Az Ujság, 1909. szeptember/2 (7. évfolyam, 219-231. szám)

1909-09-16 / 219. szám

. A koalícziós kormány három esz­tendő alatt több mint harmadfélszáz millió koronával emelte az állami ki­adásokat. A mi százalékban kifejezve 17%, arány­számban pedig az összes ki­adások egyhatodrésze. A túlköltekezés legnagyobb mértéke erre az esztendőre — 1909-re — esik. Ez az esztendő egy­maga 104 millió koronával nagyobb ki­adási előirányzattal szerepel az előző évinél. Ma már nyilvánvaló, hogy ez a kiadási többlet nem talál fedezetet a bevételekben. S habár eddig csak az első félév állami bevételeiről kaptunk kimutatást, tudjuk, hogy abban nagy visszamaradások vannak a bevételekben s jelentékeny túllépések a költekezésben. Szerencsétlenségre az országnak rossz ter­mése volt. A­mit az adóbevételekben igen erősen meg fog érezni az állam­­pénztár. A szeszadótörvényből várt pluszra nem számí­thatunk, mert a teljes adóemelés, Ausztria törvényhozásának késlekedése miatt, nem érvényesülhetett. Minden optimizmus dac­ára sem képzel­hető tehát, hogy ilyetén viszonyok közt a 104 milliós többkiadás fedezetet talál. A defic­it — mint azt már többször konstatáltuk — tényleg nyakunkon van, csak azt nem tudjuk még pontosan, hány millió. Pénztári fölöslegek már rég nincsenek , a­mi értékesíthető, elzálogo­sítható anyag maradt régi jobb időkből, már rég el van költ­ve, mert normális kölcsön hiányában fölötte kétes és költ­séges pénzügyi manipulác­iókkal kellett pénzt szerezni, íme, így festenek államfinancziáink ma. De ha nem is tudjuk számokban megmondani azt a defic­itet, a­melyben ma úszunk, hozzávetőleg tájékoztathat­juk az országot arról, hogy ez ismeretlen mennyiségű milliók mennyivel növeksze­nek majd a jövő esztendőben. Az ez évi költségvetési egyenleg 1555 millió korona volt. Az egyes tárczák termé­szetes fejlődése, évtizedes tapasztalat sze­rint, legalább 2%-os növekedéssel jár évenként. Teljesen normális előirányzás mellett tehát legalább 30 millió koronával nagyobb lesz 1910-re a rendes kiadások végösszege, mint az előző évben volt, még akkor is, ha az ez évben meg­szavazott törvények által föltételezett újabb kiadások abba nem is foglaltat­nak bele. Ilyenek az állami szénbányák, a munkásházak építése, a kongrua, az új vic­inálisok s egy sereg törvényszéki s egyéb építkezés. De maradjunk csak meg a 30 milliós emelkedésnél. Ehhez már most hozzá kell vennünk az el­­halaszthatatlan 300 milliós vasúti be­ruházásokat, évi 12 millió kamatteher­rel. E két tétel egymaga 42 millió korona. Jön a legnagyobb bomba: a közös költségvetés újabb terhei. Nem tudjuk, igaz-e egy mai koalíc­iós esti lapnak az a híre, hogy a hadügyi kormány egy félmilliárdot — 500 millió koronát — követel újabban hadi czélokra. Nem is ezt veszszük számításaink alapjául, hanem az el nem titkolható adatokat. Félreteszszük a Törökországnak fizetett 54 millió korona kárpótlást, a­melyet valahogy Bosznia nyakába varrnak s csak azt veszszük számba, hogy a ta­vaszi mozgósítás Szerbia ellen 160 milliót emésztett fel, hogy négy Dreadnought­­tipusu hadihajóra 230 millió koronát okvetlenül követelnek s hogy, ha vég­leges kormány alakulás jön létre, a lét­számemelés sem marad el, a­mi 28 millió korona új állandó terhet jelent számunkra. A mozgósítási póthitelből 52 millió, az új csatahajókból 80 millió korona Magyarországot terheli. A moz­gósítási hitel, ha kölcsönpénzből fedez­zük, 2 millió korona új terhet jelent, a csatahajók törlesztési idejét pedig tíz esztendőre számítva, 8 millió koronával növekszik a hozzájárulásunk. Csak ezt a néhány tételt summázva, 80 millió koronával nagyobb kiadás vár reánk 1910-ben az ez évinél. Sőt, ha hinni lehet egy bécsi estilap hírének, csupán a tengerészeti költségeknél 146 millióval többet követelnek 1910-re, a­miből reánk körülbelül 50 millió korona hárulna. S minthogy a bevételek expanzitásának határát már ez esztendőben is túlléptük, s maga Wekerle intett tavalyi expozéjá­ban, hogy nem szabad már túllépni kiadá­sainknál azt a határt, melyet bevételeink expanzív fejlődése ellensúlyozni képes, hát egész tárgyilagosan megítélheti min­denki, micsoda pénzügyi züllésnek a lejtőjére jutunk. S valóban csodálnunk kell ennek a kormánynak a bátorságát s erőlködé­sét, hogy a hatalmon maradjon. A defic­itnek ily őrületes tornyosulása, az állampénzügyi válság ily ijesztő kilá­tásai mellett, vájjon micsoda erő ösz­tönzi őket a mindenáron való mara­dásra ? Ragaszkodni a hatalomhoz, hogy egy megkezdett javulás tartósan bizto­­síttassék, lehet büszke ambícziója egy önérzetes kormánynak. De micsoda per­verzitás ösztökélhet tovább maradásra oly kormányt, mely az első pillanattól kezdve vereségeket és veszteségeket ho­zott az országra ? Vagy tán az az am­bícziója Wekerlének, hogy visszasülyesz­­sze az országot a defic­itnek abba a fertőjébe, a­melyből az ő segítségével sikerült két évtizeddel ezelőtt kiszaba­dítani ? Minek magoljak be olyan hosszú dolgokat, a­minek soha többet nem vehetem hasznát. A nagybácsi: Jól van, Piroskám. Meg­írom. A kis­lány: Köszönöm. Tudtam, hogy maga jó ember. Csak még egyet akarok mon­dani. A nagybácsi : No mi az, kicsikém ? A kis lány : Valamiképp beleszőhetné a versbe a virág szót. Vagy még inkább a rózsa szót. Az okvetlenül legyen benne a versben. A nagybácsi : Minek az ? A kis lány : Azt már én tudom. Úgy fo­gom csinálni, hogy a­mikor a virág vagy a rózsa szóra kerül a sor a versben, akkor át­nyújtok a mamának egy szép rózsabokrétát. A nagybácsi: Az nagyon kedves lesz magától. A kis lány : Tőlem ? Nem. Magától lesz az kedves. A nagybácsi : Hogy-hogy ? A kis lány : Hát úgy, hogy maga fog a virágokról gondoskodni. A­ki a verset írja, annak kell a virágot is küldenie. A nagybácsi : Úgy ? A kis lány : Hát persze. Maga úgyis küld virágot a mamának a születésenapjára. Hát küldhet egy csokor helyett kettőt. A nagybácsi : De hisz én nem is tudom, hogy mikor van a mama születésenapja. A kis lány : Dehogy nem. Én úgyis el­árulom a mamának, hogy figyelmeztettem magát. És utólag azt is megmondom, hogy maga költötte a szép verset. Ugy­e, lesz rózsa ? A nagybácsi : Lesz, kis lányom. Lesz. A kis lány: Köszönöm. Tudtam, hogy maga jó ember. Hát holnap megkapom a ver­set, mához egy hétre pedig a virágokat. A nagybácsi: Biztosan. A kis lány : Köszönöm még, egyszer. És most menjünk vissza a verandára. Hogy fel ne tűnjék a hosszas beszélgetésünk. IT: Egy héttel utána. A szereplő személyek ugyanazok. A színhely is ugyanaz, a nyári lakás kertje. A kis lány: Nagyon szépen köszönöm bácsi a virágokat. És a verset is. Nagyon szép volt. A nagybácsi : A vers ? A kis lány: A virág. Én tudniillik ki­cseréltem a két csokrot. A­mit maga küldött, azt adtam át a magam nevében. Remélem, magának mindegy. A nagybácsi: Most már mindegy. De jobb szerettem volna, Piroska, ha nem cse­réli ki. A kis lány: Maga a hibás. Mért nem küldött két egészen egyforma csokrot ? Kü­lönben mind a kettőt a mama kapta, hát egészen mindegy, hogy ki adta a nagyobbikat, ki a kisebbiket. A nagybácsi: És a vers ? Mit szólt a mama a vershez ? A kis lány : Semmit. Egy szót se szólt hozzája. Én tudniillik nem is mondtam el a verset. A nagybácsi : Miért nem ? A kis lány : Mert nem is tanultam meg. A nagybácsi: De akkor minek íratta ve­lem, Piroska ? Nem szép dolog az ilyenből tréfát csinálni. A kis lány : Isten bizony, én nem akar­tam rossz tréfát csinálni. A vers nagyon szép volt, igazán szép, s ha parancsolja, én még utólag odaadom a mamának elolvasni. Csak találjam meg valahol. A nagybácsi: Köszönöm. Most már utólag nem kell odaadni. A kis lány : Annál jobb. Úgy se tudom, hogy hol van. A nagybácsi : Hát magácska egyszerűen eldobta az én versemet. És meg se tanulta. A kis lány : A­mikor olyan hosszú volt . A nagybácsi : Nem is volt hosszú. Négy vagy öt strófa volt az egész. A kis lány : Hat strófa volt. A nagybácsi : Az se hosszú. A kis lány : Megírni nem, de megtanulni igen. Én hat strófát nem tudok megtanulni két hét alatt se. A nagybácsi: Akkor igazán csúnyaság volt magától, Piroska, hogy annyit zaklatott azért a szamár versért. A kis lány : Nem szívesen tettem, bácsi­kém­, isten bizony nem. De hát maguk férfiak nem értik ezt. Nem lehetett másképp. A nagybácsi : Miért nem ? A kis lány : Azért, mert ha én virágot kérek magától, akkor megharagszik, de ha verset kérek, akkor megörül. Én csak azért kértem a verset, hogy megkapjam a virágot. A nagybácsi: Azért elmondhatta volna a verset is. A kis­lány: Nem. A mama úgy­ örült a virágnak. AZ ÚJSÁG Csütörtök, 1909. szeptember 16. BELFÖLD. »­ Román hetvenkedés. A balázsfalvi görög­katolikus érsekség román nyelven állította ki a lelkészek részére azt a bizonyítványt, a­melylyel igazolja, hogy az illető lelkész aktiv egyházi szol­gálatban van és így katonai szolgálatot nem kell teljesítenie. A rőszolgabirák a román okiratokat nem fogadták el és követelték, hogy a lelkészek magyar igazolványt terjeszszenek be. A lelkészek panaszt tettek a balázsfalvi érseknél, a ki erre a görög-katolikus román egyház valamennyi lelké­széhez köriratot intézett s felhívja őket, hogy a főszolgabírók eljárása ellen felebbezzenek a megyei közigazgatási bizottságokhoz, ha pedig az se hasz­nál, a honvédelmi miniszterhez.­­ Az állami tisztviselők gyűlése. Kolozs­várról jelentik : A tisztviselői kongresszus végre-

Next