Az Ujság, 1909. szeptember/2 (7. évfolyam, 219-231. szám)
1909-09-16 / 219. szám
. A koalícziós kormány három esztendő alatt több mint harmadfélszáz millió koronával emelte az állami kiadásokat. A mi százalékban kifejezve 17%, arányszámban pedig az összes kiadások egyhatodrésze. A túlköltekezés legnagyobb mértéke erre az esztendőre — 1909-re — esik. Ez az esztendő egymaga 104 millió koronával nagyobb kiadási előirányzattal szerepel az előző évinél. Ma már nyilvánvaló, hogy ez a kiadási többlet nem talál fedezetet a bevételekben. S habár eddig csak az első félév állami bevételeiről kaptunk kimutatást, tudjuk, hogy abban nagy visszamaradások vannak a bevételekben s jelentékeny túllépések a költekezésben. Szerencsétlenségre az országnak rossz termése volt. Amit az adóbevételekben igen erősen meg fog érezni az állampénztár. A szeszadótörvényből várt pluszra nem számíthatunk, mert a teljes adóemelés, Ausztria törvényhozásának késlekedése miatt, nem érvényesülhetett. Minden optimizmus dacára sem képzelhető tehát, hogy ilyetén viszonyok közt a 104 milliós többkiadás fedezetet talál. A deficit — mint azt már többször konstatáltuk — tényleg nyakunkon van, csak azt nem tudjuk még pontosan, hány millió. Pénztári fölöslegek már rég nincsenek , ami értékesíthető, elzálogosítható anyag maradt régi jobb időkből, már rég el van költve, mert normális kölcsön hiányában fölötte kétes és költséges pénzügyi manipulációkkal kellett pénzt szerezni, íme, így festenek államfinancziáink ma. De ha nem is tudjuk számokban megmondani azt a deficitet, amelyben ma úszunk, hozzávetőleg tájékoztathatjuk az országot arról, hogy ez ismeretlen mennyiségű milliók mennyivel növekszenek majd a jövő esztendőben. Az ez évi költségvetési egyenleg 1555 millió korona volt. Az egyes tárczák természetes fejlődése, évtizedes tapasztalat szerint, legalább 2%-os növekedéssel jár évenként. Teljesen normális előirányzás mellett tehát legalább 30 millió koronával nagyobb lesz 1910-re a rendes kiadások végösszege, mint az előző évben volt, még akkor is, ha az ez évben megszavazott törvények által föltételezett újabb kiadások abba nem is foglaltatnak bele. Ilyenek az állami szénbányák, a munkásházak építése, a kongrua, az új vicinálisok s egy sereg törvényszéki s egyéb építkezés. De maradjunk csak meg a 30 milliós emelkedésnél. Ehhez már most hozzá kell vennünk az elhalaszthatatlan 300 milliós vasúti beruházásokat, évi 12 millió kamatteherrel. E két tétel egymaga 42 millió korona. Jön a legnagyobb bomba: a közös költségvetés újabb terhei. Nem tudjuk, igaz-e egy mai koalíciós esti lapnak az a híre, hogy a hadügyi kormány egy félmilliárdot — 500 millió koronát — követel újabban hadi czélokra. Nem is ezt veszszük számításaink alapjául, hanem az el nem titkolható adatokat. Félreteszszük a Törökországnak fizetett 54 millió korona kárpótlást, amelyet valahogy Bosznia nyakába varrnak s csak azt veszszük számba, hogy a tavaszi mozgósítás Szerbia ellen 160 milliót emésztett fel, hogy négy Dreadnoughttipusu hadihajóra 230 millió koronát okvetlenül követelnek s hogy, ha végleges kormány alakulás jön létre, a létszámemelés sem marad el, ami 28 millió korona új állandó terhet jelent számunkra. A mozgósítási póthitelből 52 millió, az új csatahajókból 80 millió korona Magyarországot terheli. A mozgósítási hitel, ha kölcsönpénzből fedezzük, 2 millió korona új terhet jelent, a csatahajók törlesztési idejét pedig tíz esztendőre számítva, 8 millió koronával növekszik a hozzájárulásunk. Csak ezt a néhány tételt summázva, 80 millió koronával nagyobb kiadás vár reánk 1910-ben az ez évinél. Sőt, ha hinni lehet egy bécsi estilap hírének, csupán a tengerészeti költségeknél 146 millióval többet követelnek 1910-re, amiből reánk körülbelül 50 millió korona hárulna. S minthogy a bevételek expanzitásának határát már ez esztendőben is túlléptük, s maga Wekerle intett tavalyi expozéjában, hogy nem szabad már túllépni kiadásainknál azt a határt, melyet bevételeink expanzív fejlődése ellensúlyozni képes, hát egész tárgyilagosan megítélheti mindenki, micsoda pénzügyi züllésnek a lejtőjére jutunk. S valóban csodálnunk kell ennek a kormánynak a bátorságát s erőlködését, hogy a hatalmon maradjon. A deficitnek ily őrületes tornyosulása, az állampénzügyi válság ily ijesztő kilátásai mellett, vájjon micsoda erő ösztönzi őket a mindenáron való maradásra ? Ragaszkodni a hatalomhoz, hogy egy megkezdett javulás tartósan biztosíttassék, lehet büszke ambícziója egy önérzetes kormánynak. De micsoda perverzitás ösztökélhet tovább maradásra oly kormányt, mely az első pillanattól kezdve vereségeket és veszteségeket hozott az országra ? Vagy tán az az ambícziója Wekerlének, hogy visszasülyeszsze az országot a deficitnek abba a fertőjébe, amelyből az ő segítségével sikerült két évtizeddel ezelőtt kiszabadítani ? Minek magoljak be olyan hosszú dolgokat, aminek soha többet nem vehetem hasznát. A nagybácsi: Jól van, Piroskám. Megírom. A kislány: Köszönöm. Tudtam, hogy maga jó ember. Csak még egyet akarok mondani. A nagybácsi : No mi az, kicsikém ? A kis lány : Valamiképp beleszőhetné a versbe a virág szót. Vagy még inkább a rózsa szót. Az okvetlenül legyen benne a versben. A nagybácsi : Minek az ? A kis lány : Azt már én tudom. Úgy fogom csinálni, hogy amikor a virág vagy a rózsa szóra kerül a sor a versben, akkor átnyújtok a mamának egy szép rózsabokrétát. A nagybácsi: Az nagyon kedves lesz magától. A kis lány : Tőlem ? Nem. Magától lesz az kedves. A nagybácsi : Hogy-hogy ? A kis lány : Hát úgy, hogy maga fog a virágokról gondoskodni. Aki a verset írja, annak kell a virágot is küldenie. A nagybácsi : Úgy ? A kis lány : Hát persze. Maga úgyis küld virágot a mamának a születésenapjára. Hát küldhet egy csokor helyett kettőt. A nagybácsi : De hisz én nem is tudom, hogy mikor van a mama születésenapja. A kis lány : Dehogy nem. Én úgyis elárulom a mamának, hogy figyelmeztettem magát. És utólag azt is megmondom, hogy maga költötte a szép verset. Ugye, lesz rózsa ? A nagybácsi : Lesz, kis lányom. Lesz. A kis lány: Köszönöm. Tudtam, hogy maga jó ember. Hát holnap megkapom a verset, mához egy hétre pedig a virágokat. A nagybácsi: Biztosan. A kis lány : Köszönöm még, egyszer. És most menjünk vissza a verandára. Hogy fel ne tűnjék a hosszas beszélgetésünk. IT: Egy héttel utána. A szereplő személyek ugyanazok. A színhely is ugyanaz, a nyári lakás kertje. A kis lány: Nagyon szépen köszönöm bácsi a virágokat. És a verset is. Nagyon szép volt. A nagybácsi : A vers ? A kis lány: A virág. Én tudniillik kicseréltem a két csokrot. Amit maga küldött, azt adtam át a magam nevében. Remélem, magának mindegy. A nagybácsi: Most már mindegy. De jobb szerettem volna, Piroska, ha nem cseréli ki. A kis lány: Maga a hibás. Mért nem küldött két egészen egyforma csokrot ? Különben mind a kettőt a mama kapta, hát egészen mindegy, hogy ki adta a nagyobbikat, ki a kisebbiket. A nagybácsi: És a vers ? Mit szólt a mama a vershez ? A kis lány : Semmit. Egy szót se szólt hozzája. Én tudniillik nem is mondtam el a verset. A nagybácsi : Miért nem ? A kis lány : Mert nem is tanultam meg. A nagybácsi: De akkor minek íratta velem, Piroska ? Nem szép dolog az ilyenből tréfát csinálni. A kis lány : Isten bizony, én nem akartam rossz tréfát csinálni. A vers nagyon szép volt, igazán szép, s ha parancsolja, én még utólag odaadom a mamának elolvasni. Csak találjam meg valahol. A nagybácsi: Köszönöm. Most már utólag nem kell odaadni. A kis lány : Annál jobb. Úgy se tudom, hogy hol van. A nagybácsi : Hát magácska egyszerűen eldobta az én versemet. És meg se tanulta. A kis lány : Amikor olyan hosszú volt . A nagybácsi : Nem is volt hosszú. Négy vagy öt strófa volt az egész. A kis lány : Hat strófa volt. A nagybácsi : Az se hosszú. A kis lány : Megírni nem, de megtanulni igen. Én hat strófát nem tudok megtanulni két hét alatt se. A nagybácsi: Akkor igazán csúnyaság volt magától, Piroska, hogy annyit zaklatott azért a szamár versért. A kis lány : Nem szívesen tettem, bácsikém, isten bizony nem. De hát maguk férfiak nem értik ezt. Nem lehetett másképp. A nagybácsi : Miért nem ? A kis lány : Azért, mert ha én virágot kérek magától, akkor megharagszik, de ha verset kérek, akkor megörül. Én csak azért kértem a verset, hogy megkapjam a virágot. A nagybácsi: Azért elmondhatta volna a verset is. A kislány: Nem. A mama úgy örült a virágnak. AZ ÚJSÁG Csütörtök, 1909. szeptember 16. BELFÖLD. » Román hetvenkedés. A balázsfalvi görögkatolikus érsekség román nyelven állította ki a lelkészek részére azt a bizonyítványt, amelylyel igazolja, hogy az illető lelkész aktiv egyházi szolgálatban van és így katonai szolgálatot nem kell teljesítenie. A rőszolgabirák a román okiratokat nem fogadták el és követelték, hogy a lelkészek magyar igazolványt terjeszszenek be. A lelkészek panaszt tettek a balázsfalvi érseknél, a ki erre a görög-katolikus román egyház valamennyi lelkészéhez köriratot intézett s felhívja őket, hogy a főszolgabírók eljárása ellen felebbezzenek a megyei közigazgatási bizottságokhoz, ha pedig az se használ, a honvédelmi miniszterhez. Az állami tisztviselők gyűlése. Kolozsvárról jelentik : A tisztviselői kongresszus végre-