Az Ujság, 1909. február/2 (7. évfolyam, 39-50. szám)
1909-02-16 / 39. szám
a Mindegy. Megvolt a névsorolvasás. És ezzel megvolt az a veszedelmes látszat, hogy a képviselő urak elvesztik a napidíjaikat. S ime megindult a rohanás az elnöki emelvény felé. Akik nem ismerték a köz iránt való kötelességet, azok se akarták elmulasztani az önmaguk iránt való kötelességet. A törvényalkotás nem olyan fontos a honatya uraknak, mint az igazolás. Mert ez napidíj-elvesztéssel is járhat. (Persze csak látszólag. Mert amikor komolylyá kezd lenni a dolog, kölcsönösen elengedik az urak egymásnak a bírságot.) Elég az hozzá, még szombaton megkezdődött az igazolás. És Justh Gyula — már ez így szokás a magyar parlamentben — úgy hesegette le az igazolást kereső képviselőket az elnöki pódiumról, ahogy siheder diákokat kerget a szamárpadba a szigorú professzor. Ebből kerekedett a Polonyi—Justh, a Beniczky—Justh és Beniczky—Lovászy-affér. Ebből lett mentelmi bejelentés, hírlapi polémia, harcz néppárt és függetlenségi párt között, s ráadásul még egy kardpárbaj is, amely Beniczky megsérülésével végződött. * /[ Kinek van igaza ? Az ilyen tömegvitában rendesen senkinek. Azaz, hogy mindenkinek a részén van valami igazság, s mindenkinek a részén egy jó csomó hiba. Akárhogy szeretnék is az elnök személyét, bizony a modorában lehetetlen meg nem látni a bizonyos gőgöt, nyerseséget, erőszakosságot és az európai udvariasság meglehetős hiányát. Akárhogy nem szeretnék is a néppártot, lehetetlen el nem ismerni, hogy a függetlenségi párt megítélésében sok nagy igazságot hirdet. Ha valakinek a koalíczióban nincs meg a helye, (ezt Beniczky Ödön mondta ki őszintén és igazán), az csakis a függetlenségi párt lehet, amely elvei megtagadásával ment bele és elvei megtagadásával maradt bennn. Nem a szaporaság adta meg a jogot a parancsolásra, különben a nyúl volna jogosan az állatok királya. * Mentelmi sérelem ? Vájjon esett-e sérelem a Justh Gyula elnöki méltóságán és a Polónyi Dezső képviselői mentelmi jogán ? Mind a kettőn igen. Csakhogy, úgy látszik, Justh Gyula elnöki méltóságán Justh Gyula ejtette a csorbát, amikor léha és parlagi hangot használt, a Polónyi Dezső mentelmi jogát pedig Polónyi Dezső sértette meg, amikor fürgén a dobogóra sietett, hogy az elnök úr ő nagyméltósága előtt mentegesse magát. Nehéz lesz őket érdemük szerint megbüntetni.* Ha vájjon lesz-e nagy és jelentős következménye ennek a pohár vízben kitört viharnak ? Nehéz dolog a sósmesterség. Mert az etika azt parancsolná, hogy legyen következménye. Ellenben az érdekek azt parancsolják, hogy ne legyen. Tehát valószínűleg nem lesz. * Ezért legbölcsebbnek ítéljük e helyen egyszerűen följegyezni a nap eseményeit, lehetőleg időrendben . (Takarodjék a függetlenségi párt.) Holló Lajos lapjában szombaton Beniczky Ödönnek Justh Gyulával szemben való viselkedése miatt a néppártot támadta s azt írta, — amint már közöltük is — hogy a függetlenségi pártnak semmi szüksége nincs a néppárt támogatására, a néppárt takarodjék ki a koaliczióból. Beniczky Ödön a néppárt lapjában válaszolt. ■»Takarodjék ki a függetlenségi párt a koaliczióból ! — Írja Beniczky. — A pártok egyesülése idején mindegyik párt felfüggesztttte a szövetkezés idejére külön pártprogrammját. Ezt a kötelező megállapodást úgy az alkotmánypárt, meit a néppárt mindeddig becsülettel megtartotta, ellenben a függetlenségi párt megszegte, mikor az önálló bank követelését fölállította. Ezzel egyrészt a politikai helyzetet új fölborulás veszedelmének teszi ki (anélkül, hogy a sokat szenvedett nemzetnek jobb, a legfelelőbb politikai alakulást tudna nyújtani), másrészt pedig újra üres délibábok kergetésébe akarja a nemzetet leugrasztani. Új megrázkódtatásokat idéz föl, de mikor majd megint helyt kell állani, a most megint hangos szavú urak ismert példa szerint fognak újra meghalni a hazáért, amint 1906 február 18-án meghaltak érte. Ezen az úton halad a függetlenségi párt, mikor egész programmját jellemző nagyzási hóborttal önálló bankot követel. Ám követelje s valósítsa is meg , de előbb takarodjék ki a koalíczióból .Ami politikai becsületünk nem rongyolódott el, önérzettel hivatkozhatunk arra, hogy politikai párt Magyarországon oly fényes pályát nem futott megmint a néppárt eddig s mint aművet még csak ezután fog befutni. A néppárt, mikor annak idején a kormányt át fogja venni, nem fog segélycsapatokra szorulni s nem lesz kénytelen vérszegénységet, tehetetlenséget és politikai improducitást bécsi pirosítóval bekenni, a világ ámítására! Méltóztassék tudomásul venni, — a mi széles ez országban köztudomású — a hatalom egyesegyedül a koaliczión alapszik s a hatvanhetes pártok hazafias önfeláldozásán múlik, hogy a függetlenségi párt is hatalomra, kormányra juthatott. A mely pillanatban a hatvanhetes pártok félreállanak, a függetlenségi pártnak befellegzett. Egyedül is jogosultak és képesek kormányozni ? Gyöpre, híresek ! Tessék azonnal átvenni azt a kormányt! Mindaddig, míg ezt meg nem teszik, lapuljanak meg, húzódjanak meg : ez ülik a nagypipájú, kevés dohányu párthoz, mely létezését országámitásnak köszöni s országámitásból hízott meg ekkorára . .. Sokan és pártkülönbség nélkül állandóan konstatáljuk, hogy Justh Gyuláé az érdeme annak, hogy a magyar országgyűlés képviselőházi elnökeinek díszes sorozatában elsőnek honosított meg az elnöki székben képviselőtársaival szemben egy durva, egy sértő, egy parlagi, egy műveletlen, egy felháborító és vérlázító modort, melynek helye van talán künn a tanyán, ahol a béresgazda exerczirozza mocskos szájával a béreseket, de nincsen helye a képviselőházban, úriemberek között, az ország legelső, legelőkelőbb gyülekezetében. El vagyunk szánva ezt a dolgot, ha kell, a kenyértörésig vinni. A tanyai elnök menjen, a hová való : a tanyára ! Holló Lajosoknak »arra a hipők modorra, amelyet vele szemben használni merészeltek«, az feleli, hogy »a zsák megtalálja a foltját, azt a hangot, melyet Justh Gyula szeret.« .■ A néppárt lapja maga is hozzászól a dologhoz s a többi között ezeket írja : »Mindenki tudja, hogy a koalíczió nemcsak nem a függetlenségi többségen alapszik, hanem éppen a függetlenségi pártnak a többsége daczára volt szüksége a hatvanhetes pártokra, hogy a hatalomban résztvehessen. Hatvanhetes politikáját csak igy tudta igazolni. Ez volt a fügefalevele.« (Értekezlet az elnöknél.) Beniczky Ödön czikke minden politikai körben feltűnést keltett, de legkínosabban érintette Justh Gyulát, a képviselőház elnökét. Justh ma a képviselőház ülését megelőzőleg értekezett We rgütfdssohn-fumnep. Mikor az elfajult romanticzizmus az elmúlással egybekapcsolódó borzalmak festésében kéjelgett, mikor a költők a haláltusák kínjait énekelték meg, s a képzelet túlvilági rémeiről zengedeztek, mikor a színpad lélekizgató bonyodalmakat, rémületes jeleneteket és egymásra halmozott természetfeletti borzalmakat tárt a néző elé, mikor az életben a gyötrelmeset, a természetben a borzalmasat, a képzelet világában pedig a rémeset ábrázolták borongós költeményekben, kesergő regényekben és bölcselkedő zenében. Mendelssohn a mosolygós életet, a virágos mezőt, a mesebeli tündérek pajzán dévajkodását és enyelgő tánczát tükrözte vissza derűs, napsugaras muzsikájában. A szép dallamok, a tökéletes formák, a pezsgő ritmusok, a harmóniák és hangszínek ötletes keverése természetesen nagyon tetszett. Az pedig még természetesebb, hogy a népszerű zeneköltőt nagyon sokan irigyelték, s ezek aztán gáncsoskodó kritikákkal igyekeztek Mendelssohn műveinek az értékét leszállítani. Az ő szemükben Mendelssohn zenéje csak tartalom nélküli üres csillogás volt, a forma tökéletessége, a könnyeddallamosság pedig visszaesés. Az első gáncsoskodó kritikát követte a többi. Mendelssohnt mindenütt ünnepelték, csak a zeneesztétikusok nem akarták megadni neki az elismerés pálmáját. Általánosságban elterjedt közöttük az a téves nézet, hogy Mendelssohn muzsikája nem zene, hanem csak játék a hangokkal és a formákkal. Később, mikor már olyan kiváló tekintélyek is, mint Rubinstein és Bülöw, elismerték Mendelssohn kiválóságát, a zeneesztétikusok is az őt megillető helyre helyezték a nagy zeneköltőt, kinek működése valóságos iskolát teremtett. Mendelssohn igazi méltánylása tulajdonképpen csak jóval a mester halála után kezdődött, s ma, a modern zene vad csapongásai között üdítő balzsamként hat a hallgatóságra Mendelssohn nemes klassziczizmusának keresetlen egyszerűségű, kimondhatatlanul bájos és mégis oly sokatmondó muzsikája. Az egész műveit világ megünnepelte a halhatatlan zeneköltő születésének századik évfordulóját. A nagy ünneplésből a magyarság is kivette a részét, amennyiben tegnap este az Operaház a Filharmóniai Társasággal együttesen Mendelssohn-estét rendezett. Nagyszámú közönség töltötte meg az Operaház nézőterét. A vakítóan fehér plasztronok közé élénk tarkaságot vegyített a női toilette-ek ragyogó színpompája. Bájos leánykák, szép asz,szonyok és elegáns urak mind siettek kegyeletük adóját leróni a nagy zeneszerző emléke iránt. Néma csendben nyílt ketté a függöny. A pályákkal diszített színpadról Mendelssohn mellszobra gyönyörködött a budapesti nők szépségében, a zenekar pedig a Szentivánéji álom tündéri zenéjét kezdte játszani. Mintha elsötétült volna a kivilágított színpad s a pálmák helyén hatalmas erdő tisztását látnák magunk előtt. Mintha a holdsugaras éjben tánczoló koboldok, ingerkedő manók serege jelennék meg. Mintha magunk is valahol Tündérországban járkálnánk, úgy hatott reánk Mendelsohnnak Kerner István mesteri vezetése alatt eszményi tökéletességgel előadott muzsikája. Taps persze volt bőven. Kerner István alig győzte megköszönni a lelkes ünnepeltetést. A zenei életünkhöz méltó bevezetés után a férfikar adta elő a »Himnusz a művészekhez« czímű hatalmas karéneket Noszeda Károly karigazgató vezetésével. A magánszólamokat Déri Jenő, Pichler Elemér, Várady Sándor és Venczell Béla énekelték. A derekas művészi munkáért zajosan ünnepelték Noszedát kitűnő gárdájával együtt. Báró Emil lépett ezután a színpadra, hogy eljátszsza a híres és általánosságban ismert hegedűversenyt. Érzelmes, lágy tónusa, tökéletes technikája és nemes fölfogása teljesen kidomborította a mű minden szépségét. Természetes, hogy őt is számtalanszor a lámpák elé szólították a zugó tapsok. ad--* , Medek Anna, Operaházunk fiatal tagja lepte meg ezután a hallgatóságot fejlődésével. A Loreley czímű, töredékben reánk maradt drámai regekép , czímszerepét énekelte - igazán kifogástalanul. Ha AZ ÚJSÁG Kedd, 1909. február 16.