Az Ujság, 1910. április/2 (8. évfolyam, 90-102. szám)

1910-04-16 / 90. szám

Budapest, 1910. Vill. évfolyam, 90. szám Szombat, április 16. Előfizetési árak. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. SS. Telefőn SS—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telelőn 162—63 és 58—03. Hegyelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. Egész évre _ 28 k. — 1. Félévre............ 14 » — » Negyedévre ... _ V 7 » — » Egy hóra­­ „ 2 » 40 » Egyes szám éra helyben és vidéken 10 fillér. ROVÁS. Jó jel-e, rossz jel-e, hogy a miniszterek többszörös jelöltséget vállalnak ? A kérdés uj, de a jelenség, mely fölveti, olyan régi, mint maga az alkotmányosság. Nemcsak a minisz­terek, hanem a jelentékenyebb politikusok is két, három, vagy több helyen vállalnak jelölt­séget. Sőt ilyesmi nemcsak miniszterekkel és jelentős politikusokkal esett meg, hanem pl. Barabás Bélával is, a­kinek minden mellény­zsebéből kilógott egy-egy mandátum­a együtt tartotta őket a törvényes lehetőség legvégső határáig. Nem kell tehát, hacsak mellékes czél nem sugalja, különös jelenségnek tartani a mostani minisztereknek többszörös­­ elülte­tését. Akár arra szolgál, hogy mindenesetre mandátumot biztosítsanak maguknak, akár arra, hogy mindenesetre kerületet szerezzenek a pártnak, — az előbbi volna a rossz jel, az utóbbi a jó — csak azt teszik, a­mi eddig is mindig megtörtént. S kár sopánkodni azon, hogy a kerületek a miniszterj­elöltek után törik magukat. Megtették ezt a koalíczió idejében is és talán nagyobb haszonnal, mint ezúttal. * A Budapestre összehívott közös miniszteri értekezletet a mondott időben pontosan meg fogják tartani Bécsben. Már szinte örültünk, hogy eleven osztrák államférfiak fedezték fel, hogy az út Bécsből Budapestre nem hosszabb, mint Budapestről Bécsbe. Jó, hogy nem örül­tünk neki, mert közben fölfedezték, hogy az osztrák miniszter ideje drágább, mint a ma­gyaré, hát csak guruljon ez Bécsbe­n hozzájuk, a­hogy az a nemzeti éra alatt kivétel nélkül megtörtént. Pedig hát kár, nagy kár. Nem hihető, hogy a Khuen-kormány a közös költ­ségvetés apasztásával különböztetheti majd meg magát az elődjétől, legalább jó lett volna abban különbözni, hogy az osztrák szalon­­kocsi veri magát költségbe s nem a magyar. * Megírtuk tegnap és látjuk ma, hogy Justhékat abszolúte nem zsenirozza a ház­­szabályrevízió ellenzésében az a csekélység, hogy maguk már csináltak egyszer egyet, az ő saját külön házi használatukra. S csakugyan, ma már kisütötték, hogy ők tehették, mert a vá­lasztóreformmal kapcsolatban gondolták, ellen­ben Khuen nem teheti, mert nincs meg a vá­lasztóreform. Ez ellen semmit sem lehet szó­lani, mert ez a meztelen együgyüség minden ellenvetést lefegyverez, ok junku­m a választó­­reformmal szigorították a házszabályokat, s a szigorítás megvolt s a választóreform ma sincs meg. Igen, de azért csinálták meg a revíziót csak egy cziklusra, hogy ha nincs meg a vá­lasztóreform, ne is legyen meg a revízió. Ebből tanulhat Khuen, ő is tervezi a választó­jog reformját, — de hátha nem sikerül meg­­­csinálni ? Erre az esetre lehet ő is óvatos­ és revideáljon ő is csak egy cziklusra, akkor a haszon szintén csak őt éri, ellenben az utódja veszkődjék megint az obstrukczióval. Papillon, a kőfaragó. (Vígjáték három felvonásban. Irta Louis Berniére, fordította Ábrányi Emil; előadták a Nemzeti Szín­házban 1910 április 15-én.) Berniére darabjának, melyet ma muta­tott be a Nemzeti Színház, némi híte járt a sajtóban. Furcsa czime is volt a párisi szín­­lapon : Papillon, dit le juste. Az ily czim kí­váncsiságot kelthet. És mikor előadták, a kritika igen készségesen hirdette sikerét. Elég természetes tehát, hogy érdeklődéssel vártuk mi is bemutatóját. Megváltjuk, hogy miután a darabbal meg­ismerkedtünk, a csalatkozás érzésével fogunk hozzá jelentésünk megtételéhez. Nem jó darab ez. Az igaz, hogy nem is rossz. És éppen az a fránya dolog ebben az érthetetlen világban, melyben élünk, hogy a mi jó, az nem rossz , de viszont a­mi nem rossz, az még nem jó. A nem rossz és a jó között a középszerűnek és tűrhetőnek ezer meg ezer árnyalata helyeződik el, melyek mindenikével megelégedhetünk a nélkül, hogy különösen lelkesednénk érette. Az elviselhető, de éppen nem lelkesítő darab a Papillon is, melyet végignéztünk. Van ám egy nagy hibája is és ez az, hogy a­mit elmond, nem bír a valóság színezetével. ítéljen az olvasó Élt vala Francziaországban egy öreg le­gényember, ki roppant nagy gazdagságáról volt híres. A neve az volt, hogy Detouche. Ez az ember valami szerencsétlenség követ­keztében hirtelen meghalt és legközelebbi ro­konának férje, Vérillac törvényszéki elnök, mint egyetlen ismert örököse, birtokba vette rengeteg vagyonát, a tizenöt múl­ót érő do­míniumot. Vérillac boldogan élt feleségével és egyet­len leányával, Berthe-tel a fényes jólétben, melynek ily váratlanul jutott birtokába. Nagy házat vitt, bőségesen költekezett, sőt kissé gőgösen is adta a nagyurat. Lányának is ha­mar akadt kérője. Az elszegényedett, de régi nemes családból származó fiatal De Sandray marquis járt húga, Louise társaságában Véril­lac házához és ez a disztingvált úrfi meg is nyerte a szép Berthe-nek szívét. Minden a legjobb után haladt, mikor hir­telen vészthozó, sötét felhő emelkedett Vé­­rtillacék boldogságának egén : a közjegyző meg­hozta a hírt, hogy az elhunyt Detouotse-nak megtalálták egyetlen és igaz örökösét, még pedig fia személyében, kinek létezéséről eddig senkinek sejtelme sem volt. Az öreg Detouche három nappal halála előtt valamely véletlen következtében ráakadt törvénytelen fiára, fát addig sohasem látott; ezt a fiút törvényesí­­tette és nyomban megszerkesztett végrende­letben ráhagyta, mint egyetlen örökösére min­den vagyonát. A végrendeletet megtalálták és a jegyző kö­t­eless­égs­zer­űen azonnal meg is hívta a törvényes örököst, hogy vegye át Vé­­rillac-tól az őt és egyedül csak őt megillető vagyont. Képzelhetni, mily kétségbeesés fogta el Vérillac családját. Ezzel a jelenettel nyílik meg a darab. A következő jelenetben már meg is ér­kezik az örökös, a kőfaragó Papillon — ez volt anyja neve, melyet eddig viselt — és érvényesíti jogát. A törvényszéki elnök dal­­ul mérgében és mindenféle pörökre készül, hogy rá ne kelljen mennie a nagy vagyonból és hogy vissza ne kelljen fizetnie, a­mit eddig a jövedelemből elköltött, mire különben sem lett volna képes, mert magának nem volt egy árva garasa sem. Az okos elnökné azonban egész másképp látja a dolgot. Minthogy Pa­­pillou-nak ügye teljesen rendben van, a ta­pasztalt asszony nem bízik a pörökben , le is inti azonnal ellenállásra fogadkozó férjét és­­ szívélyes barátsággal fogadja a váratlan és kellemetlen jövevényt. Egy palac­k jó bort tétet az asztalra, kacsint a kőfaragóval és kijelenti, hogy most már ő és családja kész­séggel elvonulnak a nagy szegénységbe, mely­ből őket, akaratukon kívül, a félreértés rövid időre kiemelte. A csinos, erőteljes Papillon azonban jó fiú. Elhagyván nehéz munkáját, nagy zavar­ban jött ide. Nehezére esett, hogy az előkelő embereket ki kelljen utasítania a megszokott jólétből ; borsódzott is háta a kegyetlenség­től, melyet el kellett követnie ; és minthogy most minden így könnyű módon rendbe jő, nagyon megörült a dolognak; kissé örök­­­hatolt, de aztán egyszerű és kissé durva mo­dorában kijelentette, hogy ő nem kívánja Vérillac-ék távozását, minthogy különben is rokonságban van velük. Csak maradjon min­den úgy, a­hogy volt. És ha örökségét át is veszi, azért elég tágas ez a kastély , megférnek benne mindnyájan. Nem kell itt változtatni semmit. Majd csak megegyeznek valahogy az életben. Az asszony tehát eddig győzelmes volt. Számítása bevált. Most más, merészebb tervet főzött. Azt akarta elérni, hogy Papillon vegye nőül a szép JBerthe-et. A leány azonban hallani­­ sem akart a tervről. Szerelmes volt a fiatal A bízatom korszaka. A szép hajó, mely egy dicsőséges magyar nevet visel, lesiklott a hullámok közé, a trónörökös pedig magához hivatta a magyar urakat és tört magyar nyelven, de kitüntető, sőt tüntető szívességgel beszélgetett velük. Ez történt a »Zrínyi« vizrebocsátásánál, igy kezdődik — ha a jelek nem csalnak és h­a a jelenből szabad a jövőre következtetni — igy kezdődik Magyarország legújabbkori tör­ténelmének egy új korszaka. A megértés korszaka ? A kölcsönös bizalomé ? Az bizonyos, hogy a mögöt­tünk lévő korszak, az az idő, a­mely Rudolf trónörökös örökre szomorú halála óta eltelt, a megértetlenségnek és a bizal­matlanságnak a korszaka volt. A hibákat és a hibásokat keresni felesleges és meddő dolog, elég újra megállapítani, hogy a­mióta Ferencz Ferdinánd kir. herczeg a magyar trón örököse, azóta a magyar kö­zönség, a magyar közvélemény nem tu­dott a vágyak és az érzések közösségében a magyar korona jövendő viselőjével találkozni. Aggodalom, gyanakvás, sőt szorongás az egyik részen, visszahúzó­­dottság és látszólagos hidegség a másik részen : ez volt a helyzet tegnapig. Tegnap azonban vízrebocsátották a »Zrínyi«-t és a trónörökös kitüntető, sőt tüntető szí­vességgel beszélgetett a magyar urakkal. A magyar urak Budapest képviselői voltak. De ott, a­hol voltak, úgy, a­hogyan ott az új hajó vízrebocsátásánál megjelentek, egész Magyarországot kép­viselték. Nem a politikai Magyarországot, hanem az élő, dolgozó, dolgozni és bol­dogulni akaró Magyarországot és nem lehet benne kételkedni egy perczig sem, hogy a feléjük forduló tüntető szívesség nem a személyüknek, még csak nem is a fővárosnak, hanem egész Magyarország­nak szólott. Magyarországnak kell ezt a szívességet értékelnie, Magyarországnak kell ezt a — minek kerülgetni a szót ? — Lapunk mai száma 32 oldal.

Next