Az Ujság, 1910. szeptember/1 (8. évfolyam, 207-219. szám)

1910-09-01 / 207. szám

a­ dalom jövedelmében, s számottevő az ország gazdasági életében is. A másik tény, a­mire a gabona-áralakulással kap­csolatban újból rá kell mutatni, az, hogy az árképződés mind határozottab­ban a világkonjunktúrától függ első­sor­ban, a­miben a vámpolitikának van döntő súlya, de másrészt a gazdaközön­ség értékesítési politikájától. Azok a vá­dak, mintha a kizárólagos börzespekulá­­c­ió a természetes árfejlődést valami lé­nyegesen befolyásolhatná, ma már meg nem állanak, s a gazdaközönség körében az utóbbi években jelentékeny vélemény­fordulat is állott be e tekintetben. Hova­tovább utat tör magának az a meggyő­ződés, hogy a legitim gabonakereskede­lem becsületesen és összhangzatosan ke­zére jár a termelőnek, s a spekuláczió vadhajtásait maga irtogatja. Ettől a véleményfordulattól várjuk mi azt a harmóniát a gazdasági ágak közt, a­melyre ma sokkal nagyobb szük­ségünk van, mint valaha. Mert a­mily nagy szerepe volt eddig az ország egész gazdasági életében a magyar gazdának, épp oly nagy és fontos feladat vár reá jövendő gazdasági fejlődésünkben. Ha a múltban vezető szerepet, nagy befolyást és kiváltságos helyzetet adott neki a föld, ma a megváltozott világgazdasági irányzat azt a feladatot rój­­a rá, hogy egyrészt konzerválja a földben rejlő erőt, gyarapítván modern eszközökkel annak jövedelmét, másrészt járjon közbe az ipari kibontakozás nagyarányú munkájá­ban. Az előbbi az agrikultúra fejlesztésé­nek nagy jelentőségére utal, az utóbbi viszont az agrárizmus egyoldalú túlten­­gésétől int. A földmivelés tudományának minél alaposabb és szélesebb elterjedé­sére van szükség, de nincs szükség arra az agrárius egyoldalúságra, a­mely a túlzók felfogásában egy osztály külön favorizálását jelenti. Az önálló gazdasági berendezkedés — nevezetesen a vámterület elkülönülése — ma már nem­ távolba vesző utópia. Az ország gazdasági felszabadítása, úgy­­lehet, a legközelebbi évtized munkája lesz, mert hacsak nagy és végzetes poli­tikai és gazdasági krízisek közbe nem jönnek, a mostani külkereskedelmi szer­ződések lejárta igen könnyen meghoz­hatja tényleges gazdasági önállóságun­kat. Kezünkben lesz akkor önállósá­gunk fegyvere, de egyúttal vállunkra nehezedik az önállóság és a magunk ere­jére való támaszkodás egész terhe. Ezt az új korszakot felkészülten kell vár­nunk. Első dolgunk tehát itthon meg­szervezni a mezőgazdasági termelés szá­mára a fogyasztást, nehogy vámpoliti­kánkban a gabonavámok kényszere okoz­zon súlyos akadályokat. A fogyasztást növelni pedig csak úgy lehet, ha az ipari fejlődéssel egy nagy fogyasztó tömeg keletkezik, s ha a mezőgazdasági üzem oly nyerstermények produkálására is rá­tér, a­melyek új és nagy iparágakat fej­leszthetnek. A magyar gazda a maga jövőjét alapozza meg, ha az iparfejlesz­tés munkáját szeretettel és készséggel támogatja. Ma valóban anachronizmus a gazdasági osztályharc­ Magyarországon, holott szemmel látható, hogy csak a legteljesebb együttműködés és az erők párhuzamos kifejtése nyújthat garan­­c­iát egészséges gazdasági fejlődésre. Az idei jó termés a gazdaközönség­nek erőt ad, hogy egyéb gazdasági érdekkörök fejlesztéséhez is hozzájárul­jon, s lehetővé tegye az országnak azt a gazdasági politikát, mely a jövendő önállóság előkészítésére és biztosítására irányul, kezekben megállapodni ? Önök birtokában ma­radna az erőd az ágyukkal együtt, a franczia hadseregnek pedig meg lenne engedve fegy­vereivel, podgy­ászaival és zászlóival elvonulni, azzal a kötelezettséggel, hogy ezen háború tartama alatt nem szolgálhat Poroszország ellen. Ezt a kötelezettséget a császár és a ge­nerálisok a hadsereg nevében írásbelileg vál­lalnák magukra, a katonatisztek pedig felel­nének saját magukért, mire a hadsereg Fran­­cziaországnak Poroszország által meghatáro­zandó egyik részébe, vagy Algériába küldet­nék, hogy ott maradjon a békekötésig. Moltke minden arc­mozdulat nélkül azt felelte, hogy követelése visszavonhatatlan és megmásíthatatlan. Wimpffen soká iparkodott Moltkét enyhébb föltételek engedélyezésére rábírni, midőn azonban látta, hogy mind­hiába való, fenyegetőleg azt mondta : — Ha nekem nem engedélyez kedvezőbb föltételeket, akkor felebbezek hadseregemhez ! Remélem, hogy sikerül majd vagy az ön had­seregein áttörnöm, vagy Szedánban véde­keznem. Ekkor Moltke szavába vágott : — Nagyon tisztelem önt, helyzetét mél­tányolom, és sajnálom, hogy nem tehetem meg azt, a­mit ön követel. De az áttörés önre nézve épp oly lehetetlen, mint a Szedánban való maradás. Moltke ezt részletesen be is bizonyította. Erre Wimpffen cselhez folyamodott. Azt ta­nácsolta a németeknek, hogy nagylelkűségük­kel Francziaország háláját biztosítják maguk­nak, miáltal a jövő békét tartóssá tennék. Ekkor Bismarck vette át a szót : — Az ön következtetése, generális úr, az első pilanatra helyesnek látszik, tényleg azon­ban csak kápráztató és nem állja meg a bí­rálatot. A hálára egyáltalában nem szabad sokat számítani, egy nép hálájára pláne sem­mit. Egy uralkodónak még családjának hálá­jában lehet bízni, de, ismétlem, egy nemzet hálájától nem szabad semmit sem várni. Ha a franczia nép olyan nép volna, mint más, melynek jó intézményei vannak, ha ezeket úgy tisztelné és becsülné, mint a mi népünk, ha olyan fejedelme volna, a­ki trónusán biz­tosan ül, akkor még hihetnénk a császár és fiának háladatosságában és erre súlyt is fek­tethetnénk. Francziaországban azonban a kor­mányok nyolc­van év óta oly tarthatatlanok, olyan különfélék voltak, oly gyors és kiszámít­hatatlan változásokon mentek át, hogy az ön országában semmire sem lehet számítani és hogy ha egy szomszéd nemzet reményét a franczia uralkodó barátságába helyezné, ez egyszerűen balgaság lenne. Ezenkívül esztelen­­ség volna azt hinni, hogy Francziaország ne­künk sikereinket valaha megbocsátaná. Fran­cziaország kétszáz év óta Németországnak har­­minc­szor üzent háborút és most is, mint min­­dig a féltékenységből, mert nem tudták nekünk szádovai győzelmünket megbocsátani ... És önök nekünk a szedáni katasztrófát meg­bocsáthatnák ? Soha ! Ha most békét kötnénk, akkor öt-tíz év múlva, mihelyst erre képesek lennének, újból háborút kezdenének. Ez volna az egész háladatosság, melyet a franczia nem­zettől várhatunk. Francziaországgal ellentét­ben mi becsületes, békeszerető nemzet va­gyunk, melyet hódítási vágy sohasem fog el és a­mely csakis békében szeretne élni, ha önök azt minduntalan meg nem zavarnák. Ma végre már elég volna ebből. Francziaországot meg kell fenyíteni büszkeségéért és örökös tá­madási szelleméért. Végre biztosítani akarjuk gyermekeinket a jövőben és e czélból szük­ségünk van országuk egy részére, erődökre és határokra, melyek bennünket Francziaország támadásai ellen mindörökké megvédenék. • Wimpffen hiába fáradozott Bismarck állí­tásait megc­áfolni, ez nem tágított és már a béke érdekében sem volt hajlandó a had­sereget és pláne a tiszteket hazabocsátani, mert, mint állította, félő, hogy ha a háború még tovább tartana, őket becsületszavuk meg­szegésére kényszerítenék. — Nem, generális úr, — így fejezte be Bismarck szavait — mi kérésüket nem tel­jesíthetjük és az általunk szabott föltételeken nem változtathatunk. — Hát akkor nekem éppen oly lehetetlen ilyen kapitulácziót aláírni és a háborút újra kezdjük. Ekkor Wimpfren egyik kísérője, Castel­­nau generális vette át a­ szót: — Azt hiszem, megérkezett a pillanat, a császár üzenetét átadni. A császár meg­hagyta nekem, hogy ő felségének, Poroszország királyának a következőket tolmácsoljam : A császár kardját és saját magát teljesen a király kegyére bízza, de csak abban a remény­ben, hogy a királyt ez meg fogja halni s ezt az áldozatot méltányolni fogja és ennek fejé­ben a franczia hadseregnek becsületes kapi­tulácziót engedélyez. — Ez minden ? — kérdezte Bismarck. — Igen — felelte a generális. — De kinek a kardját adta III. Napoleon át ? Ha Francziaországét, akkor a föltételeket lényegesen enyhíteni lehet. — Nem, csak a császárét — szólt a ge­nerális. AZ ÚJSÁG Csütörtök, 1910. szeptember I. BELFÖLD. — Burián báró Boszniában. Szerajevóból je­lentik, hogy Burián báró közös pénzügyminiszter ma délelőtt Vidzse fürdőbe érkezett. A vasútnál Benkó báró polgári adlátus az ügyosztály főnökök­kel és Aufenberg lovag gyalogsági tábornok had­testparancsnok Bock alezredes, vezérkari főnök­kel voltak jelen.­­ A botránymegyéből, Marosvásárhelyről ír­ják, hogy az alispánhelyettes Kassay Imre alsó­­börkényi körjegyzőt a megelőző vizsgálat elrende­lése mellett ma állásától felfüggesztette. A kör­jegyzőről, a­ki a vármegyei ellenzéknek nagy sze­repet vivő tagja, különféle sikkasztások és csalá­sok derültek ki. Kassay több száz koronát csikart ki azon ígérettel, hogy az illetőknek állást szerez. Schwarz Adolf korcsmáros 300 korona biztosítékot tett le Kassay kezeihez, a­ki ezt az összeget el­sikkasztotta.­­ Magyar képviselőjelölt Horvátországban. A horvátországi választási mozgalomnak van egy részlete, a­mely megérdemli a magyarországi köz­vélemény különös figyelmét. Szlavóniában a hrtkovezi választókerületben ugyanis az ottani református magyarok Dömötörffy Györgyöt jelöl­ték képviselőnek. Dömötörffy György Zágrábban született, ott végezte iskoláit és magyar szárma­zású ember létére éppen olyan jó horvát, mint magyar. Dömötörffy vagyonos és tekintélyes sze­repvivője a horvátországi közéletnek és a meg­választatása mindenesetre hasznos volna a Magyar­­ország és Horvátország közötti jó viszonyra. Ellen­jelöltje Joics dr. szerb ügyvéd és történetíró.­­ Az Interparlamentáris konferenczia. Brüsz­szelből táviratoztak . Az interparlamentáris kon­ferenczia délelőtt tíz órakor kezdődő ülését három­negyed tizenkét órakor félbeszakították, hogy a konferenczia tagjai a Parc Royal de Tervuerenben lefolyó ünnepélyen részt vehessenek. Az ünnepé­lyen a kormány képviseletében Beernaert minisz­ter vett részt. Az ünnepély délután fél három óra­kor kezdődött és oda a tagok a rendelkezésre bo­csátott külön valamos kocsikkal mentek ki. Az olasz külügyminiszter Ischlben. A salzburgi találkozás után az ischli audienczia következik. San Giuliano olasz kül­ügyminiszter, befejezve tanácskozásait Aehren­­thal gróffal Salzburgban, este külügyminiszteri kollégájával és a ballplatzi hivatal két osztály­főnökével Ischlbe érkezett, hol a király holnap délelőtt fogadja bemutatkozását. Az olasz kül­ügyminiszter pénteken utazik vissza Rómába. Salzburg, augusztus 31. Aehrenthal gróf külügyminiszter ma délelőtt 1412 órakor San Giuliano olasz külügyminisztert

Next