Az Ujság, 1910. április/2 (8. évfolyam, 90-102. szám)
1910-04-16 / 90. szám
Budapest, 1910. Vill. évfolyam, 90. szám Szombat, április 16. Előfizetési árak. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. SS. Telefőn SS—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telelőn 162—63 és 58—03. Hegyelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. Egész évre _ 28 k. — 1. Félévre............ 14 » — » Negyedévre ... _ V 7 » — » Egy hóra „ 2 » 40 » Egyes szám éra helyben és vidéken 10 fillér. ROVÁS. Jó jel-e, rossz jel-e, hogy a miniszterek többszörös jelöltséget vállalnak ? A kérdés uj, de a jelenség, mely fölveti, olyan régi, mint maga az alkotmányosság. Nemcsak a miniszterek, hanem a jelentékenyebb politikusok is két, három, vagy több helyen vállalnak jelöltséget. Sőt ilyesmi nemcsak miniszterekkel és jelentős politikusokkal esett meg, hanem pl. Barabás Bélával is, akinek minden mellényzsebéből kilógott egy-egy mandátuma együtt tartotta őket a törvényes lehetőség legvégső határáig. Nem kell tehát, hacsak mellékes czél nem sugalja, különös jelenségnek tartani a mostani minisztereknek többszörös elültetését. Akár arra szolgál, hogy mindenesetre mandátumot biztosítsanak maguknak, akár arra, hogy mindenesetre kerületet szerezzenek a pártnak, — az előbbi volna a rossz jel, az utóbbi a jó — csak azt teszik, ami eddig is mindig megtörtént. S kár sopánkodni azon, hogy a kerületek a miniszterjelöltek után törik magukat. Megtették ezt a koalíczió idejében is és talán nagyobb haszonnal, mint ezúttal. * A Budapestre összehívott közös miniszteri értekezletet a mondott időben pontosan meg fogják tartani Bécsben. Már szinte örültünk, hogy eleven osztrák államférfiak fedezték fel, hogy az út Bécsből Budapestre nem hosszabb, mint Budapestről Bécsbe. Jó, hogy nem örültünk neki, mert közben fölfedezték, hogy az osztrák miniszter ideje drágább, mint a magyaré, hát csak guruljon ez Bécsben hozzájuk, ahogy az a nemzeti éra alatt kivétel nélkül megtörtént. Pedig hát kár, nagy kár. Nem hihető, hogy a Khuen-kormány a közös költségvetés apasztásával különböztetheti majd meg magát az elődjétől, legalább jó lett volna abban különbözni, hogy az osztrák szalonkocsi veri magát költségbe s nem a magyar. * Megírtuk tegnap és látjuk ma, hogy Justhékat abszolúte nem zsenirozza a házszabályrevízió ellenzésében az a csekélység, hogy maguk már csináltak egyszer egyet, az ő saját külön házi használatukra. S csakugyan, ma már kisütötték, hogy ők tehették, mert a választóreformmal kapcsolatban gondolták, ellenben Khuen nem teheti, mert nincs meg a választóreform. Ez ellen semmit sem lehet szólani, mert ez a meztelen együgyüség minden ellenvetést lefegyverez, ok junkum a választóreformmal szigorították a házszabályokat, s a szigorítás megvolt s a választóreform ma sincs meg. Igen, de azért csinálták meg a revíziót csak egy cziklusra, hogy ha nincs meg a választóreform, ne is legyen meg a revízió. Ebből tanulhat Khuen, ő is tervezi a választójog reformját, — de hátha nem sikerül megcsinálni ? Erre az esetre lehet ő is óvatos és revideáljon ő is csak egy cziklusra, akkor a haszon szintén csak őt éri, ellenben az utódja veszkődjék megint az obstrukczióval. Papillon, a kőfaragó. (Vígjáték három felvonásban. Irta Louis Berniére, fordította Ábrányi Emil; előadták a Nemzeti Színházban 1910 április 15-én.) Berniére darabjának, melyet ma mutatott be a Nemzeti Színház, némi híte járt a sajtóban. Furcsa czime is volt a párisi színlapon : Papillon, dit le juste. Az ily czim kíváncsiságot kelthet. És mikor előadták, a kritika igen készségesen hirdette sikerét. Elég természetes tehát, hogy érdeklődéssel vártuk mi is bemutatóját. Megváltjuk, hogy miután a darabbal megismerkedtünk, a csalatkozás érzésével fogunk hozzá jelentésünk megtételéhez. Nem jó darab ez. Az igaz, hogy nem is rossz. És éppen az a fránya dolog ebben az érthetetlen világban, melyben élünk, hogy a mi jó, az nem rossz , de viszont ami nem rossz, az még nem jó. A nem rossz és a jó között a középszerűnek és tűrhetőnek ezer meg ezer árnyalata helyeződik el, melyek mindenikével megelégedhetünk a nélkül, hogy különösen lelkesednénk érette. Az elviselhető, de éppen nem lelkesítő darab a Papillon is, melyet végignéztünk. Van ám egy nagy hibája is és ez az, hogy amit elmond, nem bír a valóság színezetével. ítéljen az olvasó Élt vala Francziaországban egy öreg legényember, ki roppant nagy gazdagságáról volt híres. A neve az volt, hogy Detouche. Ez az ember valami szerencsétlenség következtében hirtelen meghalt és legközelebbi rokonának férje, Vérillac törvényszéki elnök, mint egyetlen ismert örököse, birtokba vette rengeteg vagyonát, a tizenöt múlót érő domíniumot. Vérillac boldogan élt feleségével és egyetlen leányával, Berthe-tel a fényes jólétben, melynek ily váratlanul jutott birtokába. Nagy házat vitt, bőségesen költekezett, sőt kissé gőgösen is adta a nagyurat. Lányának is hamar akadt kérője. Az elszegényedett, de régi nemes családból származó fiatal De Sandray marquis járt húga, Louise társaságában Vérillac házához és ez a disztingvált úrfi meg is nyerte a szép Berthe-nek szívét. Minden a legjobb után haladt, mikor hirtelen vészthozó, sötét felhő emelkedett Vértillacék boldogságának egén : a közjegyző meghozta a hírt, hogy az elhunyt Detouotse-nak megtalálták egyetlen és igaz örökösét, még pedig fia személyében, kinek létezéséről eddig senkinek sejtelme sem volt. Az öreg Detouche három nappal halála előtt valamely véletlen következtében ráakadt törvénytelen fiára, fát addig sohasem látott; ezt a fiút törvényesítette és nyomban megszerkesztett végrendeletben ráhagyta, mint egyetlen örökösére minden vagyonát. A végrendeletet megtalálták és a jegyző kötelességszerűen azonnal meg is hívta a törvényes örököst, hogy vegye át Vérillac-tól az őt és egyedül csak őt megillető vagyont. Képzelhetni, mily kétségbeesés fogta el Vérillac családját. Ezzel a jelenettel nyílik meg a darab. A következő jelenetben már meg is érkezik az örökös, a kőfaragó Papillon — ez volt anyja neve, melyet eddig viselt — és érvényesíti jogát. A törvényszéki elnök dalul mérgében és mindenféle pörökre készül, hogy rá ne kelljen mennie a nagy vagyonból és hogy vissza ne kelljen fizetnie, amit eddig a jövedelemből elköltött, mire különben sem lett volna képes, mert magának nem volt egy árva garasa sem. Az okos elnökné azonban egész másképp látja a dolgot. Minthogy Papillou-nak ügye teljesen rendben van, a tapasztalt asszony nem bízik a pörökben , le is inti azonnal ellenállásra fogadkozó férjét és szívélyes barátsággal fogadja a váratlan és kellemetlen jövevényt. Egy palack jó bort tétet az asztalra, kacsint a kőfaragóval és kijelenti, hogy most már ő és családja készséggel elvonulnak a nagy szegénységbe, melyből őket, akaratukon kívül, a félreértés rövid időre kiemelte. A csinos, erőteljes Papillon azonban jó fiú. Elhagyván nehéz munkáját, nagy zavarban jött ide. Nehezére esett, hogy az előkelő embereket ki kelljen utasítania a megszokott jólétből ; borsódzott is háta a kegyetlenségtől, melyet el kellett követnie ; és minthogy most minden így könnyű módon rendbe jő, nagyon megörült a dolognak; kissé örökhatolt, de aztán egyszerű és kissé durva modorában kijelentette, hogy ő nem kívánja Vérillac-ék távozását, minthogy különben is rokonságban van velük. Csak maradjon minden úgy, ahogy volt. És ha örökségét át is veszi, azért elég tágas ez a kastély , megférnek benne mindnyájan. Nem kell itt változtatni semmit. Majd csak megegyeznek valahogy az életben. Az asszony tehát eddig győzelmes volt. Számítása bevált. Most más, merészebb tervet főzött. Azt akarta elérni, hogy Papillon vegye nőül a szép JBerthe-et. A leány azonban hallani sem akart a tervről. Szerelmes volt a fiatal A bízatom korszaka. A szép hajó, mely egy dicsőséges magyar nevet visel, lesiklott a hullámok közé, a trónörökös pedig magához hivatta a magyar urakat és tört magyar nyelven, de kitüntető, sőt tüntető szívességgel beszélgetett velük. Ez történt a »Zrínyi« vizrebocsátásánál, igy kezdődik — ha a jelek nem csalnak és ha a jelenből szabad a jövőre következtetni — igy kezdődik Magyarország legújabbkori történelmének egy új korszaka. A megértés korszaka ? A kölcsönös bizalomé ? Az bizonyos, hogy a mögöttünk lévő korszak, az az idő, amely Rudolf trónörökös örökre szomorú halála óta eltelt, a megértetlenségnek és a bizalmatlanságnak a korszaka volt. A hibákat és a hibásokat keresni felesleges és meddő dolog, elég újra megállapítani, hogy amióta Ferencz Ferdinánd kir. herczeg a magyar trón örököse, azóta a magyar közönség, a magyar közvélemény nem tudott a vágyak és az érzések közösségében a magyar korona jövendő viselőjével találkozni. Aggodalom, gyanakvás, sőt szorongás az egyik részen, visszahúzódottság és látszólagos hidegség a másik részen : ez volt a helyzet tegnapig. Tegnap azonban vízrebocsátották a »Zrínyi«-t és a trónörökös kitüntető, sőt tüntető szívességgel beszélgetett a magyar urakkal. A magyar urak Budapest képviselői voltak. De ott, ahol voltak, úgy, ahogyan ott az új hajó vízrebocsátásánál megjelentek, egész Magyarországot képviselték. Nem a politikai Magyarországot, hanem az élő, dolgozó, dolgozni és boldogulni akaró Magyarországot és nem lehet benne kételkedni egy perczig sem, hogy a feléjük forduló tüntető szívesség nem a személyüknek, még csak nem is a fővárosnak, hanem egész Magyarországnak szólott. Magyarországnak kell ezt a szívességet értékelnie, Magyarországnak kell ezt a — minek kerülgetni a szót ? — Lapunk mai száma 32 oldal.