Az Ujság, 1909. március/1 (7. évfolyam, 51-61. szám)

1909-03-02 / 51. szám

Előfizetési árak: Egész évre......... 28 k. — 1. Félévre ... ......... 14 » — » Negyedévre ..... 7 » — » Egy hóra ......... 2 » 40 » . Budapest, 1900. VII. évfolyam. 51. szám. Kedd, márczius 2. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér.AZ ÚJSÁG SZERKESZTŐSEG: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 56—16.­­ KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi­ út 54. sz. Telefon 162-63 és 58-03. Megjelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után iI. ROVÁS: Szerbiát tehát megbékítjük gazdasági elő­nyökkel. Azaz Szerbiát is. Mert hogy Török­országot már megbékítettük, az nem titok. Hogy Montenegrót szintén megbékítettük ugyanúgy, az titok ugyan, de mindenki tudja. Békítettünk és békítünk úgynevezett gazda­sági előnyökkel, a­mi­­magyarán annyi, hogy fizettünk és tovább fizetünk, mint a köles. Mindenkit megfizetünk, a­ki duzzog az annexió miatt, s reánk háborús arczőt vág. Bolond lett volna Szerbia, ha nem adja heteken át az élethalál-háborúra elszánt haragost. Most pénzt fog kapni és kegyelmez nekünk. Nekünk, a rettentő hatalmú rettenthetetlen nagyhata­lomnak, mely annál a pénznél, a­mit utólag­­zsarolnak ki tőle, előlegesen sokkal kevesebbért is megvehette volna, az okkupáczió helyett a fölösleges annexió-jogczimet, a­nélkül, hogy ráadásul a szandjákot és hatalmi tekintélyét is odaadta volna.* — Hát ez a baj ! — mondja Andrássy, mikor Justh az új rendszer fontosabbik poli­tikai fórumán, a folyosón kijelenti, hogy igenis, ő és társai ragaszkodnak az önálló bankhoz. Pedig mégsem ez a baj. Nemcsak azért nem, mert Justh és társai benn a teremben végül sem fognak az önálló bankhoz komolyan ra­gaszkodni, hanem azért nem ez a baj, mert még ha ragaszkodnának is, ők csak követ­kezetesek és elvhívek lennének. A valódi baj az, hogy Andrássy, mint az aktív hatvanhete­­sek vezére, az egész új rendszeren át máig mindig úgy kaczérkodott­ a negyvennyolcza­sokkal, mintha az áttérés az ő elveikre, And­­rássyékra és az országra nézve nemcsak lehe­tetlen, hanem nehéz sem lenne. S aztán az a baj, hogy Andrássy mindezt csak azért csi­nálta, hogy a negyvennyolczasokat elaltassa s szép simán a hatvanhetes alapra csalja. A legfőbb baj pedig, hogy ez a csalás végre kisült. A­mi különben még­ nem jelenti azt, hogy utóbb is nem sikerül. * •— Wekerle el akarta napoltatni a Házat, m­ár pedig ezt nem lehet megengedni! — Ezzel a hadikiáltással dul­ful a Justh-frakc­ió, s egy­ben, miután a Ház még tényleg együtt van, azt is jelzi, hogy az elnapolás megengedhetlen veszedelmét neki sikerült a hazáról elhárítani. De honnan vették Justhék, hogy a haza ebben a veszedelemben forgott ? Erre semmi egyéb alapjuk és bizonyítékuk nincs, mint hogy Wekerle az elnapolásnak még csak gondolata ellen is már vagy egy héttel ezelőtt a leghatá­rozottabban tiltakozott. Vakmerőség. írta Kálnoki Izidor. A kapitányra került a sor, a mi rejtélyes kapitányunkra, hogy elmondja élete legvak­­merőbb cselekedetének történetét. Tessék csak elképzelni, mekkora izgalom fogott el mind­­annyiunkat. Egy ember, a­kinek egész élete a vakmerőségek vakmerő lánczolata, a­ki félelmes és ijesztő minden cselekedetében, a­ki megjárta a műveit és műveletlen világokat, a­ki egye­nesen szabadúszó a kalandos vakmerőségek óczeánjában, most el fogja mondani veszedel­mekkel spékelt élete leg­vakmerőbb cseleke­detét ! A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani a szobában, ha véletlenül nincsen tél, a­mikor természetszerűen nincsenek legyek. Szinte láthatóan égnek meredt a hajunk. Csak a csúfképű piktoré nem. De neki könnyű dolga volt, mert nincsen is haja. C­inikusan szólalt meg tehát epés barátunk: — Ereszd csak meg a história zsilipjét. Fogadni mernék, hogy egy régi, rossz franczia novellát ad be nekünk. És fürödni fogunk a vérben és borzalmakban. A kapitál 13' fölényesen mosolygott. Mert ha ő mosolyog, kizárólag fölényesen mosolyog. — Bolond beszéd, ostoba beszéd. A vér­ontásnak semmi köze se a bátorsághoz, se a vakmerőséghez. Bátorságból sohase öl senki, legfeljebb rosszaságból vagy félelemből. A leg­több gonosztettnek a gyávaság a rugója. A piktor mozgott . E — Ej, a vakmerőség mindig pusztít és sohase épít. A teremtéshez megfontolás való, a vakmerőségnek pedig rombolás a gyümölcse. — Sári-fári — mondta a kapitány. —­­Vakmerőség, hogy úgy mondjam, nincsen is a világon. Mert ha valaki egy megvadult orosz­lánnal puszta kézzel bírókra kel, az se vak­merőség. Az vagy szomorú kényszer, vagy még szomorúbb őrület. Mert a megszorult ember bolond volna, ha az oroszlánnal szemben is nem védelmezné az életét, a­mikor megtámadja. Ha pedig nem támadja meg, még a bolond is kétszer meggondolja, mielőtt nekimegy. Az ilyen dolgokhoz tehát semmi köze a bátorság­nak. Sőt a haditettekhez sincs sok köze. A há­borúban többnyire nem is jut hozzá az ember, hogy bátor legyen vagy vakmerő. Csak akkor fanyalodik rá, a­mikor nincs meg a kedvező lehetőség, hogy kár nélkül gyáva is lehessen. — Tehát nincsen is bátorság a világon, hős kapitányom ? — kérdezte a piktor gúnyo­san. — De van. Azonban csak olyankor, ha muszáj. Kivéve egy dolgot, a­melyben mindig van vakmerőség. Még akkor is, ha ez a vak­merőség nyilvánvaló ostobaság. És ez az egér dolog a szerelem. A kapitány most körülnézett, mintha azt várta volna, hogy erre a váratlan mondásra egyikünk-másikunk lefordul a székről. De mi­vel senki se fordult le a székről, a kapitány folytatta : — Becsületemre mondom, csak a szere­lemben van vakmerőség. — Egyéb bizonyítékod nincsen ? — kér­dezte a keserű piktor. A kapitány az ilyen rosszmájú megjegy­zések alkalmával mindig nagyot hall. Foly­tatta tehát, mintha mi se történt volna. — S most kezdődik az én történetem. Az életem legnagyobb vakmerőségének a törté­nete. Nagyot fújt most. — Húsz éves voltam. Képzelhetitek, hogy nem mai történet, a­mit elmondok. Ma már az ősz dere ül a fejemen, de azért úgy emlék­szem minden részletére, mintha tegnap lett volna. Tehát fiatal legény voltam, hogy ne mond­jam sihedet, s egy fiatal házaspárnál laktam hónapos szobában. A Kinizsi-utczában volt, egy csöndes kis házban. Ma már oda se talál­nék, vagy a­mi még valószínűbb, az utcza sincs már meg, s a ház még kevésbé. Az ember valami kézműves volt. Azt hi­szem, kovács. Mindenesetre valami vasmunkás. Az asszony meg olyan igénytelen szőke kis asszonyka. Se nem csinos, se nem fut, se nem nagyon kívánatos, se nem visszataszító. Olyan tuc­atasszonyka volt, a­kit az ember szívesen megnéz, a­mikor eléje kerül és köny­­nyen elfelejt, a­mikor nem látja. Lusta kutya voltam én már akkor is. Már tudniillik annyiban lusta, hogy vasárnapokon bizony­ ellustálkodtam az ágyamban délig is. Hát egy vasárnapon volt és én az ágyam­ban feküdtem. Dél felé járt az idő. Nyár volt és meleg. Valami nagy forróság volt a levegő­ben és a véremben. Egyszer megnyílik az ajtó és bejön hoz­zám az asszony. A­mikor belépett hozzám, nyitva hagyta maga után az ajtót. Tárva­­nyitva. És én beláttam a másik szobába, az ő szobájukba. Ott ült a kovács barátom egy kis asztalka előtt. Borotválkozott. A szappanos képén szorgalmasan babrált az éles szerszám, s igazán mulatságos volt, a­hogy a borotvál­kozó ember a kés alatt az arczát fintorgatta. Egyszer fölfújta a pofáját, aztán félrefordí­­totta a képét, majd meg lehúzta a bőrét, már a­hogy a borotválkozó ember szokta. Semmi kárpótlás! A nemzeti korszakban lassacskán leszoktunk arról, hogy a képviselőház külpolitikai kérdéseket firtasson. Különö­sen olyan kérdéseket, a­melyek közvet­ve Bécsben, közvetlen pedig a kormánynak okozhatnának kellemetlenséget. Hisz még az annexió kérdésében is meglapultak s szinte suttyomban siklottak át a kér­désen a delegácziókban, a­hol pedig — az osztrákok példája mutatja — alka­lom is, ok is lett volna bőven bizonyos kérdések felvetésére s bizonyos elhatáro­zások és cselekedetek számonkérésére. Hetek óta háborús kilátások riogat­ják a nemzetet. Bárhogy titkolják, tud­juk, hogy közel a szerb és montenegrói határhoz csapatösszpontosítások történ­nek s hogy minden pillanatban készen várják az illetékes helyeken a mozgósí­tási parancsot. A legelemibb kötelessége ilye­­kor a népképviseletnek, hogy egy­részt tájékozást szerezzen az országnak a helyzetről, másrészt tanú jelét adja annak, hogy a béke és háború eldöntésé­ben az ingerencziának őt megillető ré­szét gyakorolni tudja is, akarja is. A koalíc­iós parlament nem kiváncsi arra, mi történik az ország határain, nem érdekli, hogy tömérdek magyar vér és magyar pénz forog koc­kán, hanem rá­bízza az ország sorsát vakon és meg­hunyászkodva Aerenth­alra. A bécsi pa­rancsra adni fog pénzt és katonát, de ahhoz nincs és nem lesz bátorsága, hogy véleményt mondjon és direktivát adjon a kormánynak. A népképviselet e mulasztását a fő­rendiházban pótolta ma Tisza István gróf, a midőn az újonéz vita keretében megrajzolta a külpolitikai helyzetet s megjelölte azt az álláspontot, a melyet a magyar érdek úgy a pillanatnyi, mint egy később beállható helyzetben követel. Politikai megfontoltság, diplomatikus mérlegelés, de egyúttal jogos önérzet hal­latszott ki szavaiból a magyar álláspont megrögzítésében s a miniszterelnök kény­telen volt ez álláspont jogosultságát és Lapunk mai száma 33 oldal.

Next