a vizeket a tengerekbe. Ál­talános tulajdonsága ez a testeknek, mely függ ezeknek a világűrben egymáshoz való kölcsö­nös helyzetétől. Azt a munkát tehát, melyet egy test a gravitáczió következtében végezni képes, térenergiának nevezzük. Ha lehetséges lenne valamely testet az energia e sajátságos alakjától megfosztani, melylyel a többi égitestekhez, főképp­ pedig a bolygókhoz és a naphoz való helyzete követ­keztében bír, ha lehetséges lenne a gravitá­­tácziót más energiaformává átalakítani, akkor ezáltal ezt a testet függetlenítenék a nehézke­dési erőtől. A nehézkedési erő keresztülmenne rajta, vagy közelében keringene, de nem be­folyásolná ; ez a test »diabarikus« lenne. A nap is épp oly kevéssé vonzaná, mint a fadarabot a mágnes. De akkor a testet a nap és a boly­gók vonzásától is függetleníteni lehetne, úgy hogy a világűrben szabadon lebegne, s akkor az is sikerülne, hogy egyik bolygótól a másikig, a Marsról a Földre lehetne menni. S ez a Mars-lakóknak sikerült. Oly össze­állítású testet tudtak előállítani, hogy a nehéz­kedési erő nyomtalanul ment el mellettük. A nehézkedés energiáját más energiaformává változtatták át. Az ily testeket »diabarikusok«­­nak nevezzük. Két körülmény könnyítette meg a Mars -lakóknak azt, hogy a gravitáczió titkának nyomára jöjjenek. Az egyik az, hogy az ő bolygójukon a nehézkedés csak harmadrésze a földön lévőnek. Az a teher, mely a földön ezer kilogrammot nyom, a Marson csak 376 kiló súlylyal bírna , s egy szabadon eső test, mely nálunk az első másodperc­ben 5 méter­nyi utat tesz meg, ugyanazon idő alatt a Marson csak 1,8 métert tenne meg. Ennek következ­tében a marsbeliek a nehézkedést sokkal ké­nyelmesebben tanulmányozhatták. A másik körülmény geográfiai, vagy a Marsról szólván, aerográfiai volt, a Mars sar­kának hozzáférhetősége. Míg a föld sarka az örökös férf miatt hozzáférhetetlen, a Marsnak pólusai jégmentesek. Igaz, hogy télen vastag hótakaróval borítvák, de ez még mindig véko­nyabb, mint a minő a földön szokott lenni, mert a­ Mars légkörében sokkal kevesebb a nedves­ség. Azonkívül ott a nyár majd egy teljes földi esztendeig tart, s a sarkot folytonosan éri a nap derűje, úgy hogy a hó nagyobbára elolvad. A mars­beliek tehát nemcsak ismerik a maguk pólusát, de sőt épp oda helyezték leg­­fonosabb tudományos állomásaikat. Mert egy­­egy bolygónak sarka kitűnő pont, nincs alá­vetve a tengely forgásának s oly megfigyelé­sekre ad alkalmat, a minek másutt egyszerűen nem végezhetők. S ez éppen a nehézkedési erő vizsgálatánál volt nagy fontosságú. Ennek hatásait a koz­moszban tanulmányozni, vagyis más kozmikus erőkkel való kölcsönhatását kutatni csak úgy lehetséges igazán, ha az ember függetleníti magát a bolygó tengelyforgásától s az ezek­ből származó komplikáczióktól. Ez csak a sar­kon volt lehetséges. Mint a­hogy a Mars-lakók vizsgálódásai csakugyan a sarkból indultak ki. A Mars-lakók fölfedezték, hogy a nehéz­kedés épp úgy, mint a fensz­, a hő, a villamos­ság, hullámmozgás alakjában terjed tovább a világűrön és a testeken. Ma azonban a sugárzó energiának gyorsasága, melyet fény, hő és villamosság alakjában észlelhetünk, 300.000 kilométert tesz egy másodpercz alatt, a nehéz­kedési erőé milliomszor nagyobb. A Mars-lakók számítása szerint a gravitáczió másodperczen­ként 300.000 millió kilométer gyorsasággal rohan át az űrön, tehát úgy aránylik a fény gyorsaságához, mint a fényé a hangéhoz. A ne­hézkedés tehát a naptól a földig egy másod­percz ötszázad része alatt teszi meg az utat, nem csoda tehát, ha a föld csillagászainak nem sikerült a gravitáczió végleges gyorsaságát meg­állapítani, hanem csak gyanítani. Azt a testet, mely a fényhullámokat nem bocsátja magán keresztül, át nem látszónak mondjuk. Ha teljesen átbocsátaná, akkor oly teljesen átlátszó lenne, mint a levegő, s akkor épp úgy nem látnák, mint a levegőt. Az a test, mely a hőhullámokat keresztülbocsátja magán, hideg marad, s csak akkor melegszik föl, ha e hullámokat magába fölveszi s elnyeli. így van ez a gravitáczióval is, mint a­hogy a Mars-lakók fölfedezték. A testek azért súlyo­sak, mert a gravitáczió hullámait elnyelik. S a testek csak akkor vonzzák egymást kölcsönö­sen, ha a belőlük kölcsönösen kiáradó gravi­­tácziós hullámokat nem engedik magukon ke­resztül. Mihelyest azonban egy test úgy van alkotva, hogy egy bolygónak vagy a napnak gravitácziós hullámait nem veszi magába, ha­nem szabadon átengedi magán, akkor ez a test nem vonzódik, nincs súlya, diabarikus, súlytalan. A Mars-lakók úgy találták, hogy a stellis, az ő bolygójukon előforduló ez a test úgy vál­toztatható meg, hogy a nehézkedési hullámo­kat átbocsátja magán. S attól a pereztől kezdve ezt a testet sem a Mars, sem a nap nem vonzza. Teljesen súlytalan testet előállítani természe­tesen nem lehet, mint a­hogy teljesen átlátszó test sincs ; a nehézkedést azonban annyira lehet csökkenteni, hogy alig észrevehetőleg hat a diabarikus testre. Miután súlytalansága fokozva vagy csökkentve volt, s miután már bizonyos sebesség volt neki adva, a bolygó és a nap vonzásának alkalmas fölhasználásával a test­­nek a világűrben való útját szabályozni lehe­tett, föltéve, ha az ember egy ilyen diabarikus test belsejében, mondjuk egy stelfitből képezett golyóban helyet foglalt. (Folyt. köv.)

Next