Az Ujság, 1909. április/2 (7. évfolyam, 90-102. szám)
1909-04-22 / 95. szám
16 A híresség külforrása. — Duvernois. — Hat hónap óta, abban a szegény kis külvárosi vendéglőben, melyben rendszerint szegény reggelimet elfogyasztottam, pont tizenkét órakor egy kicsiny öreg emberke ült le szemben velem, megbillentette kalapját, hamarosan legyűrte szegényes reggelijét, s közben újságot olvasott. Soha egy szót nem beszéltünk egymással. Egy nagyobb iroda alkalmazottja voltam, s e pár órát arra használtam fel, hogy a megelőző napon megírott regényrészleteket kijavítsam. Nagy zivatar egy napon azonban arra kényszerített, hogy tartózkodó álláspontunkat mind a ketten elhagyjuk. Az ég hirtelen beborult, villámok czikkáztak, a vihar megrázta a fákat s megfosztotta azokat gyönyörű tavaszi pompájuktól. Rövid időre azonban ezután nagy, mosolygó szivárvány tündökölt az égen, a megkínzott természet szinte megkönnyebbülten lélegzett fel. — Azt hiszem mehetek — mondta szomszédom. De úgy látszik nem volt sietős dolga, mert dohányzacskója mélyéből reszkető ujjakkal dohányt kaparászott elő s egy czigarettát sodort magának. Nem tudnám megmondani, miért voltam oly elfogult és zavart. Szegény fiatal ember voltam, ki alig tanult valamit, de azért irodalmi sikerekről álmodoztam. Hirtelen úgy éreztem, hogy szomszédom sokkal tanultabb, sokkal tapasztaltabb nálam, s vonzódni kezdtem hozzája. — Ha nem tolakodás a kérdésem, szabad a nevét, tudnom? — kérdeztem tőle. — Claude Charmois — felelte szomszédom. Majd mosolyogva folytatta : — Nemde, ismeretlen név? Soha nem publikáltam semmit. Ár — Bizonyosan túlszigorú volt saját magával szemben. Nem, nem. Csak nagyon büszke voltam. Ezzel beszélgetésünk véget ért. Hosszú ideig nem is láttam abban a kis kocsmában, míg egy napon szinte vidám arczctal toppant be. — Talán örvendetes híreket kapott? — köszöntöttem. — Én? Ugyan kitől? Az egész világon senkim sincsen, az egyetlen ember, akit ismerek, ön. Először történt, hogy együtt hagytuk el a vendéglőt. Gyönyörű éjszaka volt, csillagok ragyogtak. Az után hirtelen megragadta karomat, s tompa hangot, melyen keresztül kitörő diadal hangzott, igy szólt : — Lehetséges, hogy összes műveimet kiadom. Jöjjön el hozzám, szeretnék müvemből, melyben az emberiség történetét írom meg, a költő szemével nézve, néhány részletet felolvasni. Elfogadtam. A külváros felé haladtunk, elhagyott kis ház előtt álltunk meg, é kinyitotta a kaput, tapogatózva néhány lépcsőn haladtunk felfelé. Egy ajtó előtt gyufát gyújtott s egy borzasztó nyárspolgáriasan berendezett lakásba léptünk. — Ezt a berendezést apámtól örököltem — mondta Charmois — nem itt lakom, hanem dolgozószobámban, mely annyira el van rejtve, hogy ilyen csodálatos helyet még bizonyára nem látott. Adja kezét! Gyertyát gyújtott, melynek fakó fényénél egy kis kert tekervényes útjain vezetett végig. Egy kút előtt megállott, melynek kávájához hordó volt kötve. — A liftem! — jegyezte meg mosolyogva s macskaügyességgel átvetette magát a kút káváján. Követtem." A hordó elindult, s kellemetlen zökkenéssel nemsokára megállott a kút mélyében. Charmois egy ajtót tárt fel s láthatólag jól esett neki, mennyire elcsodálkoztam az előttem feltáruló terem királyi berendezésén. Charmois gyönyörű kerevetre ült s igy szólt: — Még soha senki sem lépte át e küszöböt rajtam kívül. Életemnek harmincz esztendejét, töltöttem el itt, s ime, itt van munkásságom, eredménye. Szekrényt nyitott fel, melyben nagy kötetek-ben kéziratok voltak. — íme, a munkám ! Látja, Lievin, ide irtam ezt a szót: vége. Valódi aranyporral irtam. Gyerekség az egész, de harmincz évig vártam, míg ezt leírhattam. A kötetet az asztalra tette, pápaszemét az orrára, s a gyertyát közelebb tolta magához. — Olvasni kezdek. Ön fáradt, ha untatom, szakítson félbe. Hátradőltem székemben s hallgattam. Minél tovább folyt az olvasás, annál inkább meggyőződtem róla, hogy a velem szemben ülő öreg valódi lángész, oly művet alkotott, melyhez fogható még az irodalomban nem jelent meg. Az öreg folytatta egyre növekvő lelkesedéssel. De én már alig hallottam szavait. Egy gondolat czikázott az agyvelőmön, s minél jobban igyekeztem azt elűzni, annál makacsabban tért újból vissza. Ha én az ő helyén volnék ! Megnéztem rongyos czipőimet, szemem végigsiklott kopott ruházatomon s hirtelen kimondhatatlan düh fogta el egész valómat. — Holnap kiadót keresek, s holnapután átadom neki az egész kéziratot — mondta az öreg. Felállottam. Az öreg hirtelen a szekrényhez ugrott. — Mit akar ? — kérdeztem. — Semmit, csak a szekrényt zárom be, aztán együtt felszállottk. Közelebb léptem hozzá. Én voltam-e vagy más, kinek teste annyira remegett minden részében ? — Kegyelem ! — kiáltotta Charmois és szétterjesztett karjait védőleg emelte maga elé. Torkon ragadtam. És addig fojtogattam, míg szemei mind nagyobbak, nagyobbak lettek, tekintete megmerevedett. Vége volt. A szekrényből kiszedtem a kéziratokat, az öreg holttestét tettem a helyükre. Hideg verejték gyöngyözött homlokomon, sietnem kellett. A papírokat a hordóba dobtam, a szobaajtót bezártam, a kulcsot eldobtam. Meghúztam a lánczot, a hordó megindult, a szabadban voltam, felettem sötét nyári és csillogott. Lelkiismeretem nem furdalt, úgy éreztem, mintha valami magasabb hatalom tett volna engem Claude Charmois helyére. Kegyetlen végzet vak eszköze voltam. Hat hónappal későbben a kiadónak saját nevem alatt átadtam Charmois első regényét, melynek czíme »Hajnalhasadás« volt, s melyet ma mindenki ismer, és egy színházigazgatónak elküldtem a »Lelkiismeret« czímű drámát, mely végigjárta Európa minden színpadát. Abban az időtájban ezeket a remekműveket mindenütt visszautasították. A bölcs tanácsok közül, melyekben akkor részem volt, legjobban mulattatott az, mely azzal vigasztalt, hogy : »Ön még nagyon fiatal, tapasztalata nincs, várja meg türelemmel, mig ideje elérkezik.« Végül az egyik kiadó, mely úgyis a csőd előtt állott, s az egyik színházigazgató, aki pénzhiány miatt okosabbhoz nem nyúlhatott, elhatározta, hogy regényemet kiadja, illetőleg darabomat előadja. Néhány nappal később híressé lettem. Élveztem a mértéknélküli dicsőséget, mely megőrjít. Úgy bámultak, mint egy csodát, külföldiek ostromolták ajtómat, czeruta végeimet vásárolták, melyekkel irtam. Bőségben éltem, s ismétlem, nem éreztem semmiféle lelkifurdalást. Ellenkezőleg. A gyűlölet, melyet a meggyilkolt agg iránt éreztem, folyton növekedett, mert tudtam, hogy én raboltam meg dicsőségét. A gondolat tűrhetetlen volt. Hiszen mi voltam én tulajdonképpen? Lievin, a híres Lievin, csendes dolgozószobájában közönséges csaló volt. Hozzájárult még az is, hogy lassanként az ünnepelt remekművek üreseknek és rosszaknak tűntek fel előttem. Megvetéssel olvastam az újságok magasztaló czikkeit, vállamat vontam, ha hízelegtek, s senki sem ítélte meg szigorúbban Lievin magasztos műveit, mint maga Lievin, így elhatároztam, hogy a meggyilkolt Charmois helyett egyszer saját műveimet adom ki. Legfeljebb azt mondják majd, hogy irányt változtattam, de én, ha a közönség bámulatából felocsúdott, követhetem majd saját útjaimat. Előzőleg azonban kiadtam Charmoisnak egyik regényét, mely óriási sikert aratott. Ez a siker úgy marta bensőmet, mint az irigység, mely a vetélytárs diadalának nyomában kél. Elhatároztam, hogy másodszor is meggyilkolom Charmoist. Téli estén elégettem összes hátralevő papírjait. Két év múlt el, s én nem közöltem semmit, s azt kezdték rebesgetni, hogy valami rendkívüli meszteri művön dolgozom. Könyvem megjelent, kinevették. Ezt követte egy színdarab, melyet a szereplők nem bírtak végig játszani. Már a második felvonást kifütyülték. Éjjel-nappal dolgoztam, s ez teljesen felemésztette minden erőmet. A sikertelenek, az irigyek győzedelmeskedtek, mert azt mondták rólam, hogy Lievin, a híres író, harminchárom éves korában már teljesen kiirta magát! Most értettem át egész teljességében a büntetés rettenetességét. Én, aki hozzászoktam a sikerhez, kimúltam a küzdelemben, s képtelen voltam bármire. Legjobb barátaim, legodaadóbb bámulóim azt tanácsolták, hogy hosszabb időre menjek üdülni. s megmagyarázták, hogy a túlfeszített munka kimerítette erőmet. Hogyan hazudtoljam meg őket? Még egyetlen végzetes erőlködést próbáltam meg, hiába. A vajúdó hegyek egeret szültek. Az újságok hallgattak, a részvét csendje követte a zajos lármát, mely nevemet diadalmasan körülölelte volt. Eljött az idő, mikor egy egyfelvonásos kis darabomat sem tudtam elhelyezni. Abban az időben irtam, mikor még mint szegény irodai alkalmazott éjnek idején faragtam a verseket. A másikat akartam másodszor megölni és saját magamat gyilkoltam meg! AZ ÚJSÁG Csütörtök, 1909. április 22. INNEN-ONNAN. tt Az öngyilkosok klubja. A Newyorkból Liverpoolba induló »Lucania« gőzösön Miss Clare amerikai leány revolverrel agyonlőtte magát. Négy nappal később ugyanazon a gőzösön Miss Miller amerikai leány lett öngyilkos. A két fiatal és gyönyörű amerikai leány minden valószínűség szerint valamelyik amerikai öngyilkos klubhoz tartozott, mert egyforma revolverük volt s ezekbe egyforma furcsa jelvény volt belevésve. Amerikában egész sereg öngyilkos klub van, leghíresebb és leghirhedtebb a »fekete fátyol«-rend klubja, melynek elnöke időnként kihirdeti egy-egy tagnak nevét, aki haladék nélkül köteles magát megölni. A sorstól kiszemelt tag fekete fátyolt, fekete keztyűt s fekete czipőket kap azzal a fölszólítással, hogy legkésőbb egy hét alatt ölje meg magát. E klubnak csakis nők a tagjai, ti Összeköttetés a Marssal. Még komoly tudósokat is egyre foglalkoztat az a kérdés, hogy a Mars lakható-e. A newyorki »Daily Express« szerint Pickering, a Harvard-egyetem obszervatóriumának igazgatója összeköttetést akar létesíteni a Marssal. Júliusban a Mars oly közel lesz a földhöz, mint még soha. Pickering akkora tükröt akar összeállítani, mely 1/4 angol mérföldet befödjön s ennek segítségével fényüzenetet akar küldeni a Marsba. Amerikában, hol minden szertelen vállalkozást óriási érdeklődéssel kisérnek, Pickering kísérletét is feszült kíváncsisággal várják. tí A vastag elnök, William Tafttal kellemetlen eset történt a minap. Szép elnöki széke, melyre minisztertanácsok alkalmával szokott letelepedni, az elnök rengeteg súlyát nem tartotta ki sokáig, s összetört alatta. Taftnak sikerült idejekorán fölugrania, de a széknek felső része hozzáragadt, mert a vastag elnök bele volt szorulva. Az elnököt nem igen lepte meg az eset, mert ilyesmi már többször megtörtént vele, különösen mikor mint meghívott vendéget filigrán székekre ültették.