Az Ujság, 1910. január/1 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1910-01-01 / 1. szám
Szombat, 1910. január 1. _________AZ ÚJSÁG__________ időkben be nem fizetett adóösszegek után késdelmi kamatok, mindaddig, amig az államim tartás továbbvitele törvényhozásilag biztosit, nem lesz, nem számíthatók és nem is szedhetők , ebből folyólag a teljesítendő befizetések egésze az adótőkére számolandók el. Ellenben az 1909-ik évről, valamint az előz évekről fenmaradt állami adók befizetése esetében késedelmi kamatok számíthatók és számítandó. Minthogy azonban a kincstári követeléseknek kényszerbehajtását a kormány az ex-lex tartamára egész általánosságban beszüntette, az esetben, ha az említett régibb adók fizetésére jelentkezők közül valaki a késedelmi kamatok felszámítását, illetve bevételezését kifogásolná, a befizetés késedelmi kamatok nélkül az adótőkére elfogadandó ; fenmaradván természetesen a kincstárnak az a joga, hogy a költségvetési, illetve felhatalmazási törvény életbelépte után az 1909-es és előző évekből eredő tartozásukat késedelmesen fizető adózóktól a késedelmi kamatokat utólag beszedhesse. Hogy pedig az elmaradó késedelmi kamatok utólagos kiszámítása és beszedése közti nehézségek ne merüljenek fel és hogy ebben az irányban az illetékes közegek működése könnyebben és hatályosabban ellenőrizhető legyen, a pénzügyi hatóságok kötelesek lesznek a régibb adótartozásokra teljesített s a felek kívánságára egészben a tőkére bevételezendő befizetések után a kamattartozásokat esetről-esetre pontosan kiszámítani és ezt a kiszámítást az adófőkönyv jegyzetrovatába bejegyezni. Az osztrák miniszterelnök kitüntetése. Bécsből táviratozzák lapunknak, hogy a király Bienerth Richárd báró osztrák miniszterelnöknek a Lipót-rend nagy keresztjét adományozta. Népműveltség és demokráczia, írta Bárczy István dr., Budapest székesfőváros polgármestere. A jénai egyetem tudós professzora, Rein Vilmos, a nevelésügyről irt legutolsó könyvét a következő szavakkal kezdi : »Minden nép jövője attól függ, hogy munkaereje mennyire terjed, milyen élénk és hatékony, s hogy munkaereje bsr-e a továbbfejlődés föltételeivel. A munkaerő az a tőke, amelyen nyugszik a nép politikai és gazdasági ereje, a nép függetlensége, önállósága. A népek folytonos küzdelme közepette bármelyik nép csak addig állhat fenn, amíg elég munkaereje van, s minél több munkaerőt fejt ki, annál magasabbra fog emelkedni, annál nagyobb része lesz a kulturális fejlődésben. Azért is mindenki, akinek szívén fekszik a nép java és haladása, erősíteni, gyarapítani igyekezzék ezt a nemzeti tőkét, amelytől függ a nép fenmaradása és boldogulása.« A nép munkaereje részben az anyagi, részben a szellemi javak termelésére irányul. Mind a kettő kulturális tevékenység. Az emberiség története azt bizonyítja, hogy a nép munkaerejének igazi alapja a nép műveltsége. Mindezek emlegetése korunkban sokak előtt feleslegesnek látszhatik, pedig nem az. A mi közéletünk határozottan arról tesz tanúságot, hogy távolról sem érezzük át a kultúra jelentőségét, nem törekedünk eléggé arra, hogy a műveltség megszerzését a nép valamennyi rétege számára hozzáférhetővé tegyük. Ez legelső, legfőbb célja kell hogy legyen minden modern állami társadalomnak. Igazi jogrend, anyagi jólét, egészséges nép csak ott lehet, ahol a műveltség általánossá vált. De különösen követelése és egyszersmind föltétele a demokratikus állami szervezetnek, hogy azok, akik az állami hatalom gyakorlásában bármi módon részt vesznek, megfelelő műveltséggel bírjanak. Nálunk újabban is gyakran találkozunk azzal a kívánsággal, hogy az országgyűlési, törvényhatósági és községi választói jogot a nép szélesebb rétegeire is kiterjeszszük. Alapjában méltányos és helyes követelés, hogy azok, akik az állami élet terheit viselik, egyszersmind befolyhassanak a közügyek intézésébe. Itt azonban igen fontos állami és nem pártpolitikai érdek, hogy azok, akik az állami társadalom életének irányítására befolynak, képesek legyenek az állami czélokat és fontos érdekeket helyesen felfogni, megérteni. Azok a polgárok, akik erre kellő képességgel és műveltséggel nem bírnak, egyfelől a korrupció, másfelől a különféle féktelen izgatások áldozatainak számát fogják igen lényegesen szaporítani. Mindezt pedig írom nem azért, hogy a választói jogot ki ne terjeszszük, hanem hogy siessünk minél hamarabb s minél erősebben kiterjeszteni, fokozni a népműveltséget. Erős hitem, hogy addig elégtelen minden igyekezetünk az ország gazdasági és politikai erejének, önállóságának kifejlesztésére, amíg minden erőnket elsősorban nem a kultúra s főleg a népnevelés ügyének előbbre vitelére fordítjuk. Nemzetünk sajátos fanatikus ereivel, határt nem ismerő áldozatkészséggel kell magunkat reávetnünk mindenre, amivel előremozdíthatjuk a kulturális haladást. Követelnünk kell a tankötelezettség szigorúbb végrehajtását. Tegyük lehetővé, főleg a városokban, a mindennapi tankötelezettség kiterjesztését, s aztán az ismétlőoktatás és az iparosinasoktatás idején túl gondoskodjunk a felnőttek továbbmiveléséről. A népiskolai oktatás bármily tökéletes keresztülvitele magában nem elég a népműveltség elérésére. Az iskola csak az eszközök egy részét adja ahhoz, hogy azután mindenki tovább mivelhesse magát. De ez magában nem elég. Azontúl is gondoskodnunk kell, hogy a nép százezreinek lehetővé tegyük a maguk továbbmivelését. Építsünk népakadémiákat, állítsunk magasabb népiskolákat az egész országban, ne hagyjuk kialudni a műveltségnek azt a kis tüzét, amelyet a népiskola gyújtott meg a nép gyermekeinek lelkében, hanem tápláljuk azt folyton, állandóan. Ha mi nem adunk táplálékot a munkás lelkének, majd keres ő maga ott, ahol talál, válogatás nélkül. Amikor látom, hogy másutt, ahol már eddig is jóval előbbre vannak, milyen lázas igyekezettel dolgoznak a népműveltség terjesztésén, amikor tudom, hogy ugyanez nálunk még sokkal fontosabb, mert a nemzeti fenmaradás létkérdése, szeretném teljes erőmből megfújni azt a riadót, amely tettre, kitartó, önfeláldozó tevékenységre hívná az egész országot. Csak ezen az alapon és csak ezután lehet megteremteni az igazi demokratikus, erős, gazdag és független magyar nemzeti államot, amit érzek, ami az én lelkemben most történik. Megérkeztem tehát Madarasra. Ott nem tudtak semmit egy Kis-Tót Apollónia nevű nőről. Átmentem Kövesdre, ott annyit tudtak róla, hogy az ura, akit tolvaj-Csipcsányinak neveztek, csakugyan meghalt és az asszony most a gyerekeivel — a gyerekeivel ! — Györkön él. Átmentem Györkre. Ott megtaláltam. Elakadt a szava és elfordította a fejét. — És ? És aztán ? — kérdezte Árbócz Sándor. Kálmán nagyot lélegzett, az undorodását és a sírását nyelte le egy nagy erőfeszítéssel. — Voltam a házában, — mondta reszkető hangon — láttam a gyerekeit... az én anyám gyerekeit... az én testvéreimet. . . azután jött ő is . . . rut, piszkos, bűnös öregasszony . . . szennyes banya . . . Pálinkaszaga volt. . . Nem tudott tovább beszélni. A kezébe hajtotta a homlokát és eltakarta a szemét. Arbócz Sándor megdöbbenve, megindultan nézett rá és sokáig nem szólt hozzá. — Kálmán, — mondta azután halkan és gyöngéden — látod ugye ? Megmondtam. Most tudod legalább, hogy az én fiam vagy és senki másé nem vagy és hozzám tartozol. Kálmán felemelte a könyes szemét. Ránézett az apjára, összeránczolta a homlokát, a szeméből lassan kiszáradt a köny, hallgatva nézett egy ideig az apjára, azután megrázta a fejét. — Nem, apám, — mondta — én nem tartozom hozzád sem. — Kálmán ! — kiáltotta meglepetve Árbócz Sándor. — Hozzá sem tartozom. Senkihez sem tartozom. — Kálmán, én elhoztalak, én megmentettelek. — Igaz. Te jó voltál. Becsületes voltál. A magad módja szerint meghoztad a legnagyobb áldozatot. Száz ember közül, aki a te társadalmi viszonyaid között él, mit! . . . ezer férfi közül nem akadt volna még egy, aki ezt teszi. Becsületes voltál. És — be kell ismernem — ha más fiuk nem tartoznak hálával az apjuknak, én hálával tartozom neked. — Ugye ? Ugye igen, Kálmán ? — Igen. Hálával tartozom neked. De nem tartozom hozzád. A hála megöli a szeretetet. Nem vagyok a tied. Nem tudlak szeretni. — Kálmán ! — Nem tartozom hozzád. Nem akartál engem. Nem akartad, hogy a fiad legyek. Te ott születtél a madarasi kastélyban, az anyám egy kövesdi parasztodúban született, — ezt nem tudja eltüntetni, ezt nem tudja elfelejtetni velem soha a te becsületességed és nagylelkűséged. Senkihez sem tartozom. Nem akartátok, hogy a fiatok legyek. Egy véletlen vagyok. Nincs eredetem. Nincsenek szüleim. El kell tőled is mennem, itt kell téged is hagynom, mint azt a rettenetes . . . pálinkaszagú öregasszonyt. . . — Kálmán ! — Örökké hálásnak kell lennem irántad. De nem tudlak szeretni. Hiába . . . emeltél fel engem, ha az anyámat ott lent hagytad. Sohasem tudom elfelejteni, hogy azzá a rettenetes öregasszonynyá engedted sülyedni az anyámat . . . hogy ezt a rettenetes, szennyes aszszonyt tetted az anyámmá .. 1 ■H ______________________________3_ apa!r©üa|®-tevékenyséi» írta Bakonyi Kálmán dr., kir. ítélőtáblás bíró, a fiatalkorúak bíróságának tanácselnöke a budapesti kir. büntetőtörvényszéknél. A büntetőtörvénykönyv módosításáról 1908. évben alkotott törvénynek, az úgynevezett büntetőnovellának a fiatalkorú bűnösökre vonatkozó része most újév napján életbelépett. Ezzel az intézkedéssel a gyermekvédelem terén nemcsak a büntetőhatóságokra, hanem magára a társadalomra is szokatlan és az eddigi felfogástól eltérő különös feladat vár. Eddig az volt a felfogás és közkívánat, hogy ha bűncselekményt fiatalkorú vagy gyermek követett is el, azt szigorúan meg kell büntetni s ezáltal a további bűncselekmény elkövetésétől elriasztani; a társadalom tevékenysége pedig jobbára abban merült ki, hogy a megbüntetettket tovább üldözte s meggátolta őket abban, hogy megjavuljanak és becsületes munkával kereshessék meg mindennapi kenyerüket. Ez a felfogás és az ennek megfelelő törvénykezés és társadalmi eljárás azonban nemcsak az egyesekre, hanem sokkal inkább a társadalomra volt hátrányos. A büntetéssel való fenyegetésnek ugyanis csak addig van ijesztő hatása az emberre, míg azon túl nem esett, különösen áll ez a gyermekre, aki a büntetésben rejlő erkölcsi hatást még felfogni nem tudja. A tapasztalat bizonyítja, hogy a börtönbüntetés, ahelyett, hogy megjavítaná, megrónnja a gyermeket, mert letörli annak lelkéről az erkölcsi himport, megkérgesíti szívét, érzéketlenné teszi a nemes, jó dolog iránt, sőt azt a tudatot érleli meg benne, hogy a másoknak okozott rossz neki bizonyos hírnevet szerzett. A megbünhödöttnek eltaszítása pedig azt eredményezi, hogy az ily ember a társadalom minden tagjának ellenségévé lesz.