Az Ujság, 1910. november/2 (8. évfolyam, 272-284. szám)
1910-11-16 / 272. szám
AZ ÚJSÁG Szerda, 1910. november 16. nyelmetlen és következményeiben végzetes helyzetet idéz fel magára is, a parlamentre is, az országra is. Itt vannak előttünk a sürgős, a határidőhöz kötött égető kérdések. A parlamentnek végre meg kell kezdeni a normális munkálkodást. Törvényeket kell alkotni, költségvetésről, indemnitásról gondoskodni, a bankkérdést megoldani, a még hátralévő kereskedelmi szerződéseket elintézni. Az ország minden vágya, minden reménye az, hogy a politikai nyugalom korszakát lássa és érezze, s hogy a parlament ne szenzácziók és botrányok székhelye, hanem komoly törvényhozási munka porondja legyen. Annyi sebből vérzik ez az ország, ,amelyeket be kell hegeszteni, annyi éltető és tápláló erőre volna szükség a leromlott szervezet felújítására, hogy Magyarország egy pillanatot sem szentelhet jó ideig egyéb, mint saját belső, égető problémáinak. A magyar kormánynak nem is lehet egyéb álláspontja a horvát ügyekkel szemben, mint az, hogy most nem érünk rá velük foglalkozni. Ha eddig tudott várni a vasúti pragmatika, várhat még egy-két esztendeig. Gyűjtsenek tovább tárgyi adatokat, vagy pihentessék az aktákat, amíg nekünk lesz kedvünk, időnk és alkalmas politikai helyzetünk a kérdés végleges rendezésére. A bán ? A horvát országgyűlés ? Ezek is tengődjenek vagy vergődjenek, a hogy tudnak s üssék agyon az időt, a mivel akarják. Mi közünk nekünk ahhoz, hogy a bán kutyaszoritóba került s hogy a horvát országgyűlésbe nem olyan arányban kerültek a pártok, ahogy Tomasics úr szerette volna ? Sem ez urnák szép szemei, sem a horvát labor nem éri meg nekünk, hogy miattuk a nyugodalmas munka kilátásai egyszeriben viharra forduljanak s a nemzetiségi kérdés lángja vadul kicsapjon a magyar parlament tetőzetén. Mert ez fenyeget a vasúti pragmatika hátteréből, a hová a félhivatalos a politikai momentumot elbújtatni szeisén ! De mi Moldovák vagyunk. A büszke és gőgös Moldova-fajtollról valók. A kik nem tűrik, hogy mulassanak rajtuk az emberek. A kik nem olyan fából vannak faragva, hogy eltűrjék, amikor ujjal mutogatnak rájuk. Az ifjabbik türelmetlenül legyintett a kezével. — Nem is tenné senki. Mi van azon nevetni való, ha megházasodunk mind a ketten ? Még hogy véletlenül anya és leánya az, akiket elveszünk. — Ne szépítgesd, fiam, a dolgot. Van ebben bizonyos komikum. Már a házassági hirünket is »különös házasságok« czím alatt közölnék a lapok, s mint furcsaságot emlegetnék az emberek. De a vastagabbja csak később jönne. Mert tegyük fel, hogy a mi házasságunknak gyümölcse lesz. Akkor az én fiam, a te öcséd, a sógorod lenne. Fivére a feleségednek. De a feleségednek is sógora lenne, kissógora. A lányomból ángyom lenne, a fiamból vem. Ti testvérek egymás közt sógorsági, nagybátyai és unokatestvéri viszonyba kerülnétek, a feleségemről pedig magam se tudnám, hogy nászom, hitvesem vagy sógornőm-e? Pályadíjakat tűznének ki a lapokban a rokonsági gabalyodás kiböngészésére. A fiú egy pillanatig elgondolkozott: — Lehet, hogy van valami a te okoskodásodban, édesapám. De hát ezen túlteszi pracát az ember. Az öreg gőgösen felelt: — Egy Moldova nem teszi magát túl semmin! És nem lesz közmulatság tárgya, még ha az életébe kerül is. — A családi gőg ! A név és hagyományok gőgje ! Dobd el magadtól ezeket a sárga czafrangokat, apám. — Inkább az életemet. Nem volnék Molretné. Nem okos és nem politikus ez a beállítás. A kormánynak tudnia kell s nagyon is jól tudja, hogy micsoda taplót dug az amúgy is szereplésre és népszerűségre áhító ellenzék fülébe, hogyha most a horvát kérdést előveszi. Ki az ördögöt érdekli a vasútigazgatók által gyűjtött tárgyi anyag ? A szakkérdések egész özönével sem bírják eloltani azt a politikai parazsat, amely a vasúti pragmatika alján évek óta lobog mint politikai zsarátnok. Még csak hozzá is alig nyúltak a kérdéshez, már kipattant a szikra: a magyar állameszme, a magyar nemzet tekintélye és hatalma van veszélyeztetve, s már kongatják a vészharangot az ellenzéki falvakban. A magyar kormánytól mostanság az ország egyebet nem kér, csak a politikai béke fentartását. Egy nyugalmi korszakot az évtizedes izgalmak, zavarok és felfordulások után. A vasúti pragmatika politikai tűzvészszel fenyeget. Tegyék félre s bízzák sorsára a bánt. Nem látunk semmi, de semmi veszedelmet, ha Horvátország egy ideig még elvesztegel mai állapotában. Bukik-e, marad-e Tomasics ? Összeül-e a horvát sabor vagy elnapolják-e, feloszlatják-e. — Magyarország mai politikai szükségletei közepette mellékes kérdések. Bárhogy fészkelődnek odaát, bárhonnáét piszkálják is a horvát ügyet, a magyar kormánynak ügyesen, de határozottan ki kell térnie előle. Hiba volt egyáltalán belefogni, de ma még nem késő ; az ankét ürügyén vissza lehet térni az egyetlen kívánatos, mert egyedül észszerű álláspontra: a quiet a non movere alapjára. — A közös hadügyminiszter lemondása. A bécsi Vaterland, amelynek egyes politikai közleményei mögött Ferencz Ferdinand trónörököst keresik, ma Schönaich báró közös hadügyminiszter lemondásáról ezeket írja: »Ama bizonyos differencziákhoz, melyek Schönaich háló és más mértékadó tényezők között katona-politikai téren már rég fennállottak és más júniusban majdnem Schönaich hadügyminiszter visszalépésére vezettek, most egyes személyi momentumok is hozzájárultak, amelyek a válság további elodázását lehetetlenné teszik. Schönaich báró még karácsony előtt elhagyja állását. E jelentésünk nagyon jól értesült körök közlésein alapszik, e körök hatalma hat fel bennünket, hogy e módon foglaljunk állást a Schönaich báró visszalépéséről szóló hitek cáfolataival szemben.« — A megyei tisztviselők. A közalkalmazottak fizetésjavítási mozgalmához, úgy látszik, a megyei tisztviselői kar is csatlakozni fog. E felől az utóbbi napok során többféle felhívást, kiformáló levelet kaptunk, az egyiknek érdemi részét ide iktatjuk. A magyar állam másfél milliárdos költségvetésében éppen csak a megyék tisztviselőinek nem jut annyi, mint amennyi minden más közszolgálati ágazatnak jutott. Egyetlen kormányférán volt az utóbbi évtizedek során, aki egész szeretettel karolta fel a megyei tisztviselők érdekeit és ez Tisza István gróf. Ő alkotta meg 1901-ben a nevezetes törvényt, amely kimondja, hogy ezután a megyei tisztviselők minden járandóságát az állam űzeti és a megyék tisztikara anyagi javadalmazás tekintetében nem maradhat az állami tisztviselők mögött. Azóta tűrhetően rendezték a bírák helyzetét, a vasutasokét, a tanítókét, a pénzügyi tisztviselőkét, most rendezik a postásokét, az állami mérnökökét, a tanárokét. De a megyékről teljesen megfeledkeztek, holott erre a kormányt törvény is kötelezi. A koalícziós kormány minden fogadkozása mellett se tett négy év alatt semmit a megyei tisztviselők érdekében, noha a koaliczió diadalában az egész ország a megyék és a magyei tisztviselőkdiadalát zengte. Khuenfiéderváry grófnak a programmjában ott volt a megyei tisztviselők helyzetének a megszilárdítása, a most beterjesztett évi költségvetés azonban egy szóval sem emlékezik meg a megyei tisztviselőkről. Holott a megyei tisztviselők kívánsága csupán annyi, hogy amint az 1004 : X. t.-czikk rendelkezik is, ne maradjanak anyagi helyzetük tekintetében az állami tisztviselők mögött. Az ő atánusrendezésüket akkor is meg kellene csinálni, ha az állami köztisztviselők egyetlen kategóriájában se volna meg a rendezés, mert a megyék úgy is mind zárt egységet alkotnak és ennek a zárt egységnek a kebelében csak nagyon ritkán van alkalom a magasabb fizetési fokozatba való emelkedésre. A megyei tisztviselők országos egyesületével szemben most az a szemrehányás merült fel, hogy ezt a kérdést kényelmesen kezeli. Négy évvel ezelőtt, a koalícziós regime kezdetén Soprom megye tisztikara megsokallván az egyesület huzavonáját, körlevelet intézett a többi megyéhez országos értekezlet összehívása végett. Nosza, jön nagy felháborodás az egyesületben. Statárialiter kimondották, hogy a megyei tisztviselők összességét egyeláng, az porrá ég benne. Neked, fiam, aki fiatal vagy és életerős, nyitva áll az egész világ. Annyi virág nyílik a számodra, a hányat le akarsz tépni. Mit neked egy csalódott szerelem ? Száz boldog kínálkozik érette. De én már se nem válogathatok, se nem várhatok. Ha én a ma boldogságát el nem fogadom, a holnapé már nem az enyém. Tizenöt év magányát és sorvasztó szomorúságát viseltem el, csakis te éretted, fiam. Jogom van áldozatot követelni tőled. És most követelem. A szentimentális hang a fiú szívére ment. — Jogod van tőlem áldozatot kérni, apám. Jogod van rá, elismerem. És akármi áldozatot ki tudsz gondolni, mind meghozom érted. Csak ezt az egyet nem. Vagy talán követelheted tőlem, hogy egy hosszú életen keresztül, amely előttem áll, hitvány és nyomorult és boldogtalan legyek ? Az öreg megfogta a fia kezét: — Igen, fiam. Jogom van rá. Mert miféle áldozatot hozol te nekem ? Mindössze annyit, hogy vársz négy-öt esztendőt. Többet nem. Ne félj, nem élek sokkal tovább. A Moldovákból sohase került ki hetven éves aggastyán. Hirtelen haltak meg mind, erejük teljében, így fogok én is kimenni a világból. S mi az a négy-öt esztendő neked, aki kezdetén vagy az életednek ? Semmi. S talán még okosabb is neked, ha vársz ennyi időt. Hátha mégse vert olyan mély gyökeret a szerelem a szívedben, mint gondolod ? Akkor ez a rövid várakozás megment egy életre való csalódástól. Ha pedig örök a szerelmed, — én hiszek neked, ha ezt mondod — mi az a négy-öt év neked? Csak erősebb, igazabb, férfiasabb lesz a szerelmed ennyi idő alatt. És a leány ? Gondolj a leányra is. Mi ő ma ? Egy fejletlen gyermek. Igazán bűn és vétek asszonynyá BELFÖLD. A képviselőház ülése. Holnap, szerdán, délelőtt tíz órakor megkezdi a képviselőház érdemleges munkásságát. Előbb huszonhat helyiérdekű vasút ügye, aztán pedig a perrendtartási javaslat tárgyalása kerül napirendre. A holnapi ülés délelőtt tíz órakor kezdődik, hova, ha lemondanék a Moldovák gőgjéről. És te se vagy az, ha lemondasz róla. A fiú nyugodtan fölkelt s egész közel ment az apjához : , — Nem akarlak kapacitálni, édes öregem. Ha neked ezek az ósdi elvek többet érnek, mint egy fiatal boldogság, ám ragaszkodjál hozzájuk. Jogodban van. Csakhogy ebből nem az következik, hogy én ne vegyem el azt, akit a szívem kiválasztott. Nem, apám. Ebből mindössze csak annyi következik, hogy ne házasodjál meg. Eredj vissza szépen a te kürti magányodba, temetkezzél az ősi búrok gondjai és örömei közé, s élj nyugalmasan, mint eddig éltél. Az öreg összetette a kezét az ölében s nyugodtan válaszolt: — Látod, ez már értelmesebb beszéd. Kissé önző ugyan, kissé idegen, nem egy jó fiú szava az apjához, de legalább értelmes. Az értelmes beszédre értelmesen kell felelnem. — Légy olyan kegyes. — Nos hát, én nem vagyok hajlandó a te kedvedért lemondani. Látod, a múlt héten, amikor ott lenn csevegtünk a kürti magányban, megmondottam neked előre, hogy ne bánts engem, ne zavarj fel medve álmomból, hagyjál lassan elszáradni és elernyedni. Megmondottam, hogy nekünk szilaj vért adott a végzetünk, s azt lehűteni és elaltatni csak a magány tudja. Te mégis kicsaltál a remetelakomból. Tehát te vagy a felelős azért, ami történt. Ez az egyik ok, amiért én nem vagyok hajlandó a lemondásra. — Van talán több is ? — Van több is. A második ok, hogy már nem vagyok mai gyerek. A fiatal hajtás, ha lángra kap, hamarosan elalszik magától. Az ilyen régi, öreg, reves fába, ha belekap a