Az Ujság, 1910. január/2 (8. évfolyam, 13-25. szám)
1910-01-16 / 13. szám
, a miben most már negyedik esztendeje él az egész ország és a mitől megmenekülni még mindig nem bir. Úgy véljük, elfogulatlanul állunk ezekkel a lehangoló jelekkel szemközt. Héderváry gróf kabinetalkotásával szemközt is. Mivel új ember és talán újat akar, figyelemmel nézzük fáradozásait. De ugyan, elibénk csillan-e legalább eddigi cselekedeteiből és nyilatkozataiból az, amit várunk és velünk együtt szívszorongva vár az ország komolyabb része ? Nyakig begombolkozva végzi a rábízott nehéz feladatot és politikai programmot nem ad. Még a politikai nyilatkozatoktól is elzárkózik. Ez érthető ugyan, ha az eddigi politikai pártok perfid magatartására és az ezzel szemben szükséges óvatosságra gondolunk, de nem érthető, ha az országra, mely kétségbeesve és nyugtalanul lesi, mire fog ez a kísérlet kifukadni ? A meglevő, végképpen elfajzott állapotok valamely továbbtengetésére-e, vagy pedig valamely új és hatalmas kitörésre, mely elfújja az ország légköréből a mindent megfertőztető koalíciós ködöket és megszabadítja Magyarországot mérhetetlen szerencsétlenségeitől ? De erre sincs válasz, sőt úgy tetszik, mintha egy határozott és minden kétséget kizáró válasz nem is készülne. Ellenben megint látjuk a koalíciós pártok és csoportok titkos összeröffenéseit. És megint kísért az a félelem, hogy az új kibonyolítási akciónak sincsen határozott tartalma. Lehet, hogy tönkremegy, mielőtt akárki is tudná, hogy tulajdonképpen mit akart hozni az országnak ? Pedig az ország, az minden ! Nézzen végig akárki is Magyarország jelenlegi közállapotain, úgy, ahogyan most a megvedlett nagy nemzeti kabinet körmei közül kikerült. Kivéve talán a nem hivatalos kultúrmozgalmakat (a hivatalosokról jobb nem is beszélni), talál-e akármiben is megnyugvást ? Minden a leromlás állapotába van belepolitizálva. A nagy gazdasági élet hullámverése megszűnt. Minden munka vagy vállalkozás szinte a családi tűzhely szűk körébe vonult vissza. A hosszas kormányválság bénává tette a gazdasági tevékenységet és most január elseje óta az exlex még a pénzügyekre is ráfeküdt. Mit ér és mit számít az olyan ország, mely csak hébe-hóba fizet adót, s hol állít, hol nem állít katonát ?! Az adóssága pedig egyre nő, sőt meg is nőtt olyan méretekre, amelyekről egyelőre fogalmat sem bír alkotni senki. És ez mind ugyanakkor van, amikor az állami tevékenység híján a keresetforrások is egyre jobban megszűkülnek, a közhitel pedig egyre bizalmatlanabbá lesz. Nincs különben egyetlen ága sem a nemzeti életnek, mely sorvadásnak ne indult volna. A haldokló miniszterek nemsokára egy éve lesz, hogy félerővel, vagy már sehogysem kormányoznak. Valamennyi minisztériumban hónapok óta csak a folyó közigazgatás megy, az is csak úgy, ahogyan a távozó lelkiismeretlen bérlő szokott dolgozni. Az ellenőrzés meglazult. Magában az igazságszolgáltatásban is betegségek jelei vannak, ami az örökös átmeneti állapot mellett érthető. A közoktatás, igaz, magától megyen, de aki például a budapesti egyetem belső állapotaira néz, legott fölismerheti itt is a nagy rongálásokat. Nem is szólva a középoktatásról, amelyet a koalícziós korszak a szó szoros értelmében leszerelt és elkedvetlenített. A leromlás jelei mindenfelé és nagyobb szerencsétlenségek nyomasztó előérzete. Maga a társadalmi élet is szanaszét szórva. A politikai hazugságok vonásai mélyen belevésve az ország ábrázatába. Az állampolgárok túlnyomó nagy része szinte már érzékkel sem bír a reá és családjára nehezedő bajok iránt, hanem izgató jelszavak után igazítja rosszul tájékoztatott elméjét. Nem kenyérből, hanem ópiumevésből él. Lesz-e bank, vagy nem lesz, jobban izgatja még a legkisebb filisztert is, mint az ajtaja előtt leselkedő szükség, vagy a magyar nemzet tekintélyének rohamos visszaesése. Micsoda felhők tornyosulnak az ország határain kívül, szinte észre sem veszi senki. Bosznia-Herczegovina elkülönítése és az Ausztriában egyre erősebben propagált szláv jellegű trializmus — ami pedig a magyar nemzet amortizálását jelenti — kisebb kérdés, mint az, hogy a királynak okvetlenül muszáj-e megadni a külön bankot ? Aminek a szükségét különben gyakorlati életében nem érzi senki. Fantomokkal és üres képekkel vannak teleszuggerálva az elmék. Csak a legjobbak tudják, hogy a politikai öntudatnak ekkora elapadása akármiféle bank mellett is elsorvaszthatja a magyar államiságot. Mert Ausztria a szerint erősödik napról-napra, amint a mi nemzeti energiánk vérét fölszívják az üres ábrándképek és a hangzatos jelszavak. Megszabadulni ebből a nagy bajból hogyan lehetne akármiféle kabinetpolitikával is és a levitézlett szájas pártok akármiféle taktikájával ? Hogyan ébredjen föl a nagybeteg a sugdolózásokra ? És hogyan térjen vissza a nemzeti öntudat, ha nincs, aki fölrázza a nemzetet kábult állapotából és szerencsétlenségét hangos kiáltásokkal megértesse vele ? Látjuk, hogy történni akar valami, de hogy mi az, azt nem érti senki. Halottan mindenki érzi, hogy ide nagy elhatározások, megrázó emócziók, határozott czélok kitűzése és kíméletet nem ismerő cselekvés szükséges. Hogy ez lesz-e, vagy az lesz-e a miniszter, az ma mindegy az országnak. Ellenben rettenetesen nem mindegy az, hogy új kormánya milyen bátorságot és milyen cselekvési erőt hoz magával. Ez az, amit várunk-lesünk és ami nem akar elérkezni. Héderváry rejtélyes egyénisége eddig nem hozza. Pedig hoznia kell valakinek, mivel különben a nemzeti elgyengülés mértani haladványban fog elharapózni a törvénytelen állapot nyomása alatt. A koalíczió tettre képtelen volt, gyáva és férfiatlan. Ami bajt hozott az országra, csak bátor cselekedettel és férfias méréssel lehet jóvátenni. Különben elcsenevészünk és elbánnak velünk, akárhogyan bankozunk. A férfi.: Ugye, hogy igaz ? Tehát : gyöngéd vagyok, amennyire tőlem telik, minden kívánságodat teljesítem, mi szükség van itt leszámolásra ? Hadd maradjon minden szépen úgy, ahogy volt , én vigyázok rád ezentúl is, én jó leszek hozzád, udvarias, szolgálatkész ... Az asszony (zokogva buggyan ki az ajkán): De nem szeretsz. A férfi (megsimogatja) : De igen. Szeretlek. Hálás vagyok neked. Tíz évi házasság, folz éves boldog együttélés olyan erős kapocs . . . Az asszony: De én nem ezt akarom. Szeress engem. A férfi : Hiszen szeretlek. Az asszony : Nem akarsz megérteni. Miért teszel úgy, mintha nem értenél. Egy teljes esztendeje már, hogy mi itt együtt élünk úgy ... te jó vagy hozzám . .. gyöngéd vagy ... deén nem vagyok többé a feleséged. Erről akarok veled beszélni. Ezért kell veled leszámolnom. És ne feleld azt nekem, kérlek, hogy szeretsz engem. És ne feleld, hogy gyöngéd vagy. Az vagy. De nekem nem kell gyöngédség, hanem a szerelem gyöngédsége és nekem nem kell, hogy megveregesd az arczomat, mint egy gyereknek, nem kell, hogy leereszkedően megsimogass, mint egy idegent, mint egy szegény teremtést, mint egy öreg asszonyt... És kérlek téged, felelj nekem most őszintén. Amióta a feleséged vagyok, én te hozzád mindig őszinte voltam és te én hozzám mindig őszinte voltál, csak ebben a borzasztó utolsó esztendőben nem. Most légy őszinte hozzám megint. Ha másért nem, hát az emlékeinkért. Légy őszinte azért, mert tíz évig boldogan éltél velem. Ezt magad is mondtad, ez így van ? .. . A férfi : Ez így van. Az asszony: Akkor légy hát őszinte hozzám. Én nekem mindegy most már, hogy mit hallok tőled, mindent megmondhatsz, mondj ki mindent, amit gondolsz, csak őszülte légy. Ne kedves, ne gyöngéd, ne simogató, őszinte. Mert én kimondhatatlanul szenvedtem ettől az állapottól, kimondhatatlanul szenvedtem . . . A férfi (elfogadva) : Hát mit akarsz tőlem ? Az asszony : Hogy szeress engem. Hogy szeress engem megint. Hogy mondd meg , mit kell csinálnom, hogy megint szeress ... A férfi (kínlódva rágja az ajkát): Az asszony: Mondd meg. Légy őszinte. Mit csináljak, hogy szeress ? A férfi (kétségbeesetten kifakad) : Légy szép. Légy megint szép. Az asszony (fehéren, elájulóan hanyatlik hátra) : Mit. . . mit mondasz ? A férfi : Légy szép. — Hát azt hiszed, én nem kínlódom egy esztendő óta ? Azt hiszed, én nem gyötröm magamat, hogy olyannak lássalak, mint tíz évvel ezelőtt ? Azt hiszed, nekem nem rettenetes, hogy csak gyöngéd tudok lenni és szerelmes többé nem ? Azt hiszed, nem rettenetes nekem, mikor minden nap újra dideregve és fogvaczogva kell elmondanom magamban : nem tudom többé szeretni azt az asszonyt, akit valamikor olyan boldog forrósággal szerettem .. . Az asszony: Hát mit csináljak . ... Istenem, mit csináljak... A férfi : Légy szép. Az asszony: Hogy mondhatod ezt. Hogy mondhatsz igent ? A férfi: Csak ezt mondhatom. Mást nem is mondhatok. És amilyen kegyetlen hozzád vagyok, amikor megmondom, éppen olyan kegyetlen vagyok magamhoz is. Nekem is fáj, hogy nem tudlak szeretni. Az asszony : Nem tudsz ? A férfi: Nem. Mindent kívánhatsz tőlem : becsületet, gyöngédséget, jóságot, még hűséget is a múltúnk nevében és én mindent adhatok neked : hűséges kitartást, gyöngédséget, szeretetet egy egész életen keresztül, csak szerelmet nem. Légy szép , miért nem tudsz szép lenni ? Az asszony: Ezt mondod, ezt mondod nekem ... A gyerekeim, a te gyerekeid vitték el a szépségemet, az, hogy a te gyerekeid anyja lettem. A férfi : Én nem kívántam tőled, hogy anya legyél. De ha azzá lettél, ha a gyerekeidnek feláldoztad a szépségedet, akkor elégedj meg azzal, hogy ők a tieid ; elégedj meg azzal, hogy én az egész életen át melletted maradok miattuk és értük, és mondj le arról, amiről a szépségeddel együtt le kellett mondanod. Az asszony : Hát a szépség minden ? Hát a szeretet, a hűség és a jóság semmi ? A férfi: Ha nem a szerelemről van szó, akármi másról van szó, a szeretet, a hűség és a jóság minden. A szerelem ... a szerelem az más. Ha tudnád, hogy kínlódom én is egy év óta. Ha tudnád, hogy könyörögtem magamban hozzád : légy szép ... Ha tudnád, milyen AZ ÚJSÁG Vasárnap, 1910. január 16.