Az Ujság, 1909. március/2 (7. évfolyam, 64-76. szám)

1909-03-17 / 64. szám

Budapest, 1909. VII. évfolyam, 64. szám. Szerda, márczius 17. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telelőn 56—16.­­ KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telelőn 162—63 és 58—03. Megjelöli hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. Előfizetési árak: Egész évre „. „ ... 28 k. — f. Félévre _ ......... 14 » — » Negyedévre ..........7 » — » Egy hóra ......... 2­­­40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér, ROVÁS. Háború. Ki gondol ma egyébre ? Szokat­lan szó, rettenetes fogalom. A most élő két­­három generáczió abban az érzületben nőtt fel, hogy nekünk voltaképpen sohasem lesz háborúnk. Tíz év óta a magyar politika alko­tásai és elfajulásai mind azon a könnyelmű­ségen alapultak, hogy a háború eshetőségével nem kell számolni. S most itt van, vagy leg­alább nagyon közel van, s bele kell tanulnunk az új, a képtelen állapotba, de hála Istennek, bele is tudunk tanulni. Ma igazán mondható, hogy a­ magyar közvélemény egységes és az állami tekintély érdeke mögött sorakozik. Semmi panasz, semmi rekrimináczió. S ez a közvélemény nem csinált, ez támadt. * A mi Politunknak párja akadt a Reichs­­rathban a szlovén Hribarban, a­ki most, mi­kor kiélesedett ellentétről van szó kisállam és nagyhatalom között, az utóbbinak prédikál az előbbi javára, úgy látszik, a kis Szerbia szépen van képviselve az ellenség parlamentjeiben. S a szlovén bácsi még eredeti is : nekünk magya­roknak tulajdonítja a háborús szándékot, ne­künk, a­kiknek az egész külügyi fejlemények­ből csak a rettegés jutott ki: lesz-e háború ? S milyen ravaszul hozza kapcsolatba a magyar háborús kedvet a nemzeti vívmányokra való spekulálással! Ördöge van. Csakugyan : ha ki­tör a háború, akkor lőttek minden nemzeti vívmánynak, s ha erre van spekuláczió, akkor csak odatendál, hogy a háború a legjobb ürügy nemzeti engedmények és külön bank elejtésére. * Wekerle és Darányi pedig fönt mászkál Bécsben s iparkodik a maga kicsi ügyeit úgy intézni, mintha nekik maguknak semmi máson nem járna az eszük. Bizony, most nincs itt az ideje bankügyet játszani, lemondósdit elkövetni. Mert a mi kormányembereinknek arra kellene törekedniük, hogy a háborús világ közepette az ország érdekeit képviseljék. Mert még ebben a kérdésben is nagyon fontos előnyökről és hátrányokról lehet szó, Ausztria javára, a mi rovásunkra. Itt sem mindegy, hogy sok magyar bakát állítanak-e a harczvonalba és igen kevés magyar árut szereznek be re­­kompenzáczióul. De hát ilyen foglalatosságról a félhivatalos hírek szerint odafönt nincsen szó. Wedekind, a moralista. írta Szilágyi Géza. Német Aristophanesként tömjénezi a Vitus­­tánczban rángatódzó hódolók serege. De a má­moros Hozsánna tőszomszédságában fölsmv­t a »feszítsd meg« dühkiáltása is. A­kik Wedekind Frankban látják a modern német szinmű­­irodalom legtetejét, azokkal a rajongókkal el­keseredetten farkasszemet néznek szőrösszívű kritikusi bakók. Ezeknek az ünnepiesen mél­­tóságos Franklinból a pajkos Frankká rövidült Wedekind ügyefogyott dilettáns, minden mű­vészettől elrugaszkodott vásári komédiás, a leg­jobb esetben részeg dadogó csupán. Magasztaló lelkesülők és elkeseredett ócsár­­lók azonban egyképpen találkoznak annak az ítéletnek országútján, hogy Wedekind erkölcs­telen író. A rajongók szemében az erkölcste­lenség legalább is oly művészi tulajdonság, a­milyen, teszem azt, a jellemzés ereje, a dialógus életelevensége volna. A becsmérlők nyelve ellenben azt sziszegi, hogy ez az erkölcs­telenség förtelmes szenny, a­melyből nemcsak orrot, de minden jótétlelket facsarható go­nosz illatok förtelmeskednek kifelé. Nekik Wedekind sárban hempergő sertés, a­kinek diszharmonikus röfögését nem tudják a jövő drámai művészetének zenéjeként hallgatni és élvezni. Pedig nincs igazuk sem a barátoknak, a­kik erénynyé verik Wedekind állítólagos er­kölcstelenségét, sem ellenségeinek, a­kik szé­gyenfoltot varrnak a köntösére ebből a vélt Az annexió szerencsétlen politikája háború küszöbére sodorta Magyarorszá­got és Ausztriát. Ezt ugyan nem lehetett előrelátnunk, mégis bátornak, könnyel­műnek és kalandosnak bélyegeztük Aehrenthal báró keleti politikáját. Akkor elsősorban az annektált tartományok ho­vatartozásának kérdése késztetett ben­nünket ez erős kritikára s legfeljebb az új­ török rezsimmel beállható súlyos kon­fliktust láttuk a háttérben fenyegetőzni. Szerbiára igazán nem nagyon gondolt senki. A szerb izgágaság nem látszott veszedelmesnek, a­mig Törökországgal nem tisztáztuk a helyzetet. Legfeljebb az a gondolat merülhetett fel, hogy Szerbia a török alkudozások zavarosában suttyomban akar valamit halászni. Mióta azonban a török egyezmény létrejött s a szultán szuverenitása, a tö­rök kormány kifejezett hozzájárulásával, végleg és visszavonhatatlanul átment a magyar király és az osztrák császár sze­bünből. Igazán amorális, azaz erkölcsdijjas em­ber az, — a legeslegritkábban akad csupán — a­ki egyáltalában kirekeszti gondolkodásából, érzéseiből és tetteinek irányításából azt a kér­dést, hogy mi a jó és mi a rossz, a­kinek nem­csak másoktól megállapított és a maga részéről is elismert erkölcsi törvényei nincsenek, hanem a­kiben a moralisták nyelvén annyiszor forgó »belső törvény«, a lelkiismeret sem él többé, a ki tehát nemcsak az általános érvényességű, egy nagyobb emberi közösség által követett erkölcsi parancsokat és tilalmakat nem tartja tiszteletben, hanem a­ki akár csak magamagá­nak érvényes, tisztára egyéni, másoktól talán elítélt, de maga részéről mégis zsinórmérték­nek tartott erkölcsi szabályokat sem ismer soha és sehol. Az igazán erkölcs nélküli ember, az amoralista, a­ki a jelenségeket és a cselekvé­seket bármilyen szempontból tudja értékelni és mérlegelni, — például az esztétika, a lélek­tan, az élettan, a néprajz, a nemzetgazdaságtan szemüvegével és mérlegén — csak arra nem törekszik, még csak nem is gondol semmikép­pen, hogy megállapítsa, vájjon jelenségek és történések beleillenek-e vagy beleszoríthatók-e az erkölcsileg jó és az immorálisan rossz kate­góriáinak űrmértékébe. Az amoralista, a­ki egyedül méltó az erkölcsk­ijjas czímére, min­dent kérdezhet az életnek attól a szeletjétől, a­melylyel akár mint ember, akár mint művész szembekerül, csak azt az egyet nem, hogy a szóban forgó szeletben észlelhető jelenségek és tettek morálisok-e vagy sem, és mindenfajta kívánság támadhat lelkében, csak az az egy nem, bárha az előtte levő élettünetekben morá­lis szempontból nagyobb vagy kisebb lenne Háború előtt, mélyére, Szerbia magatartása mind nyug­talanítóbb, kihívóbb, sőt egyenesen har­­czias lett. S bármennyire kárhoztatjuk is az annexió körül elkövetett hibákat, az elhamarkodást, a fölületességet s az előrelátás hiányát, ebben a pillanatban nem látunk egyebet, mint a minden ok és ürügy nélkül való kötekedést Szerbia részéről. Nem szemrehányásképpen mond­juk, de konstatáljuk, hogy a szerb pro­­vokálásokkal szemben külügyi kormá­nyunk épp az ellenkező politikát követte, mint az annexiónál. A legvégsőig tart, elment az utolsó határig a nemzetközi udvariasság s a diplomácziai lojalitás terén s még ma sem ejtette el végleg azt a bizonyos utolsó fonalat, mely a békét tartja. Ellenben a szerb kormány­férfiak minden erővel ránczigálják ezt a fonalat s most már csak napok, esetleg órák kérdése, mikor szakad az él. Ebben a válságos pillanatban nincs többé visszafelé tekintés az előzmé­nyekre. Az annexiós politika hibáihoz csak nekünk, a monarchia két államának van közünk, mert a mi pénzünkbe kerül, s reánk nézve vannak a jövőben közjogi veszedelmei. Kifelé, a Törökországgal tör­tént megállapodás után, az ügy­­­rés tudicata, s abba többé semmiféle hata­lomnak beleszólása nincs. Annál kevésbé egy kis hatalomnak. A­mely pillanatban bármely és bármilyen külső hatalom bele akarja ütni az orrát ebbe az ügybe, ha­bozás nélkül öklünket kell vele éreztet­nünk. Mert itt már nagyhatalmi tekin­télyünkről, s a­mi ennél is több, létérde­künkről van szó. Magyarországon is, Ausztriában is a sokféle nemzetiség­rel­akár a megkötöttség, akár a szabadság. Az amoralistának se magára, se másokra vonat­kozóan nem lehetnek semmiféle erkölcsi kí­vánságai. Wekekind Frank egyáltalában nem amo­ralista. Ennek a felfogásnak hideg, de tiszta magaslatára már nem tudott föllendülni. Sok­kal mélyebb régiókban tanyáz még. Az ő mun­kái még telis teli vannak tűzdelve erkölcsi kér­désekkel. Másképpen felel reájuk, mint a nagy tömeg, de mégis csak válaszra méltatja őket. Ha amoralista volna, nem is látná meg az erkölcsi kérdéseket, vagy ha talán mégis, át tudná formálni őket czélszerűségi, hasznossági, egészségügyi kérdésekké és csak akkor vála­szolna rájuk. Wedekindet ugyanott nyugtala­nítja az erkölcsi kétség, a­hol a nyárspolgárt. A különbség legföljebb az, hogy Wedekind arra, a­mit a köznapi erkölcs meg rossznak mond, ráakasztja a morális jóság köpenykéjét, a­mit pedig a nyugodalmasan baktatók erkölcsileg jóként és kívánatosként szeretnek, arra rásü­ti az erkölcstelenség csúfító bélyegét. Wedekind voltaképpen moralista, mert ő is általánosan érvényesnek mondott és annak óhajtott erköl­csöt hirdet, csakhogy szerinte ez az erkölcs, ha talán formáiban nem is, de lényegében be­csületesebb, őszintébb, tisztább, emberibb er­kölcs a mostaninál, jobban szolgálja az embe­riségnek a boldogság napfényes ormai felé való haladását, mint az európai és amerikai kultúr­­népeknél elismert erkölcs teszi. Wedekind tehát nemcsak hogy nem amoralista, hanem idealista is. Az amoralista nyugodtan szemléli az élet színjátékát. Temperamentumához képest hol tragikusnak, hol komikusnak látja a szerep- Lapunk mai száma 23 oldal.

Next