Az Ujság, 1910. július/1 (8. évfolyam, 156-167. szám)

1910-07-02 / 156. szám

2 e kísérlet sikertelenségének biztos tudata indikálta az alkotmányosság szempont­jából tán megokolható, a parlament tech­nikájára való tekintettel érthető, de az ország javát károsító eljárást. Van az indemnitásnak még egy ki­vételes és feltűnő intézkedése. Az tudni­illik, mely az adótörvények életbelépte­tését két évvel, 1913 január elsejéig el­halasztja. Az indokolás itt megint kerüli a lényeget s formális ürügyet tol elő­térbe : a terminust. Minthogy az exlex miatt ez évre az adókat nem lehetett a rendes időben kivetni s az adóbehajtás elmaradt, az év hátralevő részét azok a munkálatok foglalják le, a­melyeket a folyó évi adók kivetése és behajtása igényel. Nincs arra idő, hogy az illető közegek nyugodtan és teljes erővel fog­lalkozhassanak az adóreform végrehajtá­sával. Tehát a reform nem léphet életbe 1911 januárra, de nem léphet életbe 1912-re sem, mert a jövő évben lesz az új adókivetési cziklus és a III. osztályú keresetadónak újból való tárgyalása ez év igen nagy részében teljesen leköti az adminisztrácziót, úgy hogy a reform keresztülvitelének előmunkálatait 1911- ben sikeresen befejezni lehetetlenség lenne. Tehát csak 1912-ben lehet majd az adóreform végrehajtását nyugodtan előkészíteni s csak 1913-ban életbe lép­tetni. Adminisztratív tekintetben jó meg­adás, de a lényeg mégis csak az, hogy a pénzügyminiszter az adóreformokban lé­nyeges módosításokat tervez,­a­melyekben — legalább részben — honorálni akarja az ország számos közgazdasági testületé­nek és tényezőjének jogos és méltányos kívánságát. S ha ezt ma nem jelenti ki nyíltan, hát megint a parlamenti párt­viszonyokban leljük tartózkodásának ma­gyarázatát. A ma benyújtott másik két javaslat sem kommentárra, sem kritikára nem szolgáltat okot. Az újonczjavaslat a nor­mális kontingenst kéri s a népszámlálási törvényjavaslatot a tíz éves cziklus határ­ideje indokolja. Igen fontos, sürgős a román keres­kedelmi szerződésre vonatkozó, szintén ma beterjesztett javaslat. A szerződést már 1909-ben, április 23-án kötötte meg az akkori koalícziós kormány. S csak a magyar parlamenti és kormányválság okozta, hogy ezt a, bizonyos tekintetben nemzetközi kötelesség szintjén álló ügyet nem rendeztük. Az 1893-iki legtöbb ked­vezményes szerződés kedvező hatással volt Romániával való kereskedelmi vi­szonyunkra . Magyarország exportja Ro­mániában 1903—1906-ban 20-ról 30 mil­lióra, tehát ötven százalékkal emelkedett. A legtöbb kedvezményes szerződés fejé­ben adott húsbehozatali kontingens indo­kolt volt a kereskedelmi viszony fejlesz­tése érdekében. S minthogy az agráriusok is belenyugodtak s maga a koalíc­iós kormány csinálta a szerződést, alig hisz­­szü­k, hogy annak gyors és sima elintézése a parlamentben akadályokba ütköznék. Mind a négy javaslat, mely ma került a Ház asztalára, kizárja a párt­ellentétek nagyobb arányú felszínre ju­tását. Jelentőségükkel és értékükkel épp­úgy tisztában van minden párt, mint sürgősségükkel. S tán kedvező hatással lesz a Ház további tanácskozásaira, ha az első munka­penzum kötelező tárgyilagos­sága időt enged a kedélyek lecsillapodására s oly mik­en­t teremt, a­mely az eredmé­nyes törvényhozási munkát biztosítja. Kellemesebb meglepetést az új képviselő­ház nem szerezhetne az országnak, mint ha önkéntelenül visszazökkenne a normális parlamenti munka kerékvágásába. BELFÖLD. — A képviselőház ülése. A képviselőház mai ülése is a megalakulás formai dolgaival telt el. Az ellenzék megkapván a maga vívmányait, a jegyzői állásokat, nem is gondolt arra, hogy aka­dékoskodjék. Andrássyék nem kaptak semmit!­­— aggályoskodott néhány munkapárti.­­ A jegyzői hivatalokat azonban a pártok kapják, Andrássy és csoportja pedig nem párt. Az ülés elején Berzeviczy Albert elnök osztá­lyokba sorozta a képviselőket, sorshúzás útján. A kisorsolás után az új jegyzők és a bizottsági tagok választása következett. Azután a szavaza­tok összeszámlálása czéljából hosszabb szünetet kellett tartani. A bizottságokba az egyes pártok jelöltjeit választották meg, úgy a mint ezt a jelölések alkalmával felsoroltuk. Új jegyzőknek megválasztották ma a tegnap megválasztottak­hoz Beszkid Antalt, Mihályi Pétert, Popovics Dusánt, Szász Károlyt, Szojka Kálmánt és Zlinszky Istvánt. Az ülés végén ismét fölolvasták a trón­beszédet és Khuen-Héderváry gróf miniszterelnök indítványára elhatározták, hogy a válaszfölirat megszerkesztése czéljából holnap huszonegy tagú fölirati bizottságot választanak. Lukács László pénzügyminiszter beterjesztette az 1910. évi állami kiadásokról szóló törvényjavaslatot, Hazai Samu honvédelmi miniszter a rendes újonézjavaslatokat, Hieronymi Károly kereskedelmi miniszter a román kereskedelmi szerződés beczikkelyezéséről és az 1910. évi népszámlálásról szóló törvényjavaslato­kat. E törvényjavaslatokat a bizottságokhoz utasították. Esterházy Móricz gróf, a házszabá­lyokra hivatkozva, kérdi, várjon a javaslatok nem mennek-e az osztályokhoz, mert a miniszte­rek, Hieronymi kivételével, nem kérték az osztá­lyokban való tárgyalás mellőzését. Berzeviczy Al­bert elnök azt válaszolta, hogy az osztályokban való tárgyalás mellőzését csak a bizottsági jelentés előterjesztésekor szokás kérni. Egyéb tárgy nem volt. A holnap délelőtt tíz órakor kezdődő ülésen megválasztják a felirati bizottságot. Holnap lesz az első interpellácziós nap. Bernáth Béla a Hegy­alj­a pusztulása, Giesswein Sándor a fehér foszfornak a gyufagyártásban való eltiltása ügyében, Szmrecsányi György egy nép­párti papnak a kortesúton való letartóztatása, Vajda Sándor a választásokon történtek miatt jelentett be a holnapi ülésre interpellácziót, esőt, a ködöt, csak álltam megigézve, gyö­nyörködtem és láttam, hogy Kopenhága egy csillogó fehér város. Másnap friss hó esett s alkonyat felé fel­mentem a Szentháromság-templom »kerek tornyába«, hogy újra gyönyörködjem a nagy fehérségben. És mikor kiálltam a körben futó erkélyre, fehér város helyett egy mese lita várost láttam magam alatt. Az alkony egyet­len színével, lilával volt tele az egész határ. Lila volt a hó, a házak fala, a kémények füstje, a járókelők kabátja, az ablakok, a felhők, az ég, lilára árnyalódott a Thorvaldsen-múzeum zöld bádogteteje, a városháza vörös tégla­­tornya, lila párázatok lengtek a tenger felett s a levegő is tele volt lila lehelettel. Kopenhága fehér városból lia városra változott. Budapesten alig veszszük észre, hogy ég is van. Itt Kopenhágában mindig látja az ember. A Raadhus Pladson, a Kongens Ny­­torvon, a halpiaczon, a Vimmelskaft fordulá­sánál, a tenger felett , mindenütt az ég a hát­tér, a milien. Azt mondhatnám, hogy Kopen­­hágát keletről a tenger, a többi oldalról Sjae­­land ligetei, mezői, felülről pedig az ég hatá­rolják. S ez is egyik oka Kopenhágában a téli esték bolyongásai varázsának. A valamos lámpáknak tej­üveggel mattra tompított fénye egybeárnyolódik , a kirakatok diszkrét piros, sárga, fehér vagy zöld világosságával s az egész harmonizál a mély, sötét ibolyakék ég­gel, a mely utczaszögellődéseknél, hajlásoknál szinte a házak közé ereszkedik. Ilyen szép, csodálatos téli estéken Kopenhága egy színes álomváros. Napfénynyel telve, világos nyári éjszaká­kon, színes alkonyatok idején mindig más meg más Kopenhága. Változik az ég a levegő szí­nével, mint egy szép fiatal asszony, a­kinek minden ruhája új meg új bájt, pompát köl­csönöz. Az északi városok sajátsága ez. Az északi levegőben van, a­mely minden fényt, minden szint erősen, tisztán árnyal. A tájképek me­rész, élénk koloritja, mély sötétkék egy téli esték, viágos nyári éjszakák, a legnapsütése­­sebb napoknak is májusi frissesége : ezek az északi atmoszféra fő szépségei. Tompított árnyalatokat csak a napkelte és napnyugta színpompájában kapunk. És én nékem olyan visszás, mikor néha­­néha felmegyek a városház tornyába, s látom, hogy odafenn a városlátó idegenek kiterítik nagy lepedő-térképeiket, s beléizzadnak, míg felfedezik a nyomán a legutolsó kaszárnyát és kórházat is, mindent, a­mi csak a térképen van, hogy lehetőleg semmi se maradjon meg a fejükben, de azt nem látják meg, hogy a régi városrész házai téglacserepeinek piros színe, a Westerbro városrész épületei tetejének palaszürkesége, a magasból ólomszinűnek látszó tenger, az árnyékos helyek lila és kék köde, a napsütés, a párázatok, az ég, a levegő, a messzeség, mind, mind egy nagyszerű har­móniába olvad össze, a­mely csupa muzsika, csupa melódia, a­mely maga — Kopenhága. Elnézem néha itt a képtárban régi dán festőknek kopenhágai utczákat, zugokat, rész­leteket ábrázoló képeit. Olyan szegényesek! Valahogy olyan — nem Kopenhága. Nem ők a hibások. Akkor még más is úgy festette volna Kopenhágát. Az igazi Kopenhágát csak azóta tudják festeni a dán festők, mióta Kröyer a plein-air festés minden titkára meg­tanította őket. S onnan a magasból, a városház tornyából úgy kell nézni Kopenhágát, mint egy plein-air festményt. Onnan csak élvezni szabad, meg­ismerni nem. Nem is lehet. Nagyon is intim város ahhoz. Egy nagy interieur sok-sok apró interieurből összerakva. A régi várost értem, nem a külvárosokat. A Raadhus Pladstól a Kongens Nytorvig húzódó korzót , a Frederiks­­berggade, a Nygade, Vimmelskaftet és Osten­­gade kigyóvonalát, s e korzó két oldalán el­terülő apró, rövid utczákat, sok hajlással, meg­­szögelléssel; s minden hajlás, minden fordulás, minden tér, helyesebben mondva sarok, egy­­egy interieur. Be kell nyitnunk a Köbmagergade, vagy a Landemärket valamelyik régi házának udva­rába, s látnunk ott az alacsony emeletek apró, szűk, filigrán fafolyosóit, erkélyeit, loggiáit, padlás-kiugróit, melyek zeg­zugossá teszik az egész udvar képét, be kell néznünk a szűk Kirkegadeba (Templom-utcza), a­mely mind­össze hét házból áll, s a­mely egyenesen a köz­vetlenül előtte álló karcsú Holmens Kirkenek fut, látnunk kell azokat a festői zugokat, me­lyek úgy keletkeztek, hogy egy-egy utczának egyik házsora két-három házzal rövidebb a másik oldali házsornál, megéreznünk ezeknek és a még sok másféle módon keletkezett, lépten­­nyomon utunkba ötlő interieuröknek a hangu­latát, ha meg akarjuk érteni Kopenhágát. Úgy hat egy-egy ilyen kopenhágai interieur, mint Andersen egy-egy meséje s a sok interieur együtt , mint Andersen meséskönyve. És a mint Andersen meséskönyvében nem elég csak egy meséskönyvet látni, éppen úgy Kopenhága is több, mint egy város , a szigetlakó, főképpen pedig a sjaelandi dán hit képe , a­mint Andersen meséskönyve a sjaelandi természeté. Egyáltalában, mikor a dán természetről és a dán nemzetről van szó, mindig figyelemmel kell lennünk arra a meglehetősen nagy különb­ségre, a­mely egyfelől a dán szigetek és­ a szó- AZ ÚJSÁG Szombat, 1910. július 2.

Next