Az Ujság, 1909. február/2 (7. évfolyam, 39-50. szám)

1909-02-16 / 39. szám

a Mindegy. Megvolt a névsorolvasás. És ezzel megvolt az a veszedelmes látszat, hogy a kép­viselő urak elvesztik a napidíjaikat. S ime megindult a rohanás az elnöki emel­vény felé. A­kik nem ismerték a köz iránt való kötelességet, azok se akarták elmulasz­tani az önmaguk iránt való kötelességet. A törvényalkotás nem olyan fontos a hon­atya uraknak, mint az igazolás. Mert ez napi­­díj-elvesztéssel is járhat. (Persze csak látszólag. Mert a­mikor komolylyá kezd lenni a dolog, kölcsönösen elengedik az urak egymásnak a bírságot.) Elég az hozzá, még szombaton megkezdő­­­dött az igazolás. És Justh Gyula — már ez így szokás a magyar parlamentben — úgy hese­­gette le az igazolást kereső képviselőket az elnöki pódiumról, a­hogy siheder diákokat kerget a szamárpadba a szigorú professzor. Ebből kerekedett a Polonyi—Justh, a Beniczky—Justh és Beniczky—Lovászy-affér. Ebből lett mentelmi bejelentés, hírlapi polémia, h­arcz néppárt és függetlenségi párt között, s ráadásul még egy kardpárbaj is, a­mely Beniczky megsérülésével végződött. * /[ Kinek van igaza ? Az ilyen tömegvitában rendesen senkinek. Azaz, hogy mindenkinek a részén van valami igazság, s mindenkinek a részén egy jó csomó hiba. Akárhogy szeretnék is az elnök személyét, bizony a modorában lehetetlen meg nem látni a bizonyos gőgöt, nyerseséget, erőszakosságot és az európai udvariasság meglehetős hiányát. Akárhogy nem szeretnék is a néppártot, lehetetlen el nem ismerni, hogy a függetlenségi párt megítélésében sok nagy igazságot hirdet. Ha valakinek a koalíczióban nincs meg a helye, (ezt Beniczky Ödön mondta ki őszintén és igazán), az csakis a függetlenségi párt lehet, a­mely elvei megtagadásával ment bele és elvei megtagadásával maradt bennn. Nem a szapora­­ság adta meg a jogot a parancsolásra, külön­ben a nyúl volna jogosan az állatok királya. * Mentelmi sérelem ? Vájjon esett-e sérelem a Justh Gyula elnöki méltóságán és a Polónyi Dezső kép­viselői mentelmi jogán ? Mind a kettőn igen. Csakhogy, úgy látszik, Justh Gyula elnöki méltóságán Justh Gyula ejtette a csorbát, a­mikor léha és parlagi hangot használt, a Polónyi Dezső mentelmi­ jogát pedig Polónyi Dezső sértette meg, a­mikor fürgén a dobogóra sietett, hogy­ az elnök úr ő nagyméltósága előtt mentegesse magát. Nehéz lesz őket érdemük szerint meg­­büntetni.* Ha vájjon lesz-e nagy és jelentős követ­kezménye ennek a pohár vízben kitört vihar­nak ? Nehéz dolog a sósmesterség. Mert az etika azt parancsolná, hogy legyen következ­ménye. Ellenben az érdekek azt parancsolják, hogy ne legyen. Tehát valószínűleg nem lesz. * Ezért legbölcsebbnek ítéljük e helyen egy­szerűen följegyezni a nap eseményeit, lehetőleg időrendben . (Takarodjék a függetlenségi párt.) Holló Lajos lapjában szombaton Beniczky Ödönnek Justh Gyulával szemben való viselke­dése miatt a néppártot támadta s azt írta, — a­mint már közöltük is — hogy a függetlenségi pártnak semmi szüksége nincs a néppárt támoga­tására, a néppárt takarodjék ki a koaliczióból. Beniczky Ödön a néppárt lapjában válaszolt. ■»Takarodjék ki a függetlenségi párt a koaliczió­ból ! — Írja Beniczky. — A pártok egyesülése ide­jén mindegyik párt felfüggesztttte a szövetkezés idejére külön pártprogrammját. Ezt a kötelező megállapodást úgy az alkotmánypárt, meit a néppárt mindeddig becsülettel megtartotta, ellen­ben a függetlenségi párt megszegte, mikor az ön­álló bank követelését fölállította. Ezzel egyrészt a politikai helyzetet új fölborulás veszedelmének teszi ki (a­nélkül, hogy a sokat szenvedett nem­zetnek jobb, a legfelelőbb politikai alakulást tudna nyújtani), másrészt pedig újra üres délibábok ker­­getésébe akarja a nemzetet leugrasztani. Új meg­rázkódtatásokat idéz föl, de mikor majd megint helyt kell állani, a most megint hangos szavú urak ismert példa szerint fognak újra meghalni a hazáért, a­mint 1906 február 18-án meghaltak érte. Ezen az úton halad a függetlenségi párt, mikor egész programmját jellemző nagyzási hóborttal önálló bankot követel. Ám követelje s valósítsa is meg , de előbb takarodjék ki a koalíczióból .Ami politikai becsületünk nem rongyolódott el, önér­zettel hivatkozhatunk arra, hogy politikai párt Magyarországon oly fényes pályát nem futott meg­­mint a néppárt eddig s mint a­művet még csak ezután fog befutni. A néppárt, mikor annak idején a kormányt át fogja venni, nem fog segélycsapa­­­­tokra szorulni s nem lesz kénytelen vérszegény­séget, tehetetlenséget és politikai improducitást­­ bécsi pirosítóval bekenni, a világ ámítására! Mél­­tóztassék tudomásul venni, — a mi széles ez or­szágban köztudomású — a hatalom egyesegyedül a koaliczión alapszik s a hatvanhetes pártok haza­fias önfeláldozásán múlik, hogy a függetlenségi párt is hatalomra, kormányra juthatott. A mely pillanatban a hatvanhetes pártok félreállanak, a függetlenségi pártnak befellegzett. Egyedül is jo­gosultak és képesek kormányozni ? Gyöpre, híre­sek ! Tessék azonnal átvenni azt a kormányt! Mindaddig, míg ezt meg nem teszik, lapulja­nak meg, húzódjanak meg : ez ülik a nagypipájú, kevés dohányu párthoz, mely létezését ország­­ámitásnak köszöni s országámitásból hízott meg ekkorára . .. Sokan és pártkülönbség nélkül állan­dóan konstatáljuk, hogy Justh Gyuláé az érdeme annak, hogy a magyar országgyűlés képviselőházi elnökeinek díszes sorozatában elsőnek honosított meg az elnöki székben képviselőtársaival szemben egy durva, egy sértő, egy parlagi, egy műveletlen, egy felháborító és vérlázító modort, melynek helye van talán künn a tanyán, a­hol a béresgazda exerczirozza mocskos szájával a béreseket, de nincsen helye a képviselőházban, úri­emberek kö­zött, az ország legelső, legelőkelőbb gyülekezetében. El vagyunk szánva ezt a dolgot, ha kell, a kenyér­törésig vinni. A tanyai elnök menjen, a hová való : a tanyára ! Holló Lajosoknak »arra a h­ipők modorra, a­melyet vele szemben használni merészeltek«, az feleli, h­ogy »a zsák megtalálja a foltját, azt a han­got, melyet Justh Gyula szeret.« .■ A néppárt lapja maga is hozzászól a dologhoz s a többi között ezeket írja : »Mindenki tudja, hogy a koalíczió nemcsak nem a függetlenségi többségen alapszik, hanem éppen a függetlenségi pártnak a többsége daczára volt szüksége a hatvanhetes pártokra, hogy a hatalomban résztvehessen. Hatvanhetes politiká­ját csak igy tudta igazolni. Ez volt a fügefalevele.« (Értekezlet az elnöknél.) Beniczky Ödön czikke minden politikai kör­ben feltűnést keltett, de legkínosabban érintette Justh­ Gyulát, a képviselőház elnökét. Justh ma a képviselőház ülését megelőzőleg értekezett We­­ rgütfdssoh­n­-fu­mnep. Mikor az elfajult romanticzizmus az elmúlás­sal egybekapcsolódó borzalmak festésében kéjel­­gett, mikor a költők a haláltusák kínjait énekel­ték meg, s a képzelet túlvilági rémeiről zengedez­­tek, mikor a színpad lélekizgató bonyodalmakat, rémületes jeleneteket és egymásra halmozott ter­mészetfeletti borzalmakat tárt a néző elé, mikor az életben a gyötrelmeset, a természetben a borzal­masat, a képzelet világában pedig a rémeset ábrá­zolták borongós költeményekben, kesergő regé­nyekben és bölcselkedő zenében. Mendelssohn a mosolygós életet, a virágos mezőt, a mesebeli tündérek pajzán dévajkodását és enyelgő tánczát tükrözte vissza derűs, napsugaras muzsikájában. A szép dallamok, a tökéletes formák, a pezsgő ritmusok, a harmóniák és hangszínek ötletes keve­rése természetesen nagyon tetszett. Az pedig még természetesebb, hogy a népszerű zeneköltőt nagyon sokan irigyelték, s ezek aztán gáncsoskodó kritikákkal igyekeztek Mendelssohn műveinek az értékét leszállítani. Az ő szemükben Mendelssohn zenéje csak tartalom nélküli üres csillogás volt, a forma tökéletessége, a könnyed­­dallamosság pedig visszaesés. Az első gáncsoskodó kritikát követte a többi. Mendelssohnt mindenütt ünnepelték, csak a zene­esztétikusok nem­­ akarták megadni neki az elisme­rés pálmáját. Általánosságban elterjedt­ közöttük az a téves nézet, hogy Mendelssohn muzsikája nem zene, hanem csak játék a hangokkal és a formákkal. Később, mikor már olyan kiváló tekintélyek is, mint Rubinstein és Bülöw, elismerték Mendels­sohn kiválóságát, a zeneesztétikusok is az őt megillető helyre helyezték a nagy zeneköltőt, kinek működése valóságos iskolát teremtett. Mendelssohn igazi méltánylása tulajdonkép­pen csak jóval a mester halála után kezdődött, s ma, a modern zene vad csapongásai között üdítő balzsamként hat a hallgatóságra Mendels­sohn nemes klassziczizmusának keresetlen egy­szerűségű, kimondhatatlanul bájos és mégis oly sokatmondó muzsikája. Az egész műveit világ megünnepelte a hal­hatatlan zeneköltő születésének századik év­fordulóját. A nagy ünneplésből a magyarság is kivette a részét, a­mennyiben tegnap este az Operaház a Filharmóniai Társasággal együttesen­­ Mendelssohn-estét rendezett. Nagyszámú közönség töltötte meg az Opera­ház nézőterét. A vakítóan fehér plasztronok közé élénk tarkaságot vegyí­tett a női toilette-ek ra­gyogó színpompája. Bájos leánykák, szép asz­,­szonyok és elegáns urak mind siettek kegyeletük adóját leróni a nagy zeneszerző emléke iránt. Néma csendben nyílt ketté a függöny. A pál­­y­­ákkal diszített színpadról Mendelssohn­­ mell­szobra gyönyörködött­ a budapesti­ nők szépségé­ben, a zenekar pedig a Szentivánéji álom tündéri zenéjét kezdte játszani. Mintha elsötétült volna a kivilágított szín­pad s a pálmák helyén hatalmas erdő tisztását látnák magunk előtt. Mintha a holdsugaras éjben tánczoló koboldok, ingerkedő manók serege jelen­nék meg. Mintha magunk is valahol Tündér­országban járkálnánk, úgy hatott reánk Mendel­­sohnnak Kerner István mesteri vezetése alatt eszményi tökéletességgel előadott muzsikája. Taps persze volt bőven. Kerner István alig győzte megköszönni a lelkes ünnepeltetést. A zenei életünkhöz méltó bevezetés után a férfikar adta elő a »Himnusz a művészekhez« czímű hatalmas karéneket Noszeda Károly kar­igazgató vezetésével. A magánszólamokat Déri Jenő, Pichler Elemér, Várady Sándor és Venczell Béla énekelték. A derekas művészi munkáért za­josan ünnepelték Noszedát kitűnő gárdájával együtt. Báró Emil lépett ezután a színpadra, hogy eljátszsza a híres és általánosságban ismert he­gedűversenyt. Érzelmes, lágy tónusa, tökéletes technikája és nemes fölfogása teljesen kidombo­rította a mű minden szépségét. Természetes, hogy őt is számtalanszor­ a lám­pák elé szólították a zugó tapsok. ad--* , Medek Anna, Operaházunk fiatal tagja lepte­­ meg ezután a hallgatóságot fejlődésével. A Loreley czímű, töredékben reánk maradt drámai regekép , czímszerepét énekelte - igazán­ kifogástalanul. Ha AZ ÚJSÁG Kedd, 1909. február 16.

Next