Az Ujság, 1910. január/1 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1910-01-01 / 1. szám

Szombat, 1910. január 1. _________AZ ÚJSÁG__________ időkben be nem fizetett adóösszegek után kés­delmi kamatok, mindaddig, a­mig az államim tartás továbbvitele törvényhozásilag biztosit, nem lesz, nem számíthatók és nem is szedhetők , ebből folyólag a teljesítendő befizetések egésze az adótőkére számolandók el. Ellenben az 1909-ik­ évről, valamint az előz évekről fenmaradt állami adók befizetése eseté­ben késedelmi kamatok számíthatók és számítandó. Minthogy azonban a kincstári követeléseknek kényszerbehajtását a kormány az ex-lex tarta­mára egész általánosságban beszüntette, az eset­ben, ha az említett régibb adók fizetésére jelent­kezők közül valaki a késedelmi kamatok felszá­­mítását, illetve bevételezését kifogásolná, a befi­zetés késedelmi kamatok nélkül az adótőkére­­ elfogadandó ; fenmaradván természetesen a kincs­tárnak az a joga, hogy a költségvetési, illetve felhatalmazási törvény életbelépte után az 1909-es és előző évekből eredő tartozásukat késedelmesen fizető adózóktól a késedelmi kamatokat utólag be­szedhesse. Hogy pedig az elmaradó késedelmi kamatok utólagos kiszámítása és beszedése közti nehézségek ne merüljenek fel és hogy ebben az irányban az illetékes közegek működése könnyeb­ben és hatályosabban ellenőrizhető legyen, a pénz­ügyi hatóságok kötelesek lesznek a régibb adótar­tozásokra teljesített s a felek kívánságára egész­ben a tőkére bevételezendő befizetések után a kamattartozásokat esetről-esetre pontosan kiszámí­tani és ezt a kiszámítást az adófőkönyv jegyzet­­rovatába bejegyezni.­­ Az osztrák miniszterelnök kitüntetése. Bécsből táviratozzák lapunknak, hogy a király Bienerth Richárd báró osztrák miniszterelnöknek a Lipót-rend nagy keresztj­ét adományozta. Népműveltség és demokráczia, írta Bárczy István dr., Budapest székesfőváros polgármestere. A jénai egyetem tudós professzora, Rein Vilmos, a nevelésügyről irt legutolsó könyvét a következő szavakkal kezdi : »Minden nép jövője attól függ, hogy munka­ereje mennyire terjed, milyen élénk és haté­kony, s hogy munkaereje bsr-e a továbbfejlő­dés föltételeivel. A munkaerő az a tőke, a­melyen nyugszik a nép politikai és gazdasági ereje, a nép függetlensége, önállósága. A népek folytonos küzdelme közepette bármelyik nép csak addig állhat fenn, a­míg elég munkaereje van, s minél több munkaerőt fejt ki, annál magasabbra fog emelkedni, annál nagyobb része lesz a kulturális fejlődésben. Azért is mindenki, a­kinek szívén fekszik a nép java és haladása, erősíteni, gyarapítani igyekezzék ezt a nemzeti tőkét, a­melytől függ a nép fen­­maradása és boldogulása.« A nép munkaereje részben az anyagi, részben a szellemi javak termelésére irányul. Mind a kettő kulturális tevékenység. Az em­beriség története azt bizonyítja, hogy a nép munkaerejének igazi alapja a nép műveltsége. Mindezek emlegetése korunkban sokak előtt feleslegesnek látszhatik, pedig nem az. A mi közéletünk határozottan arról tesz tanú­ságot, hogy távolról sem érezzük át a kultúra jelentőségét, nem törekedünk eléggé arra, hogy a műveltség megszerzését a nép valamennyi rétege számára hozzáférhetővé tegyük. Ez legelső, legfőbb c­élja kell hogy legyen minden modern állami társadalomnak. Igazi jogrend, anyagi jólét, egészséges nép csak ott lehet, a­hol a műveltség általánossá vált. De különösen követelése és egyszersmind föltétele a demokratikus állami szervezetnek, hogy azok, a­kik az állami hatalom gyakor­lásában bármi módon részt vesznek, megfelelő műveltséggel bírjanak. Nálunk újabban is gyakran találkozunk azzal a kívánsággal, hogy az országgyűlési, törvényhatósági és községi választói jogot a nép szélesebb rétegeire is kiterj­eszszük. Alap­jában méltányos és helyes követelés, hogy azok, a­kik az állami élet terheit viselik, egyszersmind befolyhassanak a közügyek intézésébe. Itt azonban igen fontos állami és nem pártpoli­tikai érdek, hogy azok, a­kik az állami társa­dalom életének irányítására befolynak, képe­sek legyenek az állami czélokat és fontos érde­keket helyesen felfogni, megérteni. Azok a polgárok, a­kik erre kellő képességgel és művelt­séggel nem bírnak, egyfelől a korrupc­ió, más­felől a különféle féktelen izgatások áldozatai­nak számát fogják igen lényegesen szaporí­tani. Mindezt pedig írom nem azért, hogy a választói jogot ki ne terj­eszszük, hanem hogy siessünk minél hamarabb s minél erősebben kiterjeszteni, fokozni a népműveltséget. Erős hitem, hogy addig elégtelen minden igyeke­zetünk az ország gazdasági és politikai erejének, önállóságának kifejlesztésére, a­míg minden erőnket első­sorban nem a kultúra s főleg a népnevelés ügyének előbbre vitelére fordítjuk. Nemzetünk sajátos fanatikus ere­ivel, határt nem ismerő áldozatkészséggel kell magunkat reávetnünk mindenre, a­mivel előremozdíthat­­juk a kulturális haladást. Követelnünk kell a tankötelezettség szi­gorúbb végrehajtását. Tegyük lehetővé, főleg a városokban, a mindennapi tankötelezettség kiterjesztését, s aztán az ismétlőoktatás és az iparosinasoktatás idején túl gondoskodjunk a felnőttek továbbmiveléséről. A népiskolai ok­tatás bármily tökéletes keresztülvitele magá­ban nem elég a népműveltség elérésére. Az iskola csak az eszközök egy részét adja ahhoz, hogy azután mindenki tovább mivelhesse ma­gát. De ez magában nem elég. Azontúl is gon­doskodnunk kell, hogy a nép százezreinek le­hetővé tegyük a maguk továbbmivelését. Épít­sünk népakadémiákat, állítsunk magasabb nép­iskolákat az egész országban, ne hagyjuk ki­aludni a műveltségnek azt a kis tüzét, a­melyet a népiskola gyújtott meg a nép gyermekeinek lelkében, hanem tápláljuk azt folyton, állan­dóan. Ha mi nem adunk táplálékot a munkás lelkének, majd keres ő maga ott, a­hol talál, válogatás nélkül. A­mikor látom, hogy másutt, a­hol már eddig is jóval előbbre vannak, milyen lázas igyekezettel dolgoznak a népműveltség terjesz­tésén, a­mikor tudom, hogy ugyanez nálunk még sokkal fontosabb, mert a nemzeti fen­­maradás létkérdése, szeretném teljes erőmből megfújni azt a riadót, a­mely tettre, kitartó, önfeláldozó tevékenységre hívná az egész or­szágot. Csak ezen az alapon és csak ezután lehet megteremteni az igazi demokratikus, erős, gazdag és független magyar nemzeti államot, a­mit érzek, a­mi az én lelkemben most tör­ténik. Megérkeztem tehát Madarasra. Ott nem tudtak semmit egy Kis-Tót Apollónia nevű nőről. Átmentem Kövesdre, ott annyit tudtak róla, hogy az ura, a­kit tolvaj-Csipcsányinak neveztek, csakugyan meghalt és az asszony most a gyerekeivel — a gyerekeivel ! — Györ­­kön él. Átmentem Györkre. Ott megtaláltam. Elakadt a szava és elfordította a fejét. — És ? És aztán ? — kérdezte Árbócz Sándor. Kálmán nagyot lélegzett, az undorodását és a sírását nyelte le egy nagy erőfeszítéssel. — Voltam a házában, — mondta resz­kető hangon — láttam a gyerekeit... az én anyám gyerekeit... az én testvéreimet. . . azután jött ő is . . . rut, piszkos, bűnös öreg­asszony . . . szennyes banya . . . Pálinkaszaga volt. . . Nem tudott tovább beszélni. A kezébe hajtotta a homlokát és eltakarta a szemét. Arbócz Sándor megdöbbenve, megindultan né­zett rá és sokáig nem szólt hozzá. — Kálmán, — mondta azután halkan és gyöngéden — látod ugy­e ? Megmondtam. Most tudod legalább, hogy az én fiam vagy és senki másé nem vagy és hozzám tartozol. Kálmán felemelte a könyes szemét. Rá­nézett az apjára, összeránczolta a homlokát, a szeméből lassan kiszáradt a köny, hallgatva nézett egy ideig az apjára, azután megrázta a fejét. — Nem, apám, — mondta — én nem tartozom hozzád sem. — Kálmán ! — kiáltotta meglepetve Ár­bócz Sándor. — Hozzá sem tartozom. Senkihez sem tartozom. — Kálmán, én elhoztalak, én megmen­tettelek. — Igaz. Te jó voltál. Becsületes voltál. A magad módja szerint meghoztad a leg­nagyobb áldozatot. Száz ember közül, a­ki a te társadalmi viszonyaid között él, mit! . . . ezer férfi közül nem akadt volna még egy, a­ki ezt teszi. Becsületes voltál. És — be kell ismernem — ha más fiuk nem tartoznak hálá­val az apjuknak, én hálával tartozom neked. — Ugy­e ? Ugy­e igen, Kálmán ? — Igen. Hálával tartozom neked. De nem tartozom hozzád. A hála megöli a szeretetet. Nem vagyok a tied. Nem tudlak szeretni. — Kálmán ! — Nem tartozom hozzád. Nem akartál engem. Nem akartad, hogy a fiad legyek. Te ott születtél a madarasi kastélyban, az anyám egy kövesdi parasztodúban született, — ezt nem tudja eltüntetni, ezt nem tudja el­felejtetni velem soha a te becsületességed és nagylelkűséged. Senkihez sem tartozom. Nem akartátok, hogy a fiatok legyek. Egy véletlen vagyok. Nincs eredetem. Nincsenek szüleim. El kell tőled is mennem, itt kell téged is hagy­nom, mint azt a rettenetes . . . pálinkaszagú öregasszonyt. . . — Kálmán ! — Örökké hálásnak kell lennem irántad. De nem tudlak szeretni. Hiába . . . emeltél fel engem, ha az anyámat ott lent hagytad. Soha­sem tudom elfelejteni, hogy azzá a rettenetes öregasszonynyá engedted sülyedni az anyá­mat . . . hogy ezt a rettenetes, szennyes asz­­szonyt tetted az anyámmá .. 1 ■H ______________________________3_ a­pa!r©üa|®-tevékenyséi» írta Bakonyi Kálmán dr., kir. ítélőtáblás bíró, a fiatalkorúak bíróságának tanács­elnöke a budapesti kir. büntetőtörvényszéknél. A büntetőtörvénykönyv módosításáról 1908. évben alkotott törvénynek, az úgy­nevezett büntetőnovellának a fiatalkorú bűnö­sökre vonatkozó része most újév napján életbe­lépett. Ezzel az intézkedéssel a gyermek­­védelem terén nemcsak a büntetőhatóságokra, hanem magára a társadalomra is szokatlan és az eddigi felfogástól eltérő különös feladat vár. Eddig az volt a felfogás és közkívánat, hogy ha bűncselekményt fiatalkorú vagy gyermek köve­tett is el, azt szigorúan meg kell büntetni s ez­által a további bűncselekmény elkövetésétől elr­iasztani; a társadalom tevékenysége pedig jobbára abban merült ki, hogy a megbünte­tet­tket tovább üldözte s meggátolta őket a­bban, hogy megjavuljanak és becsületes mun­kával kereshessék meg mindennapi kenyerüket. Ez a felfogás és az ennek megfelelő tör­vénykezés és társadalmi eljárás azonban nem­csak az egyesekre, hanem sokkal inkább a tár­sadalomra volt hátrányos. A büntetéssel való fenyegetésnek ugyanis csak addig van ijesztő hatása az emberre, míg azon túl nem esett, különösen áll ez a gyermekre, a­ki a büntetés­ben rejlő erkölcsi hatást még felfogni nem tudja. A tapasztalat bizonyítja, hogy a börtön­­büntetés, a­helyett, hogy megjavítaná, meg­rónn­ja a gyermeket, mert letörli annak lelkéről az erkölcsi himport, megkérgesíti szívét, érzé­ketlenné teszi a nemes, jó dolog iránt, sőt azt a tudatot érleli meg benne, hogy a másoknak okoz­ott rossz neki bizonyos hírnevet szerzett. A megbünhödöttnek eltaszítása pedig azt ered­ményezi, hogy az ily ember a társadalom min­den tagjának ellenségévé lesz.

Next