Az Ujság, 1909. július/1 (7. évfolyam, 154-166. szám)

1909-07-01 / 154. szám

Budapest, 1909, Csütörtök, Julius T. 4-------—.------------------------------------­Előfizetési árak] Egész évre ... _ ... 28 k. — f. Félévre .„ ...... 14 » — » Negyedévre ....„% 7 » — » Egy hóra _ _ ..'5 2 » 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG}: Budapest, Rákóczi-út 51. sz. Telelőn 56—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telelőn 162—63 és 58-03. Reg­jelen hétfő kivételével minden nap, Ünnep után is. ROVÁS:­I Kard ki kard ! Lázas szervezkedés. Holló Lajos délelőtt még kérleli Kossuthot: ne kezdd ! De Kossuthot ellepte az energia, még soha nem volt olyan kemény, mint ma, pedig ma nem is volt fagy ! Nem lebett, ma csata lesz ! S harczi vágytól szepegve vonul föl a két tábor bősz­ csatára. Nagyida óta nem volt ekkora tragikus feszültség. S Kossuth Ferencz szól s­zabóslatuan hangsúlyozza, hogy ő a párt ez idő szerinti vezére. Azaz: most még igen, de ezután ? Ezt a bizalmi kérdés fogja eldönteni. S ekkor Holló Lajos elkiáltja magát : éljen Kossuth, nincs több tárgy. S a könyör­telen harczos, a bősz bizalomkövetelő bezárja az ülést, pedig többsége volt. Csakhogy vannak hősök, a­kik oly furcsa dolognak tartják a háborút, hogy még győzni sem mernek. ’­ * Száznegyvennyolczan írták alá a Justh ívét, tehát száznegyvennyolcz híve volna Justh­­nak, a­kiket a hetedik kerületi járásbíróságnál a maga számára perelhetne, ha az olyan politikai obligó perelhető volna. De nem perelhető s ezért nem volt Justhnak a mai értekezleten ugyanannyi hive, mint tegnap azon az ivén. Ezt kellett a nagy jellemnek ma keserűséggel konstatálnia, még pedig elég jókor, mielőtt a harczba belement. Ugy­e tragikum igy látni az emberek megbízhatat­lanságát s nyilvánvaló szószegését ? És Justh el is lehet keseredve és nem is férhet a fejébe, hogy nagykorú emberek, törvényhozók mint képesek ilyenre. Hogy ő maga délelőtt meg­egyezett Lukácscsal s estére ellene szavazott, az más, mert ezt megérti: bolond lett volna megmaradni a mellett, a­miért Kossuthék hazaárulónak kiáltották volna ki. . . . úgy lehet, hogy a maga dolgával tehetet­len Rauch úr fogja a magyar válságot valami fordulóra vinni azzal, hogy becsukatott egy horvát képviselőt. A horvátok ezért össze­hivatják a képviselőházat, a­melyet a magyar válságért sohasem hívtak volna össze. S most, ne adja Isten, hogy akár Hollóék, akár Kossuthék valami pucsra használják föl a képviselőházat, mivel amúgy is együtt van, vagy véletlenségből pattanjon ki olyan provo­káló helyzet, mely a válság dolgában valami határozatra ragadná a jellemtulajdonosokat. írta Martin József. A kalocsai jezsuita­ templomban. Csodaszép hűvös éjszakán igyekezett a vonat Kalocsa felé. S bármily rekedten bőgtek is jókedvükben a szombat éjszaka Keczelről hazatérő szőlőkapások, nagy misztikum áradt a sötétlő magasból. A kapások valamelyik őr­háznál kiszálltak, azután némaság ülte meg a magyar rónát. Némaság s mégis annyi titok­zatos nesz volt benne. Az éjszaka suttogása volt, mintha a szférákból szűrődött volna alá. Vagy az ember lelkében szunnyadó akkordok zendültek meg, melyeket valamikor már hal­lott . De mikor ? Álmában ? Extázisának egy mámoros pillanatában, mikor egynek érezte magát a nagy természettel, s megsej­tette, hogy ő is része a Lógósnak, ama titok­zatos nagy intelligencziának, mely a látható s láthatatlan világot intézi ! Ilyenkor titokzatos, sejtelmes neszek su­hannak el az ember mellett, mintha a lemurok vonulnának ki éjjeli kalandra, hogy meg­rontsák az embereket. Vagy a szellemek tár­salognak, melyek tudvalevőleg csak éjszaka szeretnek kószálni ? Mintha az éjszakának meg­volna a maga titokzatos külön világa, mely akkor kezd benépesülni, mikor a fényes pozitív világra ráborul a homály. De az éjszaka misztikumának varázsa csak addig tartott, míg a vonat a kalocsai állomásra be nem futott. Itt egyszerre le­győzte egy még hatalmasabb varázs, az a ti­tokzatos erő, mely az élemedett embert arra színhelyére, gyermekreményi­s bánatának ta­nyájára, s nézzen el a szülőföldére. Valami visszahúzott ebbe a papi városba, hol hosszú évekkel ezelőtt legszínesebb, leg­boldogabb ifjúságomat töltöttem. Azt mond­ják, hogy a halál közeledését jelző állapot, ha az ember ösztönszerűleg szeretné még egyszer látni azokat a helyeket, hol született s hol ifjúságát töltötte. Közel lenne már az az idő, mikor majd néhány jó emberem föl­sóhajt, hogy ime, már a szegény Martin is elköltözött ? Nem hiszek babonákban s nem hiszek előérzetekben, melyek utóvégre puszta hangulatok is lehetnek, de az önszuggerálástól nagyon félek s világért meg nem nézném szülőföldemet, nehogy utána már nagyon közel­nek tartsam életem végét. Mert eszem ágában sincs még meghalni, lévén nagyon sok elintézni valóm. Irodalmi és tudományos ambícziók bán­tanak ugyanis, s nem nyugszom, mig én is nem szerzek némi írói és tudós nevet. Meg szeretném írni a Politikai Gerincztant. Meg szeretném írni a Politikai Morál Diadalát a régi szabadelvű rendszer fölött. Az adott szó jelentőségét a magyar köz­életben. A vallás és üzlet különféle vonatkozásait s egymásra hatásának törvényeit. Egy zoológiai fejlődéstant papnevelő-inté­zetek számára. (Közérthető modorban.) A Hatodik Evangéliumot. Tanulmányt a Szentlélek-isten indokolat­lan elhanyagolásáról. Tanulmányt arról, hogy mekkorának lát­juk mi voltaképp a holdat, noszogatja, hogy nézzen el boldog ifjúságának Arról, hogy az erdő áhitatos csendjéről ------------------,--------,----------- ---------—■, ,---■■ ,-------—1,---­ Függetlenségi koalíczió. Úgy látszik, minden hiábavaló, ezek az emberek nem tudják megcsinálni, a­mit akarnak s nem akarják azt, a­mit megcsinálnak. A függetlenségi párt mai értekezlete a helyzet tisztázására volt szánva. Állítólag Kossuth Ferencz is meg akarta tudni, kik vannak vele és Justhék is tudni akarták, mit akar Kossuth. A táborok egész napon át szer­vezkedtek, a vezetőik ultimátumokat cse­réltek s fölvonultak a pártkörbe, nagy, döntő csatára. S az eredmény ? Elfogad­ták az intézőbizottság tegnapi határo­zatát s Kossuth Ferencz azzal kezdte a helyzet tisztázását: ha akarják, akkor kezdjék, Justhék pedig azzal vették föl a kettyű­t, hogy nem kezdték. Lön tehát megint teljes egyetértés azáltal, hogy nem beszéltek semmiről. Nem az a hiba, hogy a függetlenségi párt­forma szerint nem szakadt ketté. Nekünk ehhez semmi közünk, ennek hadd örüljenek azok, a­kik az ilyen párt­bomlásból hasznot akarnak húzni. Min­ket ebben a szakadásban csak az igazság érdekelt volna, mely végre valahára mégis napfényre került, hogy a függetlenségi párt nem egyértelmű párt egységes ve­zérlet alatt, közös meggyőződés alapján, s a haszon, a­mi belőle az országra há­­ramlott volna, ha ez által lehetségessé válik a krízis megoldása. Mert mi is ma a helyzet ? Van egy abszolút többség, mely önmagával meg­­hasonlott, s mely, mihelyt bármely irány­ban állást foglal, elveszti többségi jelle­gét az által, hogy ellenzéke támad saját kebelében. Ellenben ha azok, a­kik a megoldást nehezítik, ellenzékbe szorul­nak s Kossuthnak a tábora összeáll a koalíczió hatvanhetes elemeivel, akkor előáll egy többség, mely egyet akar, s ez alapon elvállalhatja a kormányt. A minap mi pendítettük meg ezt az eszmét, s ma délelőtt ez volt Kossuth Ferencz szán­déka. Leszámolni Justhékkal, kiszorítani őket a pártból, s a megmaradtakkal ismét nyélbeütni a koalícziót. Ez az új koalí­czió azután habozás nélkül elfogadná Lukács László ajánlatát, melyet ma egy­hangúlag visszautasítottak, de termé­szetesen Lukács László nélkül. Ehhez azonban kettő kellett volna: bátorság és becsületesség. A bátorság megvolt Kossuth Ferenczben, de csak a tett idejéig. Ekkor ismét csúnyán cser­ben hagyta inspirátorait s jobban félt Justhék arczugjaitól, mint barátai szemre­hányásaitól, meg a reménytelen helyzet­azt mondjuk, hogy mintha templomban jár­nánk, de a templom áhitatos csendjéről miért nem mondjuk azt, hogy »mintha a fenyvesek­ben járnánk«. Arról, hogy a magyar politikai kibonta­kozás jövője csakugyan Jupiter térdén fek­szik-e, a­mint ezt Kossuth Ferencz pár évvel ezelőtt annyit hangoztatta, vagy egyebütt. Egyelőre csak ennyit, mert ez talán ele­gendő lenne a tehetséges kezdőséghez és el­ismeréshez. Tehát eszem ágában sincs meg­halni, s azért nem merek ellátogatni a szülő­földemre. De Kalocsa egészen más. A jezsuiták konviktusában csak mint nevelési anyag tar­tózkodott a szilaj bácskai gyerek, ám a gyökér­szálai lejebb lefedzettek, a ráczok közt. Olyan furcsa érzés volt, hogy hosszú évek múltán ismét visszakerültem Kalocsára, s oly szorongásokkal teljes volt az éjszakai bevonu­lás, mikor csak sejtenem lehetett az egykor oly ismert város képét s találgatnom kellet­t emlékeim közt. Ez itt jobbra a jezsuiták villája, melynek kertjében mi híres bácskai konvik­­torok a kuglizásban annyiszor levertük a töb­bit. Rosty atya szelíden bácskai bicskásoknak nevezett bennünket, de ez az elnevezés merő szeretet volt. Azóta sem voltam bácskai hazám­ban, de hiszem, hogy fiai most is oly büszkék és rátartiak, mint mi voltunk akkor. A jezsuita konviktus szemefényének tartottuk magunkat s szentül hittük, hogy a páterek és magiszterek miránk a legbüszkébbek s a többi konviktor­­had csak arra való, hogy a mi ragyogásunknak szürke háttérül szolgáljon. Amaz meg a kál­vária. Az egyik Gajáry-ház valahol szemközt nyúlik el a sötétben. Azután jön a székesegyház építészetileg Lapunk mai száma 28 oldal.

Next